Mód Szabolcsnak az egész életét a zene határozza meg, nem telik el nap anélkül, hogy ne venné kézbe a hangszerét. A Romer gitárosa – aki szakmájáról mindvégig szeretettel és alázattal beszélt -lapunknak elmondta, életre szóló barátságokat köszönhet a zenekarnak, amellyel már túl vannak a harmincéves jubileumi koncerten. Szalay Timea interjúja.
— Mikor kerültél először kapcsolatba a zenével, mi indított el ezen az úton?
— Még kisgyermekkoromban kezdődött. A ’80-as években elég sekélyes zenei élet volt Magyarországon. Olyan külföldi popzenéket játszottak, mint a Modern Talking, akkor kezdtem felnőni, és éreztem, hogy kéne valami, amivel lázadni lehetne ez ellen. Édesapám zenei gyűjtő volt. Nála találtam Scorpions-, Queen- meg egy Europe-kazettát. Ezeket kezdtem hallgatni, és magával ragadott a rockzene. Utána már jött minden, Ossian, Moby Dick, Akela. Egy gyerekkori barátom mutatta meg az underground zenéket, a CPg-t, a Mos-Oi, vagy éppen az Oi-kor zenekart. Édesanyámnak volt egy ezeréves akusztikus gitárja, a nagyszüleimnél állt egy zongora, és ez a kettő összeadódott. Rájöttem, én zenész akarok lenni.
— Egyszer csak elkezdtél pötyögni azon a gitáron, amit otthon találtál?
— Igen, elkezdtem felhúrozgatni a saját tudásom szerint. Akkor még nem volt internet, nem tudtam utánaolvasni vagy trükköket ellesni, hogy mit hogyan kellene csinálni. Találtam otthon könyveket a zeneelméletről, ezeket olvasgattam. Több ismerősöm is akkor kezdett gitározni, ők is mutattak fogásokat. Vagy magnón meghallgattam valamit, amit megpróbáltam visszajátszani. Szép lassan kialakult a dolog. Aztán jött a nagy ötlet, hogy mi majd zenekart csinálunk és sztárok leszünk.
— Mit szóltak hozzá a szüleid?
— Édesanyám zenélt gyerekkorában: zongorázott, gitározott, énekkarban énekelt. Édesapám ugyan nem játszott hangszeren, de nagyon szerette a zenét. Ennek ellenére borzasztóan ellenezték, hogy rockzenész legyek. Féltek, hogy magával ragad ez a világ, és mindez a tanulás rovására megy majd. Volt, hogy elvették a gitárt, vagy elvittek a nagyszüleimhez fél évre, de valahogy visszasunnyogtam magam a hangszer közelébe, és folytattam. Aztán mikor elindult az iskolai zenekarunk, ahol rock, punk és alternatív zenéket játszottunk, már nem tudtak megállítani.
— Tehát végül megbékéltek vele?
— Nem mondanám, hogy megbékéltek, de már elfogadták. Utána már nem álltak az útjába.
— Sztár akartál lenni?
— Egy ismert és elismert zenész akartam lenni. Csak persze nem tudtam, hogy ez mennyi munkával jár majd. Mindenki csak azt látja, mikor felmész a színpadra, ahogy úszol a fényben, a sikerben. De azt nem tudják, hogy ehhez végig kell járni egy utat, egy nagyon göröngyös utat.
— Az iskolás évek után merre mentél tovább a zene útján?
— Utána volt egy őrült időszak, rengeteg zenekarral. Abban az időben minden olyan lázadó gyerek, mint én is, zenekart alapított. Én mint zenészpalánta mindenre nyitott voltam, minél többet akartam látni és tanulni, így aztán mindenbe beleugrottam. Ennek köszönhető, hogy végül kialakult, ki is vagyok, és ezt a rockzenében találtam meg.
— Más zenei irányzat nem vonzott soha?
— Csinálni mint zenész nem. Azt gondolom, a komolyzenéhez meg kell érni, és nekem ez még nem jött el.
