Meglehetősen régóta foglalkoztatja a magyar közvéleményt a pedagógusok helyzete. A magát kereszténynek és nemzetinek valló kormánynak azonban 12 év is kevés volt, hogy érdemben rendezze a tanárok bérét, megreformálja az oktatást. Pedig a minta adott: a Horthy-korszakban – elsősorban Klebelsberg Kuno és Hóman Bálint kultuszminisztereknek köszönhetően – soha nem látott mértékben pezsdült fel a magyar szellemi és kulturális élet, fejlődött az oktatás. Csarnai Márk történésszel beszélgettünk.
– A balliberális politikusok rátelepedtek a magyarországi tanártüntetésekre, és úgy tesznek, mint ha csak ők támogatnák a pedagógusok egyébként jogos követeléseit. Valóban baloldali „műfaj” az oktatás?
– Még a két világháború között a „frankfurti iskola” marxista filozófusai úgy gondolták, hogy Nyugaton a kommunista forradalmat a kultúra, a tudomány és az oktatás oldaláról kell megvalósítani. A nézeteik terjesztéséhez azonban kulcspozíciókat kellett szerezni. 1933-at követően a „frankfurti iskola” ideológusai az Egyesült Államokba távoztak, s az ottani egyetemeken oktattak. Így a marxista eszmék a tengerentúlon is terjedni kezdtek.
Ma már ott tartunk, hogy a nyugati egyetemeken – és sajnos itthon is akad rá példa, még ha nem is olyan arányban, mint külföldön – a baloldali oktatók és professzorok vannak túlsúlyban,
akik a férfiakat, fehéreket és a heteroszexuálisokat kiáltották ki bűnbaknak.
Szerintük ugyanis ezen csoportok elnyomták a nőket és a kisebbségeket, ezért Nyugaton a hallgatókat már nem a tanulmányi teljesítményeik alapján bírálják el. Sokan a tehetségük és szorgalmuk ellenére azért nem juthatnak kutatói pozícióhoz, illetve ösztöndíjhoz, mert fehérek, heteroszexuálisok, vagy mert éppen férfiak. Az pedig plusz rossz pont, ha valaki még a keresztény vallását is vállalja. Ezzel szemben a színesbőrűek és az LMBTQ-közösség tagjai – akikben ma a modernkori marxisták az új proletariátust látják, akiket fel kell szabadítani – nem a kiválóságuk alapján jutnak előnyökhöz.
Az egyetemeken gender kutatócsoportok működnek, s érzékenyítő előadásokat tartanak. A baloldal tehát felismerte, hogy az oktatás terén embereket tudnak megnyerni maguknak.
– Azt javaslom, térjünk haza, Magyarországra. A Horthy-korszakban Klebelsberg Kuno, majd Hóman Bálint kultuszminiszterek vezetésével gyakorlatilag „stratégiai ágazattá” vált az oktatás, a népnevelés és a kultúra. Miért tartották ennyire fontosnak ezeket a területeket a két világháború között?
– Klebelsberg a trianoni országcsonkítást követően nagyon bölcsen ismerte fel, hogy „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.” Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Trianon okozta traumából a kultúra, az oktatás és a tudomány jelent kiutat, amely értéket teremt, önbecsülést és öntudatra ébredést is ad. Ahhoz, hogy a magyarság a Trianon okozta traumából talpra tudjon állni, s hogy a nemzet szellemi életében többé ne uralkodhassanak el olyan eszmék, melyek 1918 őszén előidézték az ország összeomlását és a területeink jelentős részének elvesztését, valamint megágyazott a tanácsköztársaság vérgőzös diktatúrájának, ahhoz szükség volt arra, hogy a kultúra és az oktatás központi szerepet kapjon. Klebelsberg ezért azt vallotta, hogy „A demagógia ellen csak egy szérum van: a kultúra.”
A magyarságot a történelem megtanította arra, hogy miként élje túl a nehézségeket, veszteségeket. Ezért is tudtunk megmaradni akár Mohács után is. Klebelsberg ezért a trianoni trauma ellenére is optimistaként tekintett a jövőbe, mert tisztában volt vele, hogy pesszimizmussal egy nemzet sem tud felemelkedni. Az idő pedig őt igazolta.
– Milyen főbb elemei és számszerűsíthető eredményei voltak a Horthy-korszak oktatáspolitikájának?
– Klebelsberg minisztersége alatt az állami költségvetésből több mint kétszer annyit fordítottak a kultusztárcára, mint 1900 és 1913 között.
Klebelsberg és Hóman is a népiskolai oktatás fejlesztését tartották a legfontosabb feladatnak. A népiskolákkal együtt növekedett a tanítók és az iskolába járók száma is. 1930-ban az 5000. népiskolai egység került átadásra Szegeden. Ezekben az időkben Magyarországon látványosan csökkent az iskolakerülők száma.
