A diktatúra sem mindenható! – interjú Fazekas István drámaíróval

Új darabot tűz műsorára a József Attila Színház, Fazekas István Jókai-díjas drámaíró Ámokfutó idők című drámáját. A darab nyilvános főpróbája április 13-án, a premier április 15-én lesz. A próbafolyamatok már javában zajlanak, mi is ott jártunk az olvasópróbán, ahol a szerzővel készítettünk interjút.

– Ön már több drámát is írt, most miért tartotta fontosnak ezt a témát feldolgozni?

– A kimondatlan vagy félreértett múlt árnyékot vet arra is, amit most jelenünkről gondolunk. A szocialista korszak emlékezete a közbeszédben gyakran leegyszerűsített, hamis narratívák mentén formálódik. Sajnálatos, hogy ezek a fals értelmezések olykor irodalmi művekben is teret kapnak, és – akarva-akaratlanul – a gondolatok üvegsivatagába terelik az olvasókat. Az ötvenes évek elejének diktatúrája olyan helyzeteket teremtett, ahol az embereknek igazából nem az eszmékről, hanem a lelkiismeret legsúlyosabb kérdéseiről kellett dönteniük. 

A hortobágyi internálótáborok fanyar csöndbe hulló tragédiája számomra nem pusztán történelmi adat, hanem családi örökség, hiszen dédszüleim sorsán keresztül vált számomra közvetlenné és megkerülhetetlenné. 1951 tavaszán a tyukodiak fellázadtak a kolhozosítás ellen. A megmozdulást Péter Gábor irányításával, a faluba vezényelt karhatalmi egységek törték le. Néhány napon belül közel hetven családot hurcoltak el a hortobágyi kényszermunkatáborokba, köztük dédanyámat is, aki ott, a földi pokolban, valamiképpen elérte, hogy egy fiatalon meghalt falubelijét az egyik internált református lelkipásztor temethesse el. Mindig is foglalkoztatott, vajon hogyan intézte ezt el, mert erről a részletről soha nem beszélt. Egyszer csak felsajgott bennem a kérdés: miért is lehetett ez a temetés az ott sínylődőknek annyira fontos. Az elnyomott ember mitikus fölismerése, hogy a legkeményebb prés alatt is lehet esélye a tiszta életnek, ám csak akkor, ha a földi dimenzión túl kinyílik számára a földi léten túli világ is. Ha a fájdalmakon átragyog Isten országa. 

A történelem igazi drámája nem a külső eseményekben, hanem a belső választásokban rejlik. Ezek vizsgálata közben fedeztem fel az igazán nagy drámai konfliktusokat, és nem volt más választásom: meg kellett írnom ezt a drámát. Ám ez a dráma nem vádirat, hanem számvetés. Nem pusztán azt kérdezi, mi történt, hanem azt is: hogyan lehetett – és hogyan lehet ma is – embernek maradni.

– Más szerzők mennyire dolgozzák fel ezt a történelmi időszakot?

– A huszadik század magyar irodalma több nagy traumát is feldolgozott: a világháborúk, Trianon, 1956, vagy a rendszerváltás visszatérő témái az epikának és a lírának egyaránt. Meglepő módon azonban a kényszermunkatáborok világáról kevés szépirodalmi mű született. Recsk történetét már többen is megírták, így a kőbányákba zárt sorsok hangot kaptak irodalmunkban, ám a hortobágyi internálások – jóllehet e pusztai száműzetés a maga módján a magyar Gulag volt – mindmáig kívül rekedtek a szépirodalom figyelmén. Mintha a rónaság csöndje az emlékezetet is magába szívta volna.

Illyés Gyula zsarnokságról írott költeménye örök érvényű látlelet, ám én egy ponton vitába szállok vele. Nem lehetett, s nem is volt „mindenki szem a láncban”, hiszen a morális autonómia a legkeményebb diktatúrában sem szűnik meg teljesen. Ez az autonómia a lélek csöndkamráiban őrizhető meg igazán. Ott, ahonnét az imádság is fölfakad. Én éppen ebben a csöndben éreztem meg a drámai erőt. Abban a pillanatban, amikor egy halott fiú temetésének engedélye válik erkölcsi kérdéssé, a történelem hirtelen mindannyiunk személyes ügye lesz. Alkotásommal nemcsak elbeszélni szerettem volna valamit, hanem formát adni annak az elhallgatásnak, ami körülvesz bennünket.

