Mint ígértük, időről időre közreadunk korábbi, időtálló és rendkívül izgalmas anyagokat azokból az időkből, mikor a Magyar Jelen 2003 és 2013 között nyomtatott formában működött. Ezúttal egy kevéssé ismert történelmi tényt tárunk fel újra. Illetve közreadunk egy interjút a tragikusan elhunyt Dominique Venner-el, tulajdonképpen az egyetlen magyar nyelven megjelent interjúját ajánljuk olvasóinknak.
Dominique Venner író és történész. A Nouvelle Revue d’Histoire (Új történelmi folyóirat) nevű történelmi témájú szakfolyóirat főszerkesztője. Könyvei közül meg kell említenünk két nagy jelentőségű esszét. Először is az « Histoire et tradition » (Történelem és hagyomány, Le Rocher, Monakó, 2002/2004), amely mű megújította az európai identitás fogalmi alappillérét. A másik mű címe « Le Siècle de 1914 » (1914 százada, Pygmalion, Párizs, 1994), könyv az emlékekről és elmélkedés a fiatalkori radikális harcairól, a börtönről, Europe Action (Európa Cselekvés) mozgalomról, az « új jobboldal» eredetéről. Első történelmi műve (Baltikum, 1974) a német « Freikorps » (1919-1933) történetéről szól. Ezt a könyvet lefordították németre és megjelent « Sölder ohne Sold » cím alatt (Paul Neff Verlag, Bécs, 1974), majd újra kiadták Arndt Verlag-nál (Kiel, 1989) « Ein deutsche Heldenkampf » címmel.
Az 1956-os forradalom következményei az akkori kommunista világra nézve ismertek. Többezer magyar mártír, valamint többszázezer antikommunista magyar külföldre menekülése árán (amely közrejátszott abban, hogy Magyarországon nem volt « számonkérés » 1989-ben), a szovjet birodalom belülről remegett meg, később pedig összeomlott. Ami azonban kevésbé ismert, azok az 56-os forradalom következményei Nyugat-Európára nézve. 1945 után a nyugat-európai kommunista pártok rendkívül erős « morális tekintéllyel » bírtak a lakosság körében a német és a fasiszta megszállás ellen tanúsított ellenállásban való részvételüknek köszönhetően. Franciaországban 1945 után a Kommunista Párt ellenőrzése alatt tartott számos szakszervezetet, valamint sajtóorgánumot, sőt 1946- ban a szavazatok 28,6 %-ával a parlamenti választások élén végzett.
Az 1956-os magyar forradalom sok embernek felnyitotta a szemét a kommunista valóságról, amely értelmiségiek körében is elvesztette a támogatottságát. A kommunista pártok szétszakadtak Olaszországban, Francioszágban és Belgiumban (az 1968-as prágai tavasz tovább súlyosbította az ellentéteket a kommunista berkeken belül). Diplomáciai síkon, a francia kormány határozottan tiltakozott a szovjetek magyarországi katonai fellépése ellen (nevezetesen az ENSZ előtt), de sajnos ezen diplomáciai törekvéseket az Egyesült Államok gátolta. Egyébként, Franciaország ezidőtájt el volt foglalva a Szuezi-csatorna körül kialakult konfliktushelyzettel, amely során Franciaország, Anglia és Izrael szembekerült az eredetileg Franciaország és Anglia tulajdonát képező csatornát államosító egyiptomi elnökkel, Nasser-rel. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közösen nyomást gyakoroltak Franciaországra és Angliára a Szuezi csatorna feladására kényszerítve ez utóbbiakat (az USA egy rendkívül erőteljes tőzsdei támadást indított Anglia ellen, mialatt a Szovjetunió nukleáris megtorlással fenyegette a két államot). A szuezi háború háttérbe szorította ugyan a magyar tragédiát, ez azonban nem akadályozta meg a franciákat abban, hogy megszervezzék az európai szintű legnagyobb tüntetéseket az 1956 novemberében bekövetkezett szovjet fellépés ellen. Így történt , hogy 1956. november 7-én a Francia Kommunista Párt (FKP) elszenvedte 1945 utáni első pofonját, akkortájt ugyanis ők uralták az utcákat és jelentős politikai hatalommal rendelkeztek. Több tízezer ember vonult az utcára, hogy kifejezze szolidaritását Magyarországgal. A tüntetések után sokan a tüntetők közül elhatározták, hogy megtámadják az FKP székházát, a párt ugyanis támogatta a szovjetek beavatkozását Magyarországon. 1956. november 7-én éjjel a francia nemzeti érzelmű fiatalok megostromolták a Francia Kommunista Párt székházát. Az ostrom mérlege: 70 sebesült és egy halott. 1945 óta először az FKP nem bizonyult legyőzhetetlennek…
Ezzel kapcsolatban kérdeztük Dominique Venner-t, az ostrom egyik résztvevőjét, francia történészt és írót.