Az analfabétizmus visszaszorításában Magyarország élen járt kelet-európai viszonlyatban, s csak minimálisan előzték meg a nyugat-európai országok.
A népiskolák számának növekedését a gazdasági válság ugyan nehezítette, ugyanakkor számuk Hóman minisztersége idején is növekedett.
Klebelsberg alatt külföldi magyar intézetek alakultak. Megnyílt a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet és a Bécsi Magyar Történeti Intézet. Újjáalapította a Római Magyar Történeti Intézetet, hogy lehetővé tegye a magyar vonatkozású levéltári források kutatását. S Berlinben, Bécsben, majd Rómában létrehozta a Collegium Hungaricumot.
Nagy hangsúlyt kapott az ifjúság sportoktatása is, ezért megalapította a Testnevelési Főiskolát, létrejött a Margit-szigeten a Nemzeti Sportuszoda,
az iskolákban pedig bevezették a mindennapos tornaórákat.
Hosszasan lehetne sorolni azokat az eredményeket, amelyek megvalósultak: klinikák, orvosképzés, külföldi ösztöndíjak, egyetemek építése, közgyűjtemények létrehozása, a határon túlra került magyar egyetemek átköltöztetése.
Ezek mind olyan vívmányok, melyek nem csak talpra állították az országot Trianon után, hanem fejlődésnek is indították.
Mindez azonban nem valósulhatott volna meg egy olyan vezetés nélkül, amely Trianon után zászlajára tűzte a magyar feltámadás ügyét, s amely azon munkálkodott, hogy az 1918-1919-es belpolitikai zűrzavar után stabilizálja az országot.
– Napjaink alacsony tanári fizetéseinek fényében felmerül a kérdés: hogyan kerestek a pedagógusok a két világháború előtt?
– Klebelsberg az infrastrukturális fejlesztések mellett a tanítói és tanári bérek rendezését is kiemelt célként jelölte meg. A tanítók a húszas évek végén átlagosan 278 pengőt kerestek, ehhez vidéken szolgálati lakás, a fővárosban lakbértámogatás járt, mely 340 pengőre egészítette a jövedelmet. A középiskolai tanárok ennél többet kaptak. A vidékiek átlagosan 340, míg a fővárosiak 416 pengőt kerestek. A legmagasabb fizetést az egyetemi tanárok kapták. 1931-ig átlagosan közel 900 pengőt vihettek haza, ám a válság miatt ez a szám 730 pengőre csökkent. Ez tisztes megélhetést jelentett, s 250-300 pengőből már akár bejárónőre, szakácsnőre is tellett.
A gimnáziumi, de különösen az egyetemi tanárok akkor a középosztályhoz tartoztak. Mindez 1945-öt követően megváltozott.
Az új rendszer letörte a középosztály béreit, ami összhangban volt a kommunisták értelmiségellenes politikájával. Karl Marx szerint az eljövendő szocializmusban a tanári hivatás szellemi szakmunka, ezért nem indokolt a magasabb bér. A forint bevezetésével a szellemi munkát végzők fizetését az 1938-as bértáblához képest 3,6-tal osztották el. Tehát a pedagógusok forintban sokkal kevesebbet kaptak, mint 1945 előtt pengőben.
Ez a korábbi bérük alig több mint negyede volt.
A Rákosi-korszakban kimondottan alacsony volt a pedagógusok bére. Amíg egy általános iskolai tanító fizetése 1955-ben 1.120 Ft, egy középiskolai tanáré 1.390 Ft, míg egy egyetemi oktatóé 2.700 Ft volt, addig egy ipari munkás 1.152 Ft-ot keresett. Tehát amíg az általános iskolai tanító közel annyit kapott, mint egy ipari munkás, addig a középiskolai és az egyetemi tanár fizetése alig haladta meg annak az 1,2-szeresét, illetve a 2,3-szorosát. Ezzel szemben ez a Horthy-korszakban úgy nézett ki, hogy a népiskolai tanítók egy napszámos keresetének 2-3-szorosát, míg egy középiskolai tanár 5-6-szorosát kapta meg.
Elmondható, hogy a két világháború között nagyobb megbecsülésnek örvendtek a pedagógusok, mint 1945 után, sőt igazából Magyarországon sosem becsülték meg annyira a tanárokat, mint a Horthy-korszakban.
– Milyen egyéb változásokat hozott az oktatáspolitikában és a kultúrában a kommunista hatalomátvétel?
