Szőllösy Tibor nyugalmazott kárpátaljai főorvos, neurológus egyike volt azon orvosoknak, akiket a Szovjetunió a csernobili robbanást követően a veszélyes zónába vezényelt. 12 fős csapatának minden tagja elhunyt négy-öt éven belül, ő azonban, túl nyolcvanadik életévén most az elemi.hu-nak mesélt akkori élményeiről.
1986 április vége. Hogyan értesült a balesetről?
Engem a kitelepítést követően vezényeltek Csernobil közelébe. A katasztrófát követő harmadik napon ugyanis az ún. 1-es zónából, vagyis az erőműtől 30 km sugarú körben kitelepítettek mindenkit.
Hogyan zajlott a kitelepítés?
Az érintett lakók csak annyi tájékoztatást kaptak, hogy ideiglenesen kell elhagyniuk otthonaikat és három nap múlva visszatérhetnek. Egy óra készülődést hagytak, a kitelepítést szigorú ütemterv szerint a katonaság hajtotta végre. Ezért is lett minden úgy félbehagyva, ezért lett aztán igazi kísértetváros Pripjaty, és több mint száz falu. Aztán kiderült, hogy tilos visszamenni.
Hová telepítették az embereket?
Ideiglenesen szanatóriumokba, üdülőkbe, esetleg saját kérelemre rokonokhoz, de 200 000 emberről volt szó, és nagyon sokan vissza akartak menni. Ragaszkodtak szülőhelyükhöz, ahol felnőttek, ahol éltek. Ezért a közelben a 30 km-es zóna mellett próbáltak a legtöbben helyet szerezni. Ők főleg a zónahatáron túli környező falvakba kerültek. A kezdeti segíteni akarás után persze sok súrlódás származott ebből. Erre azt találták ki, hogy a zónán kívüli települések utcáit majd meghosszabbítják. A párt Központi Bizottságában döntés is született a típusházak felépítéséről. Ukrajna minden megyéjének kijelölték, hogy meghatározott határidőn belül, kötelesek felépíteni e házakat. A megyéknek kellett biztosítani mindent: embert, anyagot, szaktudást.
Hová vezényelték pontosan?
Én annak a csapatnak voltam az orvosa, ahol így építkeztek, Borovka faluban, a Makarovói járásban, Kijevtől 110 km-re. Egy félig kész iskolában voltunk elszállásolva, az én rendelőm a befejezetlen torna-, öltöző- és a mellékhelyiség volt. Az iskolaudvart övező kerítés volt egyben a 30 km-es zónahatár is. Háziorvosi feladatokat kellett ellátnom, de nem volt megfelelő felszerelés. Amikor odavezényeltek kérdeztem is, mi a feladatom pontosan. Az egészségügyi főosztály vezetőjét meg is kérdeztem, mit vigyek magammal? Hány éve vagyok főorvos, hány éve dolgozom? – kérdezett vissza. Válaszoltam. „Akkor gondolkozzon!” – és letette a kagylót.
Tájékoztatták a különlegesen veszélyes helyzetről?
Mikor megérkeztünk ránk telefonáltak, hogy én milyen háttérsugárzást mértem? Ekkor sóbálvánnyá váltam. Itt megállok egy pillanatra. Hallottuk ugyan, hogy volt valami baleset, és ezért kell odamennünk, de nem tudtuk, pontosan mi történt. Elővettük a térképet, hol is van Csernobil, milyen erőmű van ott? Később voltak feltételezések, aztán meg nagyon hamar visszaszivárogtak hozzánk a nyugati információk. Visszatérve a telefonra, kérdezték, hogy miért nem mérem? Mondtam, mivel mérjem, hisz nem volt műszer, nem volt megfelelő eszköz. Itt be is zárult a kör. Minden reggel jelentenem kellett mit mértem, ezért én megkérdeztem, hogy általában mennyi a mért érték? „Ha Csernobil felől fúj a szél, 2.1-2.21 milliröntgen, ha Csernobil felé, akkor 1.8-1.9.” – hangzott a válasz. Nos, én akkor reggelenként mindig kimentem, és néztem, hogy zizegnek a levelek, benyálaztam az ujjam, és feltartva figyeltem a széljárást, és ennek alapján jelentettem. Ezekből lettek aztán a hivatalos mérési adatok. Azt, hogy merre van Csernobil, már az első napokban láttuk, mert a fák levelei abban az irányban voltak barnák.