— Más hangszer nem érdekelt?
— Basszusgitáros voltam eredetileg, utána szólógitáros lettem. Próbálkoztam dobolással, de az nem lett akkora szerelem, mint a gitár. Ráadásul arról pláne nem akartak hallani a szüleim. A zongorázás viszont érdekel a mai napig.
— Édesanyád kottát olvasott, jó hallása volt, zenét tanult. Felmerült benned, hogy zenei iskolába járjál?
— Nem, én mindig csak magamat képeztem. A rockzenét nem lehet megtanulni, az szívből jön, az egy életérzés.
— Elismerték valaha, hogy milyen jó zenész lettél?
— Most már igen. Anyukám kifejezetten elismert, és büszke is volt rám nagyon, apukám becsüli, ahogy és amit csinálok. Édesanyám sokszor segítség volt számomra. Ha volt egy zene, amit meg kellett csinálnom, azt akár húszszor is felvettem, és vele hallgattattam meg, hogy szerinte jó-e.
— Megfogadtad a tanácsait?
— Volt, amit igen. Ő más zenei közegben élt, de sokszor ettől látott rá jobban. Sajnos már nincs velem, de a mai napig eszem bejutnak a tanácsai. Az elvesztése borzasztó fájdalommal járt. Az utolsó heteiben egyszer azt mondta: ” Fiam, ne hagyd abba a zenélést, tudom milyen fontos ez neked” Megfogadtam, nem is hagyom abba.
— Hogyan jött a nemzeti oldal?
— Ilyen zenéket hallgattam, és a haverokkal csináltunk egy 12 pont nevezetű zenekart, amiben Kovács Ricsi volt a basszusgitáros. Az egyik próbára lejött a Magna Hungáriából egy tag, és szólt, hogy nincs gitárosuk, megkérdezte, nem akarnék-e beugrani? Én meg beugrottam. Az volt az első olyan zenekarom, ahol már lemezt csináltunk.
— Meddig volt a Magna az életed része?
— Hosszú évekig. Egy igazi garázszenekar volt, egy nagyon jó közösséggel, ezért is szerettem nagyon.
— Hogy jött a Romer?
— 1999-ben a 101-es klubban a Magna volt a Fejbőr előzenekara. Pár nap múlva felhívott Sziva Balázs, hogy nincs-e kedvem játszani a Romerben, mert újraindítaná, és nincs szólógitárosuk. Elsőre nemet mondtam, mert nem akartam a Magna Hungariában felrúgni semmit. Majd időközben volt egy csúnya összeveszés a zenekaron belül, így felhívtam Balázst, hogy akkor próbáljuk meg.
— Kik voltak az akkori Romerben?
— Balázs akkor rakta újra össze a zenekart. Ő volt az énekes, Dohy Peti dobolt, és voltam én. Mivel Ricsivel már régóta ismertük egymást, így csatlakozott hozzánk ő is.
— Első perctől jól tudtatok együtt dolgozni?
— Igen, minden zenekarnak van egy dinamikája. Akkor még mi is keresgéltük, hogy milyen munkamódszerrel dolgozzunk. Nem tudatosan, de valahogy mégis kialakult. Már akkor volt egy jó értelemben vett feszültség, amikor azt érzed, hogy ez most más, ez működni fog. Amiből aztán vagy nagyon jó lesz valami, vagy nagyon rossz. Ezt mindenki döntse el maga, hogy szerinte milyen lett a végeredmény.
— Hány évet hagytál ki a Romerben?
— Talán hét-nyolc évet. Akkoriban nehéz időszakon mentem át. Talán túl sok mindent akartam egyszerre. Dolgoztam, iskolába jártam, zenéltem, és magamra már nem jutott időm. Ennek aztán egy súlyos pánikbetegség lett a vége. Meg kellett állnom, összeszedni magam és rendezni az életemet. Ez hat-hét évet vett igénybe, de leküzdöttem. Egy ilyen betegség alatt iszonyatos mélységeket megjár az ember, és a gyógyulás attól függ, hogyan állunk hozzá. Én pozitívan kezelem, sokat tanultam belőle.
