Almási-Balogh Elemér, a Hangya Szövetkezet egykori vezérigazgatója néhány hónappal a halála előtt kezdte el visszaemlékezéseit megírni azzal a céllal, hogy a túlélés szempontjából kulcsfontosságú önellátás minden általuk megélt tapasztalatát átadja az utókornak. Könyvének 1938-as megjelenését sajnos már nem élte meg. A most újra kiadott kötete semmit nem vesztett aktualitásából, a problémák és a nehézségek ugyanazok, sőt súlyosabbak, így még nagyobb jelentősége van elődeink tapasztalatainak.
Nagyjából 10-15 évvel ezelőtt, egy egész esztendőn át gyűjtöttem a Figyelő című gazdasági magazin utolsó oldalán megjelent, vezető topmenedzserekkel és más szakmabeliekkel készül interjúkat. A beszélgetések során személyes kérdések is terítékre kerültek, pl. mi a kedvenc könyvük, milyen zenét hallgatnak stb. Mindegyik interjúalany magyar volt, magyar nevet viseltek és magyarul kommunikáltak, viszont a leghalványabb jelét sem adták annak, hogy bármilyen módon is kötődnének ehhez a nemzethez. Például amikor a kedvenc könyveik kerültek terítékre, egy esetben sem fordult elő, hogy valaki magyar nevű szerzőt említett volna meg. Mindegyik menedzser az akkor éppen trendi amerikai, francia, skandináv és más hasonló „sztárműveket” sorakoztatta fel. Azokat, amelyek az ultraliberális, agyhalott, gondolatnélküli felső tízezer repertoárjába tartoztak. Választhattak volna hazai, hasonlóan értéktelen giccsirodalmat Esterházy Péter, Nádas Péter, Eörsi István és más hasonszőrűek posztmodern szóvirágait, hiszen az is „trendi” volt, de ezek a magyar közgazdászok már egy másik „dimenzióban” érezték magukat, nagyjából annyira messze a saját nemzetüktől és annak kultúrájától, hogy ahhoz képest már a Plútó is közelinek számított volna.
A jelenségnek üzenetértéke van. Vajon ezek a közgazdászok, menedzserek miképpen tudnak azonosulni a magyar nemzetgazdaság kihívásaival, adott esetben például a Kárpát-medencében? Hogyan képes egy ilyen lelkületű gazdasági szakember átérezni nemzetének gazdasági érdekeit, egyáltalán miképpen tud küzdeni érte?
Hasonló kérdéseken gondolkoztam akkoriban, válaszaim pedig nem voltak az érthetetlen jelenségre, sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy baljóslatú érzéseimet valós tényekkel is alá tudjam támasztani. De erről majd később…
Akkor, ott, abban az időben egy másik jelenség sokkal jobban foglalkoztatott: a „boldog békeidőknek” nevezett korszak történései. Raffay Ernő kutatásainak köszönhetően egy teljesen másik leirat látott napvilágot arról az időszakról. Majd elolvastam a 19. századból Asbóth János, Kókai Kun Béla, Grünwald Béla, Jancsó Benedek és mások tényfeltáró könyveit, amelyeket a „történész elit” gondosan elrejtett a mai érdeklődők elől.
A dualizmus „boldog békeéveinek” nevezett korszak a magyarság számára a történelmi tisztánlátás hazug templomának záróköve. Ha ezt felismernénk és kivennénk, összeomlana minden és a romokból kirajzolódna az a kontúr, amely jelenkorunk, mai rabszolgaságunk, a belénk épült „mindig vesztes” tudat hátterét adják.
A boldog békeidők a Kárpát-medence őshonos magyarsága számára valójában olyanok voltak, mint a walesi tartomány „Edward király, angol király” zsarnoksága alatt.
S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva,
mint Megannyi puszta sír.
Tisza Kálmán
Akkoriban a Kárpát-medencében már nem akadt 500 bárd, aki fejére olvasta volna Tisza Kálmánnak azt a nemzetárulást, amelyet 15 éves miniszterelnöksége alatt elkövetett: a magyar nemzetgazdaság teljes átjátszását a liberális rablókapitalizmusnak. Sőt 1890-ben úgy távozott a hatalomból, hogy a karvalytőke mögött álló szabadkőművesség Kelet című közlönye 1890. áprilisi számában tényként állapítja meg, hogy a tudatformálás szempontjából kiemelkedő jelentőségű „magyar sajtó, mely nagyrészt szkvsi [szabadkőművesi] kezekben van”.
A nemesi származású református Tisza Kálmán egy olyan gazdasági filoxérát engedett rá az országra, amely magával hozta a teljes összeomlást, mára pedig a végső megsemmisülést. Ha ugyanis egy nemzet a gazdaságát idegen kézre adja, az pontosan olyan, mint amikor egy ember kötelet rak a nyakába, majd feláll egy székre, hátrakötteti a kezeit és úgy próbál egyensúlyozni a viharban.
A nemesi származású katolikus Károlyi Sándor gróf azon kevesek közzé tartozott, akik pontosan és tökéletesen felismerték azt, hogy milyen örvénybe került a magyarság azzal, hogy elvesztette gazdasági önállóságát. A külföldi és a karvalytőke tulajdonában álló hazai bankok finanszírozásával egyre nagyobb hatalomra szert tevő gazdasági társaságok megpróbálták átvenni a hatalmat a mezőgazdaság és az élelmiszeripar fölött is. Azaz az önellátó, független, az ország szellemi és lelki utánpótlásában kulcsszerepet játszó, gazdálkodó parasztság tönkretétele volt a következő állomás.
Károlyi Sándor gróf
A menteni a menthetőt jelszavával Károlyi Sándor gróf 1898-ban egy olyan kezdeményezést indított el, mely egyedülálló a magyar gazdaságtörténetben: saját pénzéből közcélra létrehozta a Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetet, közismertebb nevén a Hangya Szövetkezetet.
A legfontosabb cél: önellátás és túlélés a magyar termékek termelési, értékesítési és fogyasztási láncolatának a megteremtésével. Leegyszerűsítve: segíteni a hazai termelőket és összekapcsolni őket a fogyasztókkal.
A két világháború közötti időszakban a szövetkezetnek döbbenetesen nagy, 700.000-es termelői tagsága volt, a 100%-ban magyar összefogásnak rengeteg gyár és feldolgozóüzem került a tulajdonába, ahol tízezrek dolgoztak. Saját bankot, egészségbiztosítási pénztárat és egészségügyi rendszert hoztak létre maguknak. A gazdasági tevékenységet folytató társaság bámulatos módon élte túl a különböző gazdasági válságokat, mindegyikből megerősödve került ki és nem túlzás azt állítani, hogy ez a patrióta gazdaságra épülő szövetkezeti rendszer megmentette az országot a totális összeomlástól.
Almási-Balogh Elemér
A Hangya szövetkezet kiemelten segítette a gazdálkodáshoz szükséges oktatást is, az pedig ma sem közismert, hogy 1920-ban ők hozták létre az első közgazdasági egyetemet, a mai Corvinust. A kezdeményező Hangya-igazgató, Almási-Balogh Elemér tisztában volt vele, hogy magyar nemzetgazdasághoz nemcsak magyarul kommunikáló közgazdászok kellenek, hanem olyan szakemberek, akik nem szakadtak el a nemzetüktől.
Arról a Corvinusról van szó, amelyet 2019 februárjában a magyar nemzeti keresztény kormány részben átjátszott az amerikai BlackRock alapkezelőnek, annak az erőtérnek, mely globális szinten koordinálja a Great Reset folyamatot, azaz az új zöld-kommunizmus létrehozását.
György László, az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) gazdaságstratégiáért és -szabályozásért felelős államtitkára az aláírás alkalmából azt mondta: „a megállapodás a magyar felsőoktatás rendszerváltásának a szimbóluma, ami 30 éve késik.” (!!!!)
Ennyit változott a világ!
Viszont az egykori Hangya szövetkezeti csodának nemcsak a példátlan összefogás állt a hátterében, hanem egy olyan személyiség, mint Almási-Balogh Elemér, aki lényegében haláláig, 40 éven keresztül vezetőként kormányozta a Hangya egyre nagyobb flottáját a viharos tengeren, a kalózok és a kalmártőke sziklái között is. Kora legjelentősebb közgazdászaként olyan szemlélettel irányította ezt a magyar erőteret, amely a szeretetre, az erkölcsre épült. A pénzvilág mai fogalmaink szerint egymásnak feszülő gátlástalan érdekek hálózata, a csatákban pedig csak a legnagyobb gazemberek győznek. Ez így volt száz évvel ezelőtt is, a Hangya pedig minderre rácáfolt, a legkeményebb helyzetekben is fenn tudott maradni egy olyan szemlélettel, amelyben a legnagyobb tőke a becsületesség, az erkölcsösség és a szeretet volt.
A Hangya-programnak a legpontosabb összefoglalója 1939. november 14-én hangzott el a „Darányi Ignác Agrártudományos Társaság” ülésén, ahol az időközben elhunyt Almási-Balogh Elemérre emlékeztek. Az emlékbeszédet Wünscher Frigyes mondta, aki a korszak talán másik legjelentősebb közgazdásza, mai fogalmaink szerint „csúcsmenedzsere” volt:
„Ha a magyar gazdasági életet nagy dolgozó üzemhez hasonlítjuk, ahol különböző épületekben folyik a munka, akkor a szövetkezetek épületét olyan hatalmas kultúrpalotának tekinthetjük, amely nemcsak gazdasági, hanem nagy erkölcsi célokat is szolgál. Ennek a még csak félig kész épületnek eszméje Károlyi Sándor gróftól származik, de részlettervének nagy részét Balogh Elemér készítette el és az építőmunka megkezdésének feladata is neki jutott. Ha tehát ő maga nem is fejezhette be művét, az mégis mindenkor az ő dicsőségét fogja hirdetni. Balogh Elemér azért tudott igazán értékeset alkotni, mert nemcsak teljesen ismerte a gazdasági élet örökérvényű törvényét, hanem meleg szívével átérezte annak a feladatnak a magasztosságát, amelynek elvégzése arra a gazdasági vezérre hárul, aki a gazdálkodást valóban az emberiség boldogulásának szolgálatába akarja állítani. A társadalom együttélését szabályozó eszmék közül különösen kettő volt az, amelynek a gazdaságtudomány szempontjából döntő jelentőséget tulajdonított, még pedig a nemzeti gondolat és a keresztény erkölcsi felfogás.
A nemzet naggyá és erőssé tételéért küzdött. Ezért tartotta szükségesnek a legszélesebb néprétegek gazdasági megerősítését és ez az elgondolás hozta őt legszorosabb kapcsolatba a faluval. De mikor a gazdasági erőknek a faluból kiinduló kifejlesztéséért dolgozott, hitte és vallotta, hogy ezen az úton a közszellem lassankint megváltozik, erkölcsi tartalommal telik meg, s lehetővé válik, hogy a fejlődés a történelmi hagyományok tiszteletben tartásával helyes vágányokon induljon meg.
Balogh Elemér előre látta a jövő eseményeit és már jóval az úgynevezett szabadelvű tőkeuralmi rendszer világszerte történő összeomlása előtt az új rendszernek, az állam vezetése mellett megszervezett gazdasági életnek szükségességét hirdette.
Nem az államszocializmusban látta azonban az új irányt, hanem a keresztény és nemzeti szolidaritás gondolatától áthatott, az egyéni szabadságot és kezdeményező erőt a közérdek határain belül tiszteletben tartó gazdasági rendszerért küzdött. Kitartása csodálatos volt s az nemcsak az ő szövetkezeti épületének továbbépítésében nyilvánult meg, de abban is, hogy munkája mellett a közügyeknek, közjótékonyságnak, közoktatásügynek és mindenekfelett Trianon revíziójának szolgálatában is újabb és újabb feladatok megoldását vállalta. Az ő szelleme kell hogy vezesse mindazokat, akik az általa elgondolt tervek befejezésén munkálkodnak.”
Milyen csodálatos program! A magyar gazdaságon keresztül, amelynek erkölcsi céljai is vannak, feladatuknak tekintették a legszélesebb néprétegek megerősítését a magyar vidék bevonásával, továbbá fő céljuk volt a keresztény és nemzeti szolidaritás gondolatától áthatott, az egyéni szabadságot és kezdeményező erőt a közérdek határain belül tiszteletben tartó gazdasági rendszerért tevékenykedni.
2010-ben úgy tűnt, egy magát magyar nemzeti keresztény konzervatívnak nevezett párt hatalomba jutásával a magyar nemzetgazdaság, ezen belül az agrárium elindulhat egy olyan úton, mely egykori fénykorába emelheti a vidéki Magyarországot. Ángyán József gödöllői agrárprofesszor államtitkárként a Hangya Szövetkezetek fenti erkölcsi szellemében kezdte meg a munkát. És hogy mire jutott, azt 2020. május 4-i 24. hu internetes portálnak mesélte el Nagy József újságírónak. Mivel ez is olyan digitális felület, amely nem biztos, hogy meg fog maradni a jövőnek, hosszabban idézünk a beszélgetésből, hiszen korszakunk egyik legfontosabb kordokumentumáról van szó:
A 2010-es választásokat kétharmaddal nyerte a Fidesz, önből kormánytagot, földművelési államtitkárt csinált Orbán Viktor.
Á. J. Amire a legkevésbé sem számítottam. Úgy kezdődött, hogy Fazekas Sándor, frakciótag, jogászgyerek, polgármester Karcagról, félrehívott egy szendvicsezésen, hogy „a Főnök kiadta, rakjak össze anyagot az agráriumról és a vidékről, kimennék hozzád konzultálni”. Mondtam, persze, gyere, mindössze harminc éve foglalkozom a témával. Kijött, és egy álló napon keresztül beszélgettünk.
Egynapos gyorstalpaