Kereken hetven éve annak, hogy a magyar labdarúgó-válogatott 6:3-ra legyőzte Angliát a legendás, misztikus Wembley stadionban.
A sporttörténeti győzelem emlékére a
Magyar Labdarúgó Szövetség 1993-ban november 25-ét A Magyar Labdarúgás Napjává nyilvánította.
A magyar foci sikerének akkoriban is politikai jelentősége volt, Méray Tibor a Tisztító vihar c. novellájában így ír erről:
Megszületett az az elmélet, amely szerint Magyarország nem azért ér el kiváló eredményeket a futballpályán, vagy az atlétika salakján, mert sok tehetséges sportembere van, hanem azért, mert a népi demokrácia ebben is magasabbrendű a kapitalizmusnál, mert a magyar sport eredményei szükségszerűen a társadalmi berendezkedés felsőbbrendűségét bizonyítják. A vezetés a legtöbb pénzt a futballra áldozta, amely a legnépszerűbb sportág Magyarországon. (…)
Mert a futballmeccsek 90 percig ordító, izguló, dühöngő, lelkesülő közönsége a meccs után már fáradtabb s talán kielégültebb is volt annál, hogy másfajta őrjöngésekre gondoljon, a lefojtott tömegindulatok elpárologtak a napsütötte pályák zöld gyepe fölött, a felgyülemlett keserűség (a párttitkárok, az igazgatók, az agitátorok és a propagandisták siserahada ellen) egyetlen széles üvöltéssel ömlött ki a lelátókon, s a harag szennyesét arra a csatárra öntötte, aki az ötös közeléből a kapu mellé lőtte a labdát.
Esterházy Péter a Foci c. művében pedig így:
Szokták mondani, mit kell ezt ennyire mellre szívni, nem Mohács, csak egy meccs, nem innét ítéli meg a „világ” a „magyart”… De hát mi a fontos? A nehézipar? Vagy a sertésprogram? Ó, talán az irodalom. Mi irodalmi nagyhatalom vagyunk, mondogatják sértődötten a literátorok. Maradjon köztünk, nem vagyunk azok.
Nem akarok túlozni, és tudom, hogy van különbség Platini és Flaubert, Puskás Öcsi és Mikszáth közt (bár ez utóbbi kettőt összeköti: a pocak) – de hát ha ez a játék olyan, hogy egy-két napomat rendbe hozta (egy nyert meccs után a nap: rendben), és milyen kevés dolog van, mely ekkora hatalommal bír – akkor a legkevesebb, hogy kétségbe is eshetem.