– 1956 novemberében Ön egy 21 éves fiatal diák volt. Milyen volt akkoriban a közhangulat a magyar felkeléssel, valamint annak szovjet leverésével kapcsolatban ?
– Akkor még valóban fiatal voltam. Három évvel az események előtt, beléptem a hadseregbe és mint önkéntes részt vettem az algériai harcokban a gerilla felkelők ellen. Ez egy az egyetemtől merőben eltérő iskola volt. 1956 novemberében éppen leszereltem. Három héttel azelőtt még az algériai Djébelekben (hegyek – szerk.) járőröztem, egy csapat élén, géppisztollyal a kezemben. Mondhatom, hogy elég harcos lelkiállapotban voltam akkoriban. Már régóta tudtam, hogy a kommunizmus Európa ellensége, bár ideológiai téren nézeteim még elég sommásak voltak. Szándékosan kerestem a politikai « keresztelőmet » 15 éves koromban, 1950-ben. Franciaország akkor az indokínai (vietnámi) háborúval volt elfoglalva. Ezen a volt francia gyarmaton francia katonák harcoltak a kommunista Kína és a Szovjetunió által támogatott erős vietnámi gerillafelkelők ellen. Franciaországban pedig az 1944 óta rendkívül erős Francia Kommunista Párt jól ismert módszerekkel propaganda hadjáratot folytatott katonáink ellen. Egy bentlakásos magániskola növendéke voltam egy párizsi elővárosban, Bagneux-ben. Minden szombaton hazamentünk a családunkhoz. Egy szép szombati napon egy kisebb iskolatársaimból álló csoportot az FKP helyi irodája elé tereltem és nagy zajt csapva letéptük a L’Humanité (a párt lapja) kiragasztott példányát, amelyben az Indokínában harcoló katonáinkat mocskolták. Ebből aztán nagy botrány kerekedett. Majdnem kirúgtak az iskolából. De később 1956-ban még többet tettem.
De térjünk rá az 1956-ban uralkodó francia közvéleményre. A sajtó és a rádió (még nem volt televízió) tisztában volt a magyar felkelés jelentőségével. A kommunista sajtót leszámítva egyhangú szolidaritás és csodálat kerítette hatalmába Franciaországot. A szovjet tankok Budapestet történő megszállása, a felkelők szívettépő segélykiáltásai a « szabad világ » felé rendkívüli rokonszenvet váltott ki Magyarország iránt és nagy ellenszenvett a kommunizmussal szemben.
– Milyen események játszódtak le 1956. november 7-én Párizsban? A Francia Kommunista Párt székházának ostroma előre kitervelt esemény volt, vagy teljesen spontán módon történt?
– Ez az ostrom nem volt előre kitervelve. Több “mérsékelt” politikus november 7-én tüntetésre hívta az embereket a magyar felkelés melletti kiállás kifejezésére. A helyszín a párizsi Place de l’Étoile volt, amely a politikai összejövetelek szokásos helyszíne volt. Több vidéki francia városban is voltak tüntetések. Azon az estén többszázezer ember gyűlt össze a Place de l’Étoile-on, valamint a Champs Elysées-n, hogy kifejezze tiszteletét a mártír Magyarország iránt. A tüntetés után, néhány Indokínából hazatért bajtársammal kibontottuk a francia és a magyar zászlókat (amelyeken nem volt rajta a kommunista csillag). És kiadtuk a parancsot. “Mindenki a kommunista párt székháza elé!” Mögöttünk kiakult a tüntetők menete, több tízezren csatlakoztak hozzánk. Az FKP székháza felé vezettük a menetet. A rendőrségi kordonokon hagytak minket átmenni, kivéve a kommunista párt székháza előtt, a teret egyébként ma Kossuth térnek hívják. A párt székháza egyfajta erődítmény volt. A párt ott lévő őrei az ablakokból kihajigált üvegekkel és egyéb eszközökkel (pl. csavarokkal) próbálta a tüntetőket távolt tartani. Néhányunknak az utcai szemetesek fedelének fedezéke alatt sikerült bejutnunk a székházba. De súlyos vasfüggöny előtt találtuk magunkat a bejáratnál. És ekkor sikerült csákányokat lopnunk az ott állomásozó rendőrségi autókból. A vasfüggönyt sikerült kitépnünk a helyéről. Sikerült betörnünk a székházba! Csodálatos izgalom kerített bennünket hatalmába. Csodálatos volt, ahogy sikerült meggyaláznunk az ellenséges hatalom eme szimbolikus szentélyét, a tömeg bátorító haragja által ösztönözve! A sajtóban a kommunista párt nyíltan kiállt a vörös hadsereg budapesti fellépése mellett. A székházuk megtámadása volt a mi válaszunk és a szolidaritásunk kifejezése a magyar nép felé.
Ajtóról ajtóra haladva, kidobálva az ablakon a kezünk ügyébe kerülő iratkötegeket és berendezési tárgyakat, ordítozva, mint a farkasok, haladtunk egy vad erő által hajtva előre… a második emeletre érve már csak kb. tízen maradtunk hadakozni a kommunista őrökkel, amikor tűz ütött ki a földszinten, amely menekülésre kényszerített bennünket. Majdnem megfulladtunk a füstben. Később az éjszaka folyamán, amikor a tömeg már félig szétszéledt, a L’Humanité (a kommunista párt lapja) székháza elé vonultunk azt is megtámadni. De ezúttal szembetaláltuk magunkat a kommunista elővárosokból odaszállított csákánynyelekkel felfegyverzett kommunista regimenttel. A helyzet kritikussá vált. Szerencsénkre azonban sikerült barikádot állítanunk egy ott lévő tejszállító kamionból és így sikerült élve megúsznunk a helyzetet.
– Közép- és hosszútávon melyek voltak a budapesti felkelés következményei a Francia Kommunista Pártra nézve?
– A következmények jelentősek voltak, különösen az értelmiségiek körében. A vörös forradalom varázsa (ha szabad így fogalmaznom) véglegesen megtört. A budapesti felkelés után elkezdődött a kommunista egyetemisták kivérzése. Számos későbbi tekintélyes egyetemi oktató, mint például Annie Kriegel, François Furet, vagy Alain Besançon a kommunizmus hatékony ellenségeivé váltak, annál is inkább, mivel belülről ismerték.
– Mint történész, gyakran állítja cikkeiben, hogy « amit a Történelem végez, azt a Történelem vissza is csinálhatja ». 90 évvel a trianoni békediktátum aláírása után, amely megfosztotta Magyarországot területének kétharmadától, ma is élő sebként van jelen a Kárpát-medencében és feszültség forrása Közép-Európában. Lehetségesnek tart egy esetleges, az etnikai arányokat figyelembe vevő határmódosítást Magyarországra, vagy más európai államra nézve, mint ahogy történt ez rövid ideig a második világháború alatt?
– Minden lehetséges, sőt szükségesnek tartom ennek bekövetkeztét. De előbb szeretném feleleveníteni, mint francia történész, országom kormányának (Georges Clemenceau-nak) megsemmisítő felelősségét a trianoni békeszerződést illetően. Az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország ellen táplált gyűlölet vezette Clemenceau-t eme döntésében. Célja az előbbi megsemmisítése, az utóbbi meggyengítése, valamint egy a legyőzöttek elleni európai országokból (Románia, Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia) álló szövetség létrehozása volt. Franciaország ebből kifolyólag szétszabdalta Magyarországot, valamint területektől fosztotta meg Ausztriát és Németországot szövetségesei javára. Ez egy ostoba és bűnös cselekedet volt. Nem sokáig állt ellen a valóságnak, de sajnos ez a politika győzött ismét 1945-ben az amerikai-szovjet győzelem után. Egy győzelem, amely Európa ellen született. Európai lelkiségben és nem pedig a nemzeti bosszú által vezérelve kell majd a jövőben megtalálni a megoldást a Trianon okozta sebekre, különösen Romániára nézve. Ez egy új Európát feltételez. Nem csupán egy nagy piacot, sem pedig egy nemzetek Európáját », hanem egy európai Európát, egy politikus Európát, egy « népek Európáját », amelynek legfontosabb hivatása minden népének identitását megvédeni minden veszélytől, úgy a pénzügyi és bürokratikus globalizációval szemben, mint az Európán kívülről jövő bevándorlástól, vagy mint a világ ellenséges hatalmainak fenyegetésétől, lásd Egyesült Államok.
Mi is Európa valójában? Európa elsősorban népek közössége, amely népek közös civilizációval rendelkeznek, amelynek gyökerei a legősibb görög-római korokig nyúlnak vissza. A különböző európai népek, bármi is legyen a saját történelmük, nyelvük, vagy hagyományaik ennek a civilizációnak az örökösei. Ez a mi nagy értékű szellemi örökségünk. Hogy visszatérjek a békés megoldásra, a megoldás – a trianoni békeszerződés által előidézett igazságtalanságokra – kidolgozásának első feltétele, hogy ne keverjük többé össze az « állami fennhatóságot » és az « önazonosságtudatot ». Az állami fennhatóság feladása nem egyenlő az önazonosságtudat (identitás) feladásával. Ezt a franciák nem értik meg. A magyarok viszont biztosan értik a különbséget. Az 1867- es osztrák- magyar kiegyezés során a kettős monarchia két nemzete közös nevezővé tette az állami fennhatóság jelképeit (a honvédelem, a pénzügy és a külügy), de mindkettő megtartotta nemzeti parlamentjét, a helyi közigazgatást, saját jogrendjét és kulturális identitását. Ez egy jó példa egy új Európai létrehozására, amely szükségszerűen federális berendezkedésű lesz.
– Hogyan értelmezi Ön mostani korunkat európai szemszögből ?
– Ha meg akarunk érteni valamit is mai korunkból, akkor tudni kell pontosan értelmezni a XX. századot. 1914 előtt egy « európai rend » uralkodott, egy civilizáció, amely összhangot teremtett hagyomány és modernitás között. Ezt, a dinamikus arisztokrácia által fölépített európai rendet tette tönkre a Nagy Háború (1914-18). 1920 után láttuk a romokból feltámadó, a lövészárkok generációja által véghezvitt szocialista és nacionalista forradalmakat. De, abból kifolyólag, hogy agresszív és nyers nacionalizmus vezérelte a vezetőiket, ezek a forradalmak sorra elbuktak, egy újabb háborút eredményezve és újabb katasztrófákhoz vezetve. A távolból visszanézve, most már látjuk, hogy Európa 1914 és 1945 között egy újabb Harmicéves Háborút élt át, amely az Egyesült Államok és a Szovjetunió elsöprő győzelmével végződött. Ez a két nagyhatalom felosztotta Európát egymás között, ráerőltetvén saját rendszerét és ideológiáját. A kettő közül az utóbbi 1989-‘91-ben már összeomlott. A másik még áll, megtiltván Európának egy autonóm és szabadakaratú politika folytatását. De ez már nem fog sokáig tartani.
(Készítette: Nicolas de Lamberterie – Megjelent: 2010. október 28.)
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
