1849. augusztus 1-jén a székelyföldi Nyerges-tetőn zajlott le az az ütközet, amely a székelyek önvédelmi harcainak egyik kiemelkedő szimbólumává vált. Tuzson János őrnagy és 200 katonája ha rövid időre is, de feltartóztatta a hatszoros túlerőben lévő osztrák-orosz csapatok csíkszéki behatolását. 1848/1849 különös jelentőséggel bírt a székelyek körében, akik a korábbi évszázadokhoz hasonlóan újfent oroszlánrészt vállaltak a haza szolgálatában.
1848. október 16-18-án 60 ezer székely gyűlt össze Agyagfalván, hogy hitet tegyen az első felelős magyar kormány-, Magyarország és Erdély egyesülése mellett, illetve megerősítsék hűségüket a királynak. Az agyagfalvi nemzeti gyűlésen valamennyi székely szék és minden társadalmi réteg képviseltette magát.
Erdély keleti szélén 1763-ban osztrák közigazgatás alatt álló katonai határőrvidék jött létre. Ennek szervezete tette végül lehetővé, hogy a székelyek 1848/1849-ben olyan erőkkel vehették fel a harcot, kik – ősi szabadságjogaikat megsértvén – erőszakkal kényszerítették őket a határőrségbe. A székelyek Agyagfalván határozatban mondták ki a határőrvidék intézményének az elvetését.
Csaba királyfi népe mindig is katonáskodó nép volt. Elődeik ezer esztendőn át védelmezték a Kárpátok hágóit. Nem viselt e nemzet olyan háborút a történelem során, ahol a székelyek ne bizonyították volna vérükkel, hogy a Kárpát-haza legvitézebb harcosai. Így volt ez 1848/1849-ben is, amikor fegyvert ragadtak a magyarság önvédelmi harcában.
A székelyek fegyverkezése nem volt indokolatlan. Avram Iancu fellázította a románokat, akik 1848 októbere és a 1849 januárja között feldúlták Erdélyt, közel 9 ezer magyart bestiális módon legyilkolva. Ennek az Avram Iancunak a szobra ma ott áll Kolozsvár főterén – abban a városban, „Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső”, – miközben a román állam megbünteti azokat a székelyföldi településeket, amelyek a nemzeti ünnepeinken kifüggesztik a magyar zászlót. Ha valaki azt gondolná, hogy Trianon csupán a múlt, akkor ebből megértheti, hogy Trianon nagyon is a jelen valósága, és hogy miért érezzük fontosnak azt, hogy minden év június 4-én kiálljunk és felszólaljunk az elszakított nemzetrészeink mellett.
1848-ban a székely ellenállás jelképe Háromszék volt. Mikor Erdélyben a helyzet rosszra fordult, Sepsiszentgyörgyön a székelyek egy emberként döntöttek úgy, hogy mindenáron megvédik otthonaikat. „Lészen ágyú!” – hangzott el Gábor Áron fogadalma. Szavait tettek követték, és november végén megszólaltak az első székely ágyúk. Híressé vált rézágyúi nem csak erőt adtak az önvédelmi harchoz, de sikeresen meg is fordították a hadi helyzetet. Gábor Áron „Éljen a Haza!” feliratú zászlaja valóságos ereklyévé vált. Kilencvenkét évvel később ez a golyó szaggatta zászló fogadja majd a Kézdivásárhelyt – 22 év román uralom után – felszabadító honvédeket.
A Háromszék ellen vonuló August von Heydte csapatait a székely haderő a hídvégi ütközetben visszavonulásra kényszerítette. December 5-én Szászhermánynál újabb vereséget mértek a császári csapatokra, és sikeresen szabadították fel a Barcaság csángó magyar falvait. Heydte csapatai felgyújtották Köpecet, ám a megfélelmlítés nem sikerült, mert néhány nappal később (december 13-án) a székelyek Felsőrákosnál lendültek ellentámadásba, ahol újabb győzelmet arattak. A székely haderő akkor sem esett szét, amikor december 24-én csatát veszített Hidvégnél. A komoly katonai felkészültség eredménye volt, hogy Háromszéket nem tudták leverni. 1848 decemberében öt ütközetben verte vissza az ellenség próbálkozásait.
A székelyek fegyveres ellenállásának kösznhető, hogy Erdély nem veszett el 1848-ban.
Bem József 1848. december 20-án indult hadjárata mindössze három hónap alatt kiszorította Erdély területéről az osztrák csapatokat. Ebben a küzdelemben oroszlánrészt vállaltak a székelyek is, akik 1849 nyarán ugyan nem tudták feltartóztatni az egyesült osztrák-orosz túlerőt, azonban július 19. és augusztus 2. között több emberáldozattal járó küzdelmet is vállaltak szülőföldjükért.
Soraik újrarendezésével háromszor is visszafoglalták Háromszéket, és többször is bátor helytállásról tettek tanúbizonyságot. Ilyen volt július 2-án a kökösi csata, ahol Gábor Áron, a legendás székely őrnagy hősi halált halt, vagy három nappal később Sepsiszentgyörgy mellett az eprestetői ütközet. Itt történt, hogy Gyertyánffy Ferenc századát meglepték és bekerítették a kozákok. A százados életösztöne felett azonban győzött a katonai kötelességtudat, és a megadás helyett az egyenlőtlen harcot választotta. A székelyek tüzet nyitottak, majd szegezett szuronnyal fogadták az orosz lovasrohamot. A maroknyi század a halál biztos tudatában szállt szembe az ellenséggel. Fadgyas Bálint főhadnagy visszaemlékezésé szerint egy tiszt így kiáltotta el magát a csata közben: „Ha meg kell halnunk, haljunk meg dicsően!” A harc a székely század és bátor parancsnokának hősi halálával végződött.
A Székelyföld védelmében vívott utolsó ütközet 1849. augusztus 1-jén, a Nyerges-tetőn zajlott le. Tuzson János őrnagy székely honvédei hősiesen helytálltak a császári-cári túlerővel szemben, és ha rövid időre is, de feltartóztatták az ellenséget. Az ütközet helyszíne méltán kapta a „székely Thermopüla” elnevezést. A nyergestetői helytállás a halált megvető bátorság példájaként vonult be a székely-magyar történelembe.
Nem messze az ezer éves határtól, a Csíki-havasok és a Torjai-hegység között alusszák örök álmukat a névtelen székely hősök. Azok, akik az életüket adták a Hazáért és a családjaikért.
Kopjaerdő a Nyerges-tetőn
Több, mint másfél évszázad telt el a székely leónidászok emberfeletti küzdelme óta, akiknek utódai 1917-ben az Ojtozi-szorosban, 1944-ben pedig az Úzvölgyében és a Gyimesi-szorosban hoztak véráldozatot, ám a székelyek még ma is őrt állnak a Kárpát-haza legkeletibb bástyáján. Küldetésük pedig ugyanaz maradt: magyarnak maradni, és megőrizni a magyar életteret a Kárpátok lábainál.
A székely hősiesség igazolta Nyirő József szavait: „Nemessé a király tehet valakit, de székellyé csak az Isten!”
Ahol él a magyar identitás, ott lesz magyar jövő is. Rajtunk múlik, hogy napjaink elkényelmesedett és szellemileg kiüresedett világában erőt tudunk-e meríteni eleink heroikus áldozatvállalásaiból, és méltók tudunk-e lenni az ő emlékükhöz.
Csarnai Márk
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
