„Hazamentek elődeink drága vérével annyiszor megszentelt Felvidékünkre”

Az első bécsi döntés aláírásának évfordulójára.

1920. június 4-e után a magyar külpolitika legfontosabb alapelve a revízió lett. Erre azonban reális esély ekkor még nem mutatkozott, hiszen a minimális mozgástérrel és a mindössze 35 ezer fős haderővel rendelkező Magyarország ellenséges államokkal volt körülvéve, amelyek elrabolt magyar területekből híztak középhatalommá.

A teljes külpolitikai elszigeteltségből való kitörés első jelentős lépése a Rómában aláírt magyar-olasz barátsági és együttműködési szerződés volt 1927-ben.

Magyarország ezzel egy olyan partnerre talált, amely annak ellenére, hogy az első világháború után a győztesek között foglalt helyet, határozottan lépett fel a magyarságot sújtó trianoni igazságtalanság ellen. Benito Mussolini ugyanis az 1920-as évektől kezdve határozottan állt ki a békediktátum felülvizsgálata mellett. Legemlékezetesebb nyilatkozatát 1928-ban közölte le a brit Daily Mail, amelyben kijelentette: „Egy szerződés nem lehet sírbolt!”

A magyar revíziós törekvések valóra váltására azonban az 1935 és 1938 között elért német külpolitikai sikerek után nyílt reális lehetőség. A Saar-vidék hovatartozásáról tartott népszavazás, Ausztria és Németország egyesülése, valamint a 3 milliós német lakossággal rendelkező Szudéta-vidék Németországhoz csatolása egyértelművé tette, hogy a versailles-i békediktátum által összetákolt rendszer nem tartható fenn Európában.

A mesterségesen – és Magyarország kárára – meghúzott csehszlovák határok közé kényszerített felvidéki magyarok ügyének rendezésére a müncheni egyezmény 1938. szeptember 29-ei aláírását követően nyílt lehetőség. A Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Olaszország által ratifikált négyhatalmi megállapodás záradéka ugyanis kimondta, hogy Prágának kétoldalú tárgyalások útján kell rendeznie Magyarországgal a magyar nemzetiség sorsával kapcsolatos kérdéseket.

A Kánya Kálmán külügyminiszter vezette magyar delegáció Komáromban ült tárgyalóasztalhoz 1938. október 9-én. A megbeszél során  sikerült elérni, hogy az Ipolyság és Sátoraljaújhely határon túli része visszakerüljön Magyarországhoz. A további területátadással kapcsolatos egyeztetések azonban eredménytelenek voltak. A Jozef Tisó vezette delegáció ugyanis csupán 5.405 négyzetkilométert szándékozott volna visszaadni, amelyet semmiképpen sem lehetett igazságságos javaslatnak tekinteni – ugyanis a felvidéki magyarság túlnyomó többsége a határ túloldalán maradt volna. Magyarország pusztán az abszolút többség szerinti magyar lakosságú területeket igényelte. Ennek alátámasztására statisztikákat és térképeket mutatott be, amelyek a Felvidék nemzetiségi összetételére vonatkoztak. A magyar delegáció az 1910. évi népszámlálási adatokat tartotta irányadónak, és erre hivatkozva kérte a magyar többségű területek visszacsatolását az anyaországhoz.

A kétoldalú tárgyalások október 13-án megszakadtak, a müncheni megállapodás értelmében pedig négyhatalmi konferenciának kellett volna döntenie, ám Anglia és Franciaország érdektelenséget nyilvánított az ügyben – noha az egész bonyodalmat ők idézték elő 1920-ban –, így német-olasz döntőbíráskodásra került sor. 1938. november 2-án a bécsi Belvedere palotában Ciano olasz és Ribbentrop német külügyminiszter aláírásával kiigazításra került a trianoni határ északi része. Az első bécsi döntés rendelkezése értelmében Magyarország visszakapta a többségében magyarok lakta Felvidék déli és Kárpátalja délnyugati részét, azaz mintegy 11.927 négyzetkilométernyi területet.

A döntés hírére eufórikus hangulat uralkodott el az országban. A vonattal hazatérő magyar delegációt Hegyeshalom után minden állomáson ujjongó tömeg fogadta.

Vitéz ómoraviczai Imrédy Béla miniszterelnök hivatala erkélyéről intézett szózatot a Budapesten felvonuló ünneplő sokasághoz: „Húsz esztendő sötét éjszakája után megéltük a magyar feltámadás hajnalhasadását. Még pár nap, és a mi honvédeink dübörgő menete megindul a komáromi és a párkányi hídon, és szívünkre ölelhetjük Lévának, Ungvárnak, Munkácsnak, Rozsnyónak magyarjait. És Kassától északra kitűzhetjük a magyar zászlót az új magyar grániton.”

A Magyar Királyi Honvédség november 5. és 10. között vette birtokba a Magyarországnak visszaítélt országrészt. Horthy Miklós kormányzó november 4-én adta ki hadparancsát a bevonulásra: „Honvédek! A Trianon bilincsei alól felszabadult és újjászületett honvédségünk 20 esztendei nehéz várakozás után átlépi azt a határt, amelyet mindenkor ideiglenesnek tekintettünk. Egymillió testvérünk vár Reátok odaát! Az ő számukra két évtizedes súlyos megpróbáltatás után Ti jelentitek minden reményük és vágyuk beteljesülését. Hazamentek elődeink drága vérével annyiszor megszentelt Felvidékünkre! Ezzel az érzéssel teljen meg lelketek és honvédségünk dicső múltjához méltóan szeretettel zárjátok szívetekbe a visszanyert ősi magyar föld minden egyes lakóját, magyarokat, szlovák, ruszin és német testvéreinket egyaránt. Büszkén és bizalommal bocsájtalak utatokra azzal a biztos tudattal, hogy az örök igazság jogán az új életre támadt Magyar Erő segítségével visszaszerzett területeket soha semmi szín alatt sem hagyjuk el többé! Isten és a Haza nevében: Előre!”