– Klebelsberg Kuno és Hóman Bálint oktatáspolitikáját, mely – ahogy már fentebb utaltam rá – Trianon után elősegítette a nemzet talpra állását, a marxista ideológusok eltorzították. Életművükről csak elítélően lehetett szólni, s ez a tévképzet még ma is tartja magát. Ennek jele, hogy Hóman Bálint rehabilitálása, aki történészként is maradandót alkotott, még mindig nem történt meg. Ez véleményem szerint 30 éves adósság.
1945 után a megszálló szovjetek szája íze szerint érvényesültek az irányelvek mind az oktatásban, mind a kultúrában, mind a tudományban.
Bocskai István felkelésében, a Rákóczi-szabadságharcban és 1848/1849-ben a kommunista emlékezetpolitika a saját előképét igyekezett láttatni. Így született meg Mód Aladár propagandaműve, a 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Így tüntették el Rákóczi Cum Deo pro Patria et Libertate (Istennel a Hazáért és a Szabadságért) feliratú zászlajáról a Cum Deo-t, s így csináltak Görgey Artúrból árulót, míg a prekommunista Táncsicsot központi szereplővé emelték.
Trianont gyakorlatilag pozitívumként értékelték, mondván, Magyarország megszabadult a nemzetiségi problémáktól, amelyeket elmondásuk szerint az akkori kor uralkodó osztálya idézett elő.
A világháború magyar hőseit lealacsonyították, egy részüket háborús bűnösökként írták le. Bár ma már beigazolódott, hogy 1941-ben a kassai bombázást a szovjetek követték el, ezt akkor mereven tagadták.
A Lengyelország elleni 1939-es szovjet támadást azzal igyekeztek legitimálni, hogy a Szovjetunió nem agresszorként lépett fel, hanem területi kiigazításról volt szó. Ma is vannak olyan történészek, akik ezt vallják. A katyni mészárlásról azt tanították, hogy a németek követték el.
Az 1919-es vörösterrorról nem volt szó. Szamuely Tibort pozitívum személyként állították a diákok elé, s a hozzá fűződő gyilkosságokat, kivégzéseket vagy elhallgatták, vagy legitimálni igyekeztek.
A történelemoktatásban a leginkább viszont 1956 volt kiemelve mint az utcai csőcselek randalírozása, míg azt például elhallgatták, hogy 1956 őszén sorra alakultak meg a munkástanácsok.
Az irodalomban is a szovjet vonal érvényesült. Wass Albertről, Herczeg Ferencről, Nyirő Józsefről szó sem lehetett, volt viszont helyette Gorkij és Majakovszkij.
Ki kell mondani, hogy 1945 és 1989 között a tanárok többsége asszisztált a kommunista hazugságok elterjedéséhez, s félrevezették az ifjúságot.
Az 1945-öt követő destruktív történelemszemléletet 1989 óta a fősodratú történetírás képviselői tartják életben. Ennek eredménye az is, hogy 2020-ben hatalmas felháborodást váltott ki, amikor egy 75 éves adósságot törlesztve Wass Albert végre bekerült a Nemzeti alaptantervbe.
Amikor én jártam iskolába, akkor a soproni népszavazás kapcsán is csak annyit említettek meg, hogy Trianon után itt sikeredett némileg kiigazítani a határokat, de arról már nem volt szó, hogy ez egyedül a Rongyos Gárda elszántságának volt köszönhető. Ahogy nem igazán esett szó a Székely Hadosztály honvédő harcairól sem, vagy a balassagyarmati felkelőkről, akik a Károlyi-kormány tiltása ellenére nem csak hogy felkeltek a cseh megszállók ellen, hanem még az Ipolyon túlra is űzték őket.
Felmerül a kérdés: hogyan alakuljon ki a mai magyar ifjúságban egy nemzeti öntudat, ha nem esik szó a történelmünk hőseiről, akikre méltán lehetünk büszkék?
Vagy ha az 1945 előtti történelmünket szándékosan elferdítik, azt mondogatják a diákoknak, hogy „Trianon már egy idejét múlt dolog, nem kell vele foglalkozni…”
Úgy gondolom, hogy ez nagyon káros szemlélet, ami 1989 után sem halt még ki, s amitől minél előbb meg kell szabadulni. Zrínyi szavaival élve, azt kell megértetni a fiatalokkal, hogy „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a diákok megismerjék a történelmünk olyan alakjait, mint pl. vitéz uzsoki báró Szurmay Sándort, szentkereszthegyi Kratochvil Károlyt, vagy vitéz Vastagh Györgyöt, valamint az elmúlt évekhez képest árnyaltabb képet kapjanak a több mint 70 éve szándékosan torzított Horthy-korszakról.
Harminc év elteltével ideje lenne végleg szakítani a kommunista rendszerből itt rekedt szemlélettel!
Kiemelt képünkön Csarnai Márk történész.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