— Továbbra is zenéltél abban a néhány évben?
— Persze, de nem mindig sikerült úgy, ahogy akartam. Bár a Magnával sokat próbáltunk, évente egyszer-kétszer még fel is léptünk. Az életemnek annyira szerves része a zene, hogy szinte minden nap gitározom. El sem tudnám képzelni, hogy ne így legyen.
— Ezek után, hogy jött újra a Romer?
— Addigra helyreállt körülöttem minden a magánéletemben is. Már jó ideje pörgött a Magna, többször játszottunk a Romerrel is. Én pedig újra azt a lendületet éreztem magamban, mint előtte. Az évek alatt kapcsolatban maradtunk Balázzsal. Sokat beszélgettünk a zenekarokról, majd felhívott, hogy a gitárosuk kiszállt, és sürgősen kell egy ember, aki beugrana. Akkor egy hetem volt húsz számot megtanulni, de úgy éreztem, hogy meg tudom csinálni. Ez jó 13 éve volt.
— Mindig egyetértés van köztetek?
— Nem, dehogy. De a végére mindig összeáll. Igaz, addig van egy-két csúnya szakmai vitánk arról, hogy ki mit akar belerakni, vagy épp elvenni egy számból, de együtt mondjuk ki a végső szót, és mindenki úgy érvényesül benne, ahogyan kell.
Nekem fura volt az elején, hogy nem minden dalban van szóló. Mostanra elfogadtam, hogy megvannak a kialakult szerepek, és mindent meg tudunk beszélni. Nagyon jó érzés, hogy tényleg egy zenekarként működünk, egy precíz gépezetként, ahogy azt zenészként kell. Ez már nem játék a padláson talált poros gitáron, ennek tétje van, ezt komolyan kell venni.
— Mit köszönhetsz a Romernek?
— Egy gyerekkori álmom vált valóra. Amit el akartam érni a zenében, azt hazai szinten mi elértük. Együtt. Mindenféle segítség nélkül. Sőt, inkább ellenszélben. De már nem csak a zenéről van szó. Ennyi közös év után ezzel a másik négy-öt őrülttel életre szóló barátságok alakultak ki. Az alkotómunkánál jön elő valaki igazi énje. A zene összehoz titeket, többet tudsz meg a másikról, mint egy sör mellett. Ezek már nem felszínes barátságok, foglalkoztok és törődtök egymással.
— Ki tudnál emelni egy bulit vagy koncertet az elmúlt 30 évből, amire azt mondod, hogy meghatározza a hátralévő életedet?
— A PeCsa. Az egy hatalmas mérföldkő volt az életemben. Ha holnap felléphetnék a Puskásban, az sem lenne akkora dolog számomra. Fiatalkorom óta a PeCsában láttam az összes számomra nagy zenekart, mint a Beatrice, a Moby Dick vagy az Iron Maiden és még sorolhatnám. Ilyen példaképek után ugyanarra a színpadra felállni, mint ezek a zenészek, az számomra a legfelemelőbb érzés volt, az pedig, hogy meg tudtuk tölteni, egyszerűen fantasztikus!
— Örömzenélés a Romer?
— Mindenféleképpen. Mielőtt felmegyünk a színpadra, sokszor fáradtak, idegesek vagyunk. Akkor ránézel a többiekre, és a pillantásuktól olyan érzés kerít a hatalmába, amitől felpörögsz, euforikus hangulatba kerülsz. Aztán kilépsz, meglátod azt a rengeteg embert, akik miattatok vannak ott, és azt érzed, megérkeztél.
Nagyon sok szeretetet kapunk a közönségtől. A koncertről hazafelé már egy mennyei nyugalom lesz úrrá rajtad. Ezt meg kell tanulnod értékelni, és beosztani magadban, hogy kitartson a következő fellépésig.
Kiemelt képünkön: Mód Szabolcs
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