A helyiek hogyan éltek együtt a sugárzással?
Erre válaszul hadd szolgáljak egy személyes történettel: a helyi postafőnök bénulással került elém, és én nagyon rövid időn belül kórházba utaltam – ezzel megmentettem az életét. A felesége nem sokkal később jött el hozzám kifejezni háláját és átnyújtott egy kosarat. A kosárban gyermekökölnyi eprek voltak, a helyi erdőben szedte. Kérdeztem, tudja, hogy ezek mérgezőek? Dehogy azok, nagyon finom ízük van, és micsoda áldás, hogy sokkal hamarabb megszedik a mennyiséget – jött a válasz. Mesélte azt is, hogy az erdőben most olyan gombák nőnek, amelyek esernyőnek is beillenek. A jó szívvel hozott eperből így én aztán nem ettem. A zóna határát jelentő kerítésről az a hiedelem járta, hogy a nők nyugodtan leguggolhatnak a tövébe pisilni, de a férfiak már ne pisiljenek ott, mert az veszélyes rájuk nézve. Eltekintve az anekdota-szerű történetektől a valóság az volt, hogy visszasüllyedtünk a középkorba: a szocialista építkezési tervből az lett, hogy a háború után eszkábált deszkaházakban kényszerültek sokan lakni. Amikor odaértünk egyébként, minket is azzal fogadtak, ne kérjünk semmit, mert egy rongyot sem tudnak adni.
Mit adtak, mit mondtak a sugárzás elleni védekezésül?
Sok bort kell inni, és akkor nem lesz baj, ezt mondták. De minden a katonaság felügyelete, vezénylése alatt zajlott, nem nagyon volt lehetőség kérdésekre.
Meddig kellett a szolgálatot ellátnia? Ön mennyire volt veszélyben?
Egy hónapig dolgoztam a kerítés tövében. Elláttam hagyományos orvosi feladatokat, gyomorvérzés elállítása, magas vérnyomás, asztmatikus roham, cukorproblémák, csonttörések és voltak persze sugárfertőzéses esetek is. Ők jellemzően belügyesek és milicisták voltak. Volt egy őrnagy, akit a Fekete-tengeri szabadságáról rendeltek vissza. Egy osztag parancsnoka volt a csernobili bevezető úton, őrszolgálatot láttak el. Neki sem volt megfelelő védőöltözete, 80-100 sievert-es dózist kaphatott, tehát közepesen fertőzött volt. (A sievert az embert ért sugárterhelés mértékegysége – a szerk.) Hányás, magas láz, bőrkiütések stb. A sugárzásra nincsen ellenszer, ő meg is halt, miközben maga is fertőző, sugárzó volt.
Ön hogyan védekezett?
Én csak annyira tudtam védekezni a kollégáimmal, hogy a szánkat eltakartuk. A 12 tagú vezető testületből 11-en meg is haltak 4-5 éven belül, csak én maradtam életben. A Jóistennek terve van velem úgy látszik, mert én megértem a 80-at is. Ezért is érzem kötelességemnek, hogy mindent nyilvánosságra hozzak.
Ön szépirodalmi Nívó-díjjal jutalmazott író. 11 kötete jelent meg irodalmi, helytörténeti, vallástörténeti vonatkozású, kárpátaljai írásai nyomán. A csernobili élményeiről írt könyve most éri meg a második kiadást.
Én ott, akkor valamilyen isteni sugallatra naplót kezdtem vezetni. Az ugyanis egy egyedülálló állapot volt, és éreztem, hogy a későbbiekben fontos lehet mindaz, amit tapasztalok. A könyvem címe: „A kígyó önmagába mar”. A könyv végéről hadd idézzek egy gondolatot:
„Szerintem az igazság az a valami, amit keresni mindenkinek kötelessége. De nem mindenkinek joga megtalálni. Egyébként igazság csak egy van. Mikor az ember bevallja, hogy hazudott.”
Hát, én is kerestem az igazságot, és arra jöttem rá, hogy a kígyó, amelyik magában hordja a mérgét, előbb-utóbb magát marja meg. Vagyis a szovjet kommunizmus magában hordozta a katasztrófa jövőjét, az elmúlás kezdetét. A robbanás volt az első lépés, ami megindította a Szovjetunió szétesését. Az az ideológia embertelen és arctalan gyakorlatot szült, én ezt tapasztaltam, és ezt írtam meg a könyvemben.
Joó György – elemi.hu
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