A honvédek virágesős diadalmenetben vonultak végig az utakon. A tisztán magyarlakta településeken áthaladva látni lehetett az emberek örömkönnyeit, és a rejtekhelyekről 20 év után újra előkerültek a nemzeti zászlók.

A korabeli fényképek és tudósítások hitelesen adják vissza a hazatérés történelmi pillanatát, a hálás magyar lakosság találkozását a megilletődött honvédekkel, a lelkes ünneplést. A kordokumentumok igazolják a magyar hadsereg mértéktartó és fegyelmezett parancsteljesítését. A területek visszavétele ugyanis konfliktusmentesen zajlott le.

A bevonulás utolsó napján, november 10-én, a Magyar Királyi Honvédség egységei elérték a kijelölt vonal legészakibb pontjait, és hazahozták Szencet, Galántát, Vágsellyét, Tarkoskeddet, Nagysurányt, Verebélyt, Lévát, Losoncot, Rimaszombatot, Nagykapost, Ungvárt és Munkácsot. Hazatért Kassa szabad királyi város, Rákóczi fejedelem nyughelye, amely a Felvidék visszatérésének szimbóluma lett. Itt került megrendezésre a központi ünnepségsorozat, melyen Horthy Miklós és családja mellett, Eszterházy János és a teljes magyar politikai elit megjelent. Itt történt, hogy a kormányzó magyarul és szlovákul is szólt a jelenlévőkhöz, biztosítva a szlovák anyanyelvűeket, hogy jogaikban sérelem nem esik.

Kassai beszédében a kormányzó eképpen fogalmazott: „Ami még néhány hónapja csak távoli remény, hetekkel ezelőtt csupán aggódó bizakodás volt, az a közelmúlt napokban bizonyosság és ma végre élő valóság lett.”

Ez az egy mondat talán a legjobban foglalja össze, hogy mennyi küzdelem állt a magyarság mögött, mire fáradozásukat siker koronázta. Az első bécsi döntés ugyanis a magyar revíziós politika sikere volt, amely a trianoni diktátum igazságos felülvizsgálatát jelentette.

A Felvidék hazatérését a magyar törvényhozás 1938. november 13-án szentesítette „A Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeknek az országgal egyesítéséről” szóló 1938. évi XXXIV. törvénycikk beiktatásával: „A magyar törvényhozás mélységes áhítattal ad hálát az isteni Gondviselésnek, hogy az elszakított Felvidék egy része húsz évi távollét, szenvedés és az idegen uralommal szemben kifejtett hősies ellenállás után visszatér a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza bensőséges örömmel üdvözli és a szerető anya meleg gondoskodásával öleli keblére sokat szenvedett visszatérő véreit.”

1938 novemberében nem csupán 1 millió magyar tért vissza, hanem a Rozsnyó környéki vasércbányák révén jelentősen javult az ország nyersanyag helyzete, és a csehek által épített erődítési rendszer birtokbavételével sikerült kiiktatni az ország ellen irányuló ellenségeskedést.

Az 1938 és 1941 közötti revíziós sikerek nem valósulhattak volna meg egy olyan országvezetés nélkül, amely Trianon után zászlajára tűzte a magyar feltámadás ügyét. Egy erős, a nemzet érdekeit szem előtt tartó vezetés nélkül nem sikerült volna stabilizálni az országot az 1918-1919-es belpolitikai zűrzavar és a trianoni országcsonkítás után. Egy gyenge, önazonosságát feladó ország pedig nem tudta volna a nemzetközi színtéren érvényesíteni az érdekeit.

A háború után azonban a győztes hatalmak érvénytelennek tekintették a bécsi döntésben foglaltakat, noha a felvidéki magyarok ügyének rendezéséhez Nagy-Britannia és Franciaország is hozzájárulását adta 1938-ban, amikor aláírták a müncheni egyezményt.

Ezen hatalmak 1947-ben még tovább csonkították Magyarországot azáltal, hogy Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár településeket az újjáalakult – és a magyar-német nemzetiséget a jogaitól megfosztó – Csehszlovákiához csatolták.

A magyarság többségét 1938 és 1941 között újraegyesítő országgyarapítás azonban még akkor sem volt hasztalan, ha csak néhány évig tartott. Bizonyosságot nyert ugyanis, hogy a trianoni diktátum rendelkezései sem kőbe vésettek, másrészt pedig a vesztes háború ellenére is lelkierőt adott a Kárpát-medence magyarságának.

A marxista történetírás 1945 után giccsesnek és szemfényvesztésnek tüntette fel a magyar honvédek felvidéki fogadtatását, ám akik részesei voltak, katartikus örömünnepként élték meg.

Az első bécsi döntés érvénytelenítése, a Beneš-dekrétumok és a szlovák nyelvtörvény ellenére a Felvidéken még mindig élnek identitásukat őrző magyarok. A történelem pedig már egyszer bebizonyította, hogy „amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják”.

Csarnai Márk