– Ennek a történetnek nyilván sok tanulsága van. Ön melyiket emelné most ki? 

– Az egyik legmélyebb tanulság számomra az, hogy a zsarnoksággal szemben olykor a legegyszerűbb emberi gesztus válik ellenállássá. Egy halott eltemetése – ahogyan Antigoné példája is mutatja Szophoklész drámájában – nem pusztán kegyeleti aktus, hanem nyílt lázadás. Azért győzhető le minden zsarnokság, mert vannak törvények, amelyek megelőzik és felülírják a hatalom parancsait. Ahogyan Nagy Gáspár írja az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versében: a halottakat el kell temetni. Mégpedig méltó módon. Ez nem politikai, hanem – ha úgy tetszik – isteni törvény. A szeretet törvényéből eredő emberi kötelesség. S ahol a szeretet érvényre jut, ott a legkeményebb önkény is megrendülhet, mert már egyetlen jócselekedetben is implicite ott van a romboló erőket ledönteni képes teremtő princípium.

A kérdés, amelyet a darab föltesz: lehet-e kompromisszumot kötni a törvénytelen hatalommal – minden korban időszerű. A belső szabadság maradék tere érdekel: az a pont, ahol az ember még dönthet. Ezt a pontot kerestem a saját lelkiismeretemben is, miközben írtam a darabot. 

– Mennyire van fogadókészség napjainkban erre a történelmi időszakra?

– Különös időket élünk. Egyszerre tapasztalható egyfajta történelmi fáradtság és egy új, fiatal érdeklődés a közelmúlt iránt. Vannak, akik úgy vélekednek, eleget beszéltünk már a huszadik század traumáiról. Mások – különösen a fiatalabb generáció – éppen most kezdik feltenni a kérdéseiket.

Az a tapasztalatom, hogy ha a múltat nem ideológiai síkon, hanem emberi történetként közelítjük meg, akkor megnyílik a figyelem. A József Attila Színház döntése, hogy műsorára tűzi az Ámokfutó idők című darabot, azt jelzi: van igény arra, hogy a közelmúlt erkölcsi dilemmáit a kortárs színpad nyelvén fogalmazzuk meg.

A felvetés ma sem veszített érvényéből: miként őrizhető meg az emberi méltóság a diktatúra – vagy bármely hatalmi önkény – szorításában? Ha erre a néző nem direkt vagy elbagatellizált választ kap, hanem megtisztulást és feloldozást kereső beavatást, akkor van létjogosultsága a színháznak. 

– Hol kerül színre a mű, milyen szereposztással?

– A darab a József Attila Színház kamaraszínpadán kerül bemutatásra, a színház saját produkciójaként. A rendező Molnár Kristóf, a Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves hallgatója, aki Vidnyánszky Attila osztályában tanul.

A szereposztás különleges találkozás: fiatal, egyetemista művészek – Márton Éva Izabella, Fejes Csilla, Remzső Sándor, Kalivoda Imre, Bangó Ernest, Pogány Tamás – és a színház tapasztalt, nagy színészei, köztük Újréti László és Kiss Gábor, valamint Nagy Enikő dolgoznak együtt. Ez a generációs párbeszéd számomra a darab szellemiségét is tükrözi: múlt és jelen egymásra figyelését.

Hamarosan elérkezik tehát a pillanat, amikor a néhai szenvedőknek otthont adó egykori hortobágyi istálló zárt tere kitárul a színpadon. Ez a kinyíló és átlényegülő tér szembenézésre késztethet mindannyiunkat, megválaszolva, hogy hol húzódik az a belső határ, amelyet soha nem léphetünk át.

Kapcsolódó: