A nagymama régi pincekulcsa, ezer éve elszakadt nyakláncdarab, lomtalanításkor szerzett csipketerítő, kettétört övcsatmaradvány, sokat megélt karácsonyfadísz, kiszakadt neccharisnya, s megannyi kukából „kigurult”, szemétnek minősíthető kellék kapott új arculatot és funkciót Kovács Adriennek köszönhetően.
A művésznő alkotásaival az „Újrahasznosítás” címmel megnyílt tárlaton találkoztam először, ahol annyira különlegesnek találtam képeit, hogy később otthonában is felkerestem – megnézni őt munka közben, ahogy magával ragadja a szenvedély, és kibontakozik kreativitása.
Először úgy gondoltam, hogy interjút készítek vele, így fel is tettem neki az első kérdést: „Mi inspirált arra, hogy újrahasznosított anyagokból készítsd el alkotásaidat?” Válasza magába foglalta azt a következő tíz pontot, amit előzetesen átgondoltam magamban, hogy majd aprólékosan adagolva tárom elé. De hát megelőzött. Így inkább hagytam, hogy magával ragadjon személyes varázsa, és beszéljen úgy, ahogy csak ő tud.
„Gyermekkorom óta volt egy »rossz« tulajdonságom: sok kacatot őriztem meg, mert mindig arra gondoltam, hogy majd jó lesz, biztos még valamire. Felnőtt koromban pedig már lomi piacokon és lomtalanítások során gyűjtöttem a régi holmikat, hogy lakás- vagy kerti díszeket varázsoljak belőlük – mesélte.
„Hozzá kell tennem: több-kevesebb sikerrel, ugyanis imádok kreatívkodni, de például a növényeim, melyeknek virágtartót vagy állványt készítettem, nem voltak mindig kompatibilisek a terveimmel. Az alul nem kifúrt régi lábasokban, teknőkben sokszor meghaltak a virágok. Azóta természetesen korrigáltam ezeket a kivitelezéseket.”
Adrienn másfél évvel ezelőtt szeretett volna egy pontozó technikás életvirága képet festeni valakinek ajándékba, de kifogyott az egyik színe, ezért elugrott a kellékeshez, ahol meglátott egy keményített ruhaanyagot (paverpol technikával létrehozott díszt) a falon, s azonnal egy másik terv kúszott szét az agyában. A helyszínen megvásárolta az új technikához szükséges folyadékot, aztán hazafelé beugrott üzletébe, ahonnan minden fodrászati holmit (fésűt, ecsetet, tubust) hazavitt és nekiállt felragasztgatni, keményíteni, waxolni a keze ügyébe került dolgokat.
„A több órás művelet után kialakult egy olyan kép, amire nem is gondoltam volna, hogy képes leszek valaha ilyet készíteni” – emlékezett vissza arra a meghatározó pillanatra.
„A száradás miatt várnom kellett egy kicsit, de aztán azt vettem észre, hogy nem bírom abbahagyni ezt a fajta alkotást, minden figyelmem erre irányul, és végtelen boldogságot érzek közben. Innen már egyenes út vezetett oda, hogy újabb képeket készítsek, melyekbe az összegyűjtött »szemetet« felhasználhatom. Imádom, hogy a kidobásra szánt kacatok új életre kelnek általam. Mivel soha sem tanultam semmilyen technikát, sokáig azt hittem, hogy én találtam fel ezt a módszert, de sajnos hamar kiderült, hogy már létező technikáról van szó, bár mindenki egy kicsit másként csinálja.”
Hozzátette, hogy az önismereti út nagyon fontos számára. Korábban sokáig kereste a válaszokat az életével, létezése céljával kapcsolatban, ám amikor elkészült az első festménye, minden megváltozott, minden új színt és értelmet nyert.
„Észrevettem, hogy amikor alkotok, akkor csak én vagyok jelen a térben, csak magamat érzékelem, arra koncentrálok, amit éppen csinálok és a külvilág mintha nem is létezne” – árulta el.
„Az életem nagyon sűrű, szeretek mindent kipróbálni, élvezni. Ha pedig kibillenek, akkor leülök festeni, és gyakorlatilag azonnal visszakerülök a jelenbe, és élvezem, hogy a mások által kacatoknak tartott dolgokból olyan képeket készítek, melyekkel értéket teremtek.”
Adriennek eleinte semmilyen terve nem volt a képekkel, csak a saját örömére festegetett, és a kész műveket fodrász üzletének falaira akasztotta. A fodrászat lassan galériává változott, egyre többen kezdtek el érdeklődni a képek iránt, majd felkérték arra, hogy állítsa ki munkáit.
„Elképesztő boldogság volt számomra az első tárlat.Hiszek benne, hogy amit az ember szeretetből, örömmel csinál, annak van a legnagyobb értéke. Szoktam feltenni a netre olyan hirdetéseket, hogy mindenféle kidobásra szánt tárgyat keresek, és sokan azt mondják, hogy nekik nincs semmi olyan a környezetükben, ami nekem jól jöhet az alkotáshoz, pedig van. Mert mindent fel tudok használni: vízszűrőt, anyacsavart, rugót, leszakadt övcsatot, nyakláncot, mini lámpabúrát, matchboxot. Bármit, ami csak a kukában végezné. Nemrég jöttem rá, hogy papír zsebkendőből is tudok 3D-s mintát alkotni. Ruhaanyagból a farmert szeretem a legjobban, mert rengeteg lehetőséget nyújt. Van olyan képem, amin egy egész kantáros farmerszoknya adja az alapot.”
Elmondta azt is, hogy az életében rendkívül fontos szerepet tölt be a környezetvédelem. Amit csak tud, azt újrahasznosít: a konyhai maradékot komposztálja, lehetőség szerint szelektíven gyűjti a szemetet, s még a felfogott vizet is újrahasználja.
„Egyszer egy művészterápián agyagból kellett készíteni egy »gondolatot«. Fogalmam sem volt arról, hogyan lehet gondolatot formába gyúrni. Végül egy feltekert palacsintát készítettem, amire a többiek nagyon furcsán néztek, ezért elmagyaráztam nekik, hogy a palacsinta az életet jelképezi, és mindenki olyan ízzel tölti meg, amilyet enni szeretne. Én próbálom az életemet minél színesebbé, izgalmasabbá, élvezetesebbé tenni, és kívánom, hogy mindenki találja meg a számára legfinomabb ízeket.”
Temesvári Márta
