Lehet hasznunk az akkumulátorgyárakból?

A rendszerváltás óta regnáló kormányok módszeresen értékelték le a magyar föld és a magyar munkaerő szerepét. A jármű összeszerelő üzemek után itt az új trend: az akkumulátor. Kiknek jó ez?

Az idővonalat kezdjük a rendszerváltásnál: 621 nagyvállalat került többnyire pártkáderek kezébe a központosított privatizáció során, amelyeknek 20 százaléka külföldi kézre került, az 1990 utáni kormányok pedig szélesre tárták a kapukat a külföldi multik előtt. Amikor pedig már a számunkra felbecsülhetetlen értékű magyar föld nem volt elég vonzerő ezeknek a nagy vállalatoknak, a kormányaink elkezdték a mi adófizetői pénzünket felajánlani számukra adókedvezmények formájában. A 2004 és 2010 között a balliberális kormányok éves átlagban közel 19 milliárd forinttal, a 2010 utáni Fidesz-kormányok pedig háromszor ennyivel támogatták az ideérkező külföldi multikat. 2019 óta már a munkahelyteremtés sem feltétele az állami támogatásnak: „eszközalapú beruházásokhoz, regionális szolgáltatóközpontok létrehozására vagy bővítésére irányuló beruházásokhoz, valamint kutatás-fejlesztési projektek megvalósításához” lehet igénybe venni az egyedi kormánydöntésen alapuló támogatásokat. Ezeket a beruházásokat rendre nemzetstratégiailag kiemelt jelentőségűvé nyilvánítja a kormány, így tehát finanszírozási, kivitelezési részleteket nem igen tudhat meg a lakosság. És, ha ez még nem lenne elég, a társasági adó hazánkban messze a legalacsonyabb, ezzel tehát a Magyarország tábla alá azt írva:

gyertek ide, vár benneteket egy rakás vissza nem térítendő támogatás, a magyar dolgozókkal megtermeltetett profitot pedig nyugodtan vigyétek ki, költsétek el másik országban.

Roszik Péter, a Győr-Moson-Sopron Megyei Agrárkamara elnöke már bő egy évtizeddel ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy három megyényi termőföldterület került a joghézagokat kihasználó külföldiek kezébe. A hétszázezer hektár földterület körülbelül hetven százalékával osztrákok bírnak, míg háromszázezer hektár – többek között – az izraeliek, arabok, németek, hollandok, angolok tulajdonába került, akik mellé azóta felzárkóztak a kínaiak és koreaiak is.

Letelepedési kötvény

Ha már a kínaiakat említjük, szót kell ejtenünk a hírhedt letelepedési kötvényről is. Ez egy olyan értékpapír, amit az Európai Unión kívüli befektetők vásárolhattak a magyar kormány által kijelölt – gyakran offshore cégek mögé bújt –  közvetítőkön keresztül. Cserébe magyarországi letelepedési engedélyhez juthattak, ezzel pedig az egész Európai Unióban szabadon utazhatnak. A program kezdeményezője Rogán Antal akkori Fidesz-frakcióvezető volt. A rendszer 2013-as bevezetése és 2017-es felfüggesztése közötti időszakban kb. húszezer ember szerzett kötvényvásárlás révén letelepedési vagy tartózkodási engedélyt Magyarországon. A vásárlók 80 százaléka pedig kínai állampolgár volt.

Nem világos, hogy a nagyon sok pénzért letelepedési engedélyt vásárló kínaiakon keresztül-e, de az ázsiai befektetők kedvet kaptak hazánkhoz. Magyarországon az utóbbi pár évben alig telt úgy el hónap, hogy ne jelentettek volna be egy új akkumulátoripari üzemet: a világ legnagyobb akkugyártói – a dél-koreai Samsung, LG és SK Innovation, a japán Toray, valamint a kínai CATL és Semcorp – egymás után jelennek meg hazánkban, és őket tucatnyi, kevésbé ismert ázsiai beszállító, alkatrészgyártó követi. Ezek az ázsiai vállalatok az elmúlt bő két évben több beruházást jelentettek be, mint az azt megelőző tíz évnyi “keleti nyitás” során összesen. A Nemzeti Akkumulátor Iparági Stratégia 2030 – mert, hogy már ilyenünk is van – azt mondja: “mint hosszútávú koncepció ez utóbbi ponton, a villamosenergia költséghatékony tárolási lehetőségeinek tömegessé tétele révén segíti elő a vállalt kormányzati éghajlatpolitikai célkitűzések elérését, elsősorban a közlekedési elektrifikáció és a villamosenergia-rendszer rugalmasságának növelése területein.”

