Isten, haza, család – a három legfontosabb alapérték valamennyi nemzeti érzelmű ember számára. Nem véletlen, hogy az internacionalisták – legyenek akár kommunisták, akár liberálisok – a kezdetektől fogva ezt a három értéket próbálják teljesen megsemmisíteni. Áskálódásuk sajnos az utóbbi évtizedekben minden fronton sikerrel járt. Ebben jelentős szerepet játszott, hogy a nemzeti oldal gyakorlatilag megsemmisült Európában, és majd két generáción át a liberálisoknak és kulturmarxistáknak csak a „keresztény-konzervatív” fontolva hátrálókkal kellett szembenézniük, akik bármikor késznek mutatkoztak kompromisszumot kötni a civilizációnkra törő ellenséggel, majd a megszégyenülést „kiegyezésnek” beállítani, ahol „nekik is sikerült megvédeni valamit”. A következő rohamig, legalábbis, ahol ismét tehettek egy lépést hátra.
Ebből a hármasból ma vegyük a család példáját. Hogyan a legegyszerűbb felszámolni a családokat? Ha elhitetjük az egyik féllel, hogy a másik nem a párja, hanem az elnyomója, az ellensége. És ő, jelen állapotában nem teljesértékű ember, hanem egy alárendelt szerepet tölt be, sikeres és boldog pedig csak akkor lehet, ha ebből az alárendelt szerepből kitör, felveszi „elnyomója” tulajdonságait és viselkedési jegyeit, ezáltal „kiteljesedik”.
Erre a célra született meg a feminizmus. A homokonzervatívok hazugságaival ellentétben szó sincs arról, hogy ez kezdetekben valami jó célt szolgált volna, és hogy az első (esetleg második) generációs feminizmusnak valóban lett volna létjogosultsága. A feminizmus egy velejéig kommunista kreálmány, mely olyan férfigyűlölő felforgatók nevével fonódott össze, mint a Lenin-renddel kitüntetett Clara Zetkin, a Károlyi Mihályt támogató zsidó feminista Bédy-Schwimmer Rózsa, illetve a zsidó kommunista Rosa Luxemburg. Nem véletlen, hogy a baloldalon akkora hagyománya van ennek az ünnepnek. Nézzük csak meg a korabeli kommunista plakátokat a nemzetközi nőnapról. Bármelyik modern Coca-Cola vagy Heineken reklámban megállná a helyét ez az összetétel, csak a pártzászlókat cseréljük le logókra:
Jobb szélső plakátunk ráadásul Magyarországon készült, a kommunista megszállás éveiben. Nem véletlen, hiszen hazánkban a Rákosi-korszakban vált kötelezően ünneplendővé – szovjet mintára – március 8-a.
A kulturmarxista pestissel terjedt Nyugatra
Mint említettem, a feminizmus születésétől fogva ezer szállal kötődik a kommunizmushoz, így aligha meglepő, hogy a ’68-as forradalom után, miután a liberalizmus és a kulturmarxizmus életellenes eszméi egymásra találtak, Nyugaton is megvetette a lábát. Ezen eszmeiségek célja a társadalmak immunrendszerének meggyengítése, az európai értékek, a tradicionális családmodell szétrombolása, végső soron pedig az európai férfiak és nők egymás ellen fordítása. Innen már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy a nőket az idegenek karjába lökjék, hiszen „elnyomott” és „elnyomott” egymásra találva, együtt harcolhat a „közös ellenség”, a fehér féri ellen.
Mindent a számoknak, semmit az elveknek
Egy valódi nemzeti fordulat első dolga lett volna tehát kigyomlálni ezt az ünnepet a köztudatból, mely a rendszerváltás elsikkasztásának köszönhetően épp úgy a nyakunkon maradt, mint az előző korszak elitje. Ám – mint azt már megannyiszor láttuk – derék Fidesz-kétharmadunkat csak a számok érdeklik. Ha egy esemény népszerű, legyen az bármilyen káros és visszataszító, meg kell ünnepelni, elvégre a közvéleményhez igazodni kell, és még véletlenül sem formálni, igaz? Pedig, amekkora médiabirodalmat építettek fel, nem állt volna semmiből egy felvilágosítókampányt indítani, vagy új ünnepet alkotni március 8-ra.
