2010-ben a kommunista utódpárt, a Magyar Szocialista Párt történetének legnagyobb vereségét szenvedte el, aminek következménye volt az is, hogy belőle kiszakadt csoportok új pártokat hoztak létre: nyíltan kimondva, hogy „anyapártjuk”, a szocialista párt megsemmisülésre ítéltetett – általuk is. Vagyis 1990 (1947) óta a baloldalon az MSZP egyeduralma megszűnt. Ekkor ráadásul kívülről is új politikai erők, pártok jutottak, az addig 1990 óta viszonylag zárt magyar többpárti demokrácia rendszerébe – szintúgy abban érdekelt erőkként, hogy az MSZP megsemmisüljön. Az MSZP azonban nem semmisült meg 2010 után. Ahogy a vészt hozó baloldali fővezér, Gyurcsány Ferenc sem.
Sőt. Bő tíz év elteltével most az MSZP, de még inkább és főleg Gyurcsány Ferenc épp ezekkel, a korábban a létére törő, őt megsemmisíteni szándékozó pártokkal megalkotta a politikai szövetségek történetének legfrankensteinibb formációját. Vagyis egyszerre elvi és gyakorlati, szövetségesi egységben, közös kormányzásra közös indulással, közös listával és közös miniszterelnök-jelöléssel készülve. Előre bocsájtom, hogy ezen abszurd fejlemény igen bizarr politológiai hungarikum, és mint ilyen, természetszerűen csakis a kerekasztalos, illetve asztal alatti „rendszerváltozás” terméke lehet. E fejlemény kulcsa pedig éppen ezért nem is más, mint az állampárti gyökerű Gyurcsány Ferenc, akinek korábbi országlása vezetett a szintén állampárti gyökerű MSZP, fent említett történelmi vereségéhez. Amely vereség mércéje az a tény, hogy egyenes következményként a rendszerváltozás egy másik kerekasztal-tárgyalójának nem egyszerűen az ország vezetését tette lehetővé, de évtizedes országló rezsim kiépítését is.
A magyar politikum szürreális valósága, hogy még ezek után sem semmisítette meg azt a politikai erőteret és vele a működtetőit, amely halálra volt ítélve mind kormányerőként, mind ellenzéki formációként. Sőt. A történelmi vereség személyi felelőse sem tűnt el, ahogy ez bármely más demokráciában történt volna. A történelmi bukás történelmi feltámadássá alakult. A történelmi szakítások történelmi egybeforrássá lettek, ugyanazon Gyurcsány Ferenc vezénylése mentén. Hogy is van ez?
A jövő évi választásra közös listával, és miniszterelnök-jelöltállítással készül egyszersmind több, a rendszerváltozás 30 éves rendszerének második generációs pártja.
Ezek a pártok jórészt a rendszerváltozás rendszerének második felében (a 2000-es években) alakultak, részint a megsemmisült első generációs (tehát az első szabadon választott, 1990-es parlamentbe jutó) pártokból. Az első generációs, rendszerváltás idején létrejött pártok közül ugyanis csak a jelenleg is kormányzó Fidesz és a korábban kormányzó MSZP él ma is (a pontosság kedvéért névleg a KDNP is, ám nem sorolható ide, hisz egy párt lényege az önálló artikuláció, vagyis a pártszuverenitás, ami a kereszténydemokrata pártnál immár két évtizede nem értelmezhető). Az MSZP, 2010 óta az ellenzékiségben jócskán megfogyva, a vele szemben is létrejött LMP, Jobbik és Momentum nevű, 2010 óta számottevő második generációs, és a DK, illetve Párbeszéd nevű, pont e párt rovására, az MSZP-ből kiszakadó pártokkal fogott össze, hogy megvalósulhasson újfent kormányra kerülésük. Érdekes és sajátos fejleménye ez a rendszerváltott magyar pluralizmusnak: hiszen e pártok mindegyike az MSZP korábbi halálos ellensége volt (párt a pártnak ellensége, amennyiben a szavazóit veszi el), miközben a leváltani szándékozott kormányzóerők, akikkel szemben ezt meglépi, pusztán csak az ellenzéke (vagyis a másik pólus, más szavazótáborral).
Ez a közös lista a harmadik kísérlet Orbán Viktor és az általa vezetett kurzus leváltására. Eddig ugyanis sem a korábban kormányzó, szintén rendszerváltó szocialista tömbnek, sem a rendszerváltás rendszere alatt létrejött pártoknak nem sikerült, még csak az alkotmányozó kétharmados kormánytöbbség megbontása sem.
Idekívánkozik Einstein elhíresült mondása, amely szerint, az őrültség definíciója az, hogyha az ember ugyanazt csinálja, és mégis más eredményt vár.
Ez a politikára is igaz, azzal a kiegészítéssel, hogy épp ily őrült eredménytelenséghez vezet nemcsak, ha ugyanazt csináljuk, de az is, ha ugyanazokkal.
A mást és másokkal akaró kísérletezés alanyai, a rendszerváltó megsemmisült pártok hiányában létrejött alakulatok (Jobbik, LMP, Momentum) azzal, hogy pontosan ugyanazzal próbálkoztak, mint kudarcos rendszerváltó elődei jószerivel csak sokadik alkalommal bizonyították a fenti tézis helyességét. És bizonyítják a mai napig, most éppen azzal, hogy ugyanarra készülnek most is, mint előtte mindenki, ráadásul mostanra ugyanazokká válva, azonosulva ugyanazokkal, akik az einsteini őrültség legnyilvánvalóbb bizonyítói.
A valódi ellenzékiséget ne is keresse senki ezért Gyurcsány ellenzéki összefogásában, mert ott csak az elmúlt harminc év kontraproduktív ellenzékiségének visszhangja hallatszik.
A valódi, 2022-ben már végképp halaszthatatlan igaz magyar ellenzékiség, mint a nemzeti centrumú harmadik út valójában ezért szembe megy az elmúlt harminc évvel, és ellentmond annak a filozófiának, amely hazánkat az elmúlt harminc évben mindig a transzatlanti globalista hálózatok ilyen, vagy olyan mérvű kiszolgáló egységeként kormányozta.
A jövő évi választás legfigyelemreméltóbb eleme éppen ezért a harmadik utat egyetlen pártként képviselő Mi Hazánk indulása: ilyen kísérlet utoljára a kétharmados kormányzati érát megalapozó 2010-es választás előtt, 2006-ban volt, egyértelműen a rossz időzítésű pártszövetkezés iskolapéldáját bemutatva: a „MIÉP-Jobbik, a harmadik út” két pártja a már erőtlen és a még nem erős közös kísérlete volt, nyilvánvalóan kudarca ítélve. Tizenhat évvel később, most a Mi Hazánk vállalja fel a harmadik utas választási alternatívát: de nem ugyanúgy, mint 2006-ban. És nem ugyanazokkal, mint 2006-ban. Vagyis az elmúlt 30 év rendszeréhez képest ez az első, nem az einsteini őrültség-fogalomba illeszkedő kísérlet:
a Mi Hazánk önálló, független listaállítása.
Jónás Levente
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