Az akkumulátorgyártás azonban nem veszélytelen, pláne nem olcsó dolog. Roppant energia- és vízigényes, valamint rengeteg veszélyes anyag felhasználásával jár.  A beruházásokkal kapcsolatban az is minimum problémás, hogy a kormány és a beruházók hajlamosak a helyi önkormányzatok és a lakosság kizárásával, a gyárakkal kapcsolatos aggályok figyelmen kívül hagyásával végig verni az építkezéseket, ennek látletetét láthattuk az elmúlt napokban Debrecenben. Azon túl, hogy a környezetre és a lakosságra is beláthatatlan hatással van, el kell fogadnunk, hogy ezek a gyárak sok ezer munkahelyet teremtenek. Viszont az már nem egyértelmű, hogy a bérgyártáson túl a magyar vállalkozásoknak lesz-e esélye bármilyen módon becsatlakozni az értékláncba. Az ázsiai vállalatok az alacsony béreken foglalkoztatott magyar – és harmadik országbeli vendégmunkásokkal – legyártatják a különböző alkatrészeket, amelyek jelentős részét az országon kívülre fogják értékesíteni, hiszen Magyarország sem elektromos autó-, sem napelem gyártásban nem jeleskedik.

A másik probléma, hogy a piac jellege nagy méretgazdaságosságot kíván, azaz az értékláncot globális szinten kevés, rendkívül tőkeerős, nagy mennyiséget gyártó és nagyon súlyos kutatás-fejlesztési ráfordítással bíró szereplő uralja. Egy ilyen körbe nem egyszerű betörnie egy kisebb, kevésbé tőkeerős szereplőnek – márpedig a magyar vállalatok e téren eltörpülnek az ázsiai óriásokhoz képest. Egy távolabbi kérdés, hogy mennyire bölcs dolog ezen vállalatok állami támogatása. A külföldi vállalatok a magyar szektor hozzáadott értékének felét – a magyar GDP nagyjából egyharmadát – állítják elő. A magasabb termelékenység persze összefügg a vállalati mérettel is, éppen ezért gond, hogy a magyar kormány a külföldi befektetések bevonzására fókuszál, így aránytalanul nagy támogatást nyújt olyan külföldi cégek számára, akik arra egyébként nem igazán lennének rászorulva. Azzal pedig, hogy jelenleg több a betöltésre váró munkahely, mint ahány álláskereső van, a multik munkaerő-elszívó hatása is érvényesül a kisebb hazai vállalatokkal szemben.

De vissza az akkumulátor gyártáshoz: az ellátási lánc alapja a bányászat, itt öt nyersanyag van, ami kiemelkedően fontos: a lítium, a nikkel, a kobalt, a grafit és mangán. Néhány nappal ezelőtt jelentette be Szijjártó Péter, hogy magyar építőipari és tervező cégek vezetik  azt a hatszázmillió dolláros (225 milliárd forintos) infrastruktúra-fejlesztési programot, amely összeköti majd a Kongói Demokratikus Köztársaságot Zambiával, és ezen keresztül a tanzániai kikötőkkel, hogy egy hónap helyett 10 napra rövidüljön az akkugyártáshoz oly’ fontos kobalt szállítási ideje. A megállapodás megkötésekor már nem volt fontos az a 2019-es hír, miszerint bepereltek több nagy céget a kongói kobaltbányákban történt halálesetek, illetve tiltott gyerekmunka miatt, aminek következtében több kiskorú életét is vesztette. A Reuters akkori beszámolója szerint a csoportos kereset az első olyan alkalom lehet, amikor jogi üggyé válik annak a kérdése,

honnan és hogyan szerzik be a termékeik gyártásához nélkülözhetetlen kobaltot napjaink technológiai óriási.

Hát így. Az eljárásból persze nem lett semmi, mint, ahogy abból sem, amelyikben a legnagyobb kongói bányaipari cég vezetőjét pénzmosással gyanúsították meg.

A debreceni akkumulátorgyár körüli botrányokkal a Mi Hazánk is foglalkozik: a párt lakossági fórumot szervez január 21-re.

Kiemelt kép: Magyar Narancs