Kedvenc kóserkonzervatívaink azonban olyannyira nem formálják a közvéleményt, csak idomulnak hozzá, hogy még a radikális feministákra is a “femináci” kifejezést használják mind Nyugaton, mind hazánkban, mert ami rossz ugyebár, az csak náci lehet. Történelemből felmentett szalonértelmiségünk átsiklik azon “apróság” felett, hogy a nemzetiszocializmus a férfi és nő közti különbséget hirdette, miszerint nem akkor lesz sikeres a nő, ha “férfivé válik” (mint ahogy azt modernkori liberálisaink propagálják), hanem ha eredetileg rendeltetett szerepében teljesedik ki, vagyis nemiségének él, majd beteljesítve legszentebb küldetését, édesanyává válik. A kommunisták, majd később a kapitalisták voltak azok, akik a nőket inkább a munkaerőpiacra szánták, bennük is csak “humán erőforrást” láttak, az anyaságot pedig degradálták. Mert az „erős” és „független” nő karriert épít, túlórázik, ha kell, és mindenben kiszolgálja főnökét. A családanyával viszont csak a baj van, mert gyermeke van, szeret otthon lenni. Az ilyen csak nyűg egy kapitalistának. A feminizmus eredetét ismerve sokkal találóbb a “femikomcsi” kifejezés, de ha nem lehet egy jóízűt nácizni, akkor nem ér semmit az egész. Ez konszenzus a szalonjobboldal és a liberálisok között.
Vannak, akik tudják, miről is szól igazából március 8-a
A legszomorúbb az egészben, hogy miközben a magát “jobboldalinak” vagy “konzervatívnak” tituláló megmondóembereknek és politikusoknak nagy valószínűséggel fogalma sincs arról, miről is szól a nemzetközi nőnap, addig a balliberális-globalista oldal nagyon is tisztában van március 8-a valódi jelentésével.
Mindennél beszédesebb, hogy maga az esemény is, amely az ún. „nőnap” alapjául szolgál, egyszerű hazugság. A feminista kánon szerint ugyanis 1857-ben ezen a napon kezdtek szervezett sztrájkba a New York-i textilmunkásnők, mivel kevesebbet kerestek, mint férfi kollégáik. Maga a történet pontosan annyira valósághű, mint az ún. „wage gap”, vagyis az az állítás, hogy ugyanabban a munkakörben dolgozó nők kevesebb fizetést kapnának, mint férfi munkatársaik. Az igazság az, hogy nem a nőket diszkriminálja a munkaerőpiac, hanem az édesanyákat. Akkor szenved egy nő hátrányt, akkor törik derékba a karrierje, ha gyermeket vállal, vagy gyermekvállalás előtt áll. Ez a “kellemetlen” a cégeknek. De erről persze a feministák nem beszélnek, hiszen épp úgy családellenesek, mint a liberális vadkapitalisták.
Ezek fényében aligha meglepő, hogy
a New York-i munkásnők sztrájkja sosem történt meg. Az egész egy hazugság, amit 1955-ben találtak ki!
De hát, nincs kommunista történelemhamisítás nélkül, ugyebár.
A társadalmat végleg átformálni
A feminizmus és kulturmarxizmus célja éket verni a fehér férfi és nő közé, végleg elidegeníteni őket egymástól, hogy társadalmunk utolsó pillérét is megsemmisítve eljöhessen a kommunista utópia. Miközben a konzervatívok minden kompromisszumban a konfliktus lezárását látják, ezen felforgató erők minden egyes engedményt és jogszélesítést egy megnyert csataként aposztrofálnak. Ám ők totális háborút folytatnak társadalmunk ellen. A totális háborúban pedig nincs kompromisszumos béke. Az addig tart, míg az ellenfél (jelen esetünkben az európai tradíciókra épített civilizáció) teljesen meg nem semmisül.
Íme, a feminizmus és a kulturmarxista liberalizmus által elképzelt ideális nők. Erősek, függetlenek és kiteljesedettek.
Ők együtt menetelnek az idegennel egy „csodás” jövő felé, ahol nincs már „patriarchátus”, nincs már „fehér elnyomó”, csak szabadság, egyenlőség, testvériség.
Mi viszont nem tehetjük a legkisebb engedményt sem tenni nekik. Mi nem dőlhetünk be sem a kommunisták, sem a liberálisok legnagyobb hazugságának, az egyenlőség mítoszának. Az egyenlőség nem létezik. Ez egy jól hangzó szemfényvesztés csupán. Nincs két egyenlő ember a földön. A férfiak és a nők sem egyenlőek, hanem egyenértékűek. A férfiak elnőiesítése, a nők elférfiasítása egy kollektivista zsákutca, hadjárat a fehér civilizáció ellen, semmi több. Nem véletlen, hogy ezek a femikomcsik is éppen Európában és Amerikában “harcolnak” a férfiak ellen (de semmiképpen sem a nők, s végképp nem az édesanyák védelmében), nem pedig Afrikában, Kínában, Indiában, vagy a Közel-Keleten. De, ha már itt tartunk, az Európában élő cigányság körében sem folytatják felforgató tevékenységüket.
Gyebnár Dávid
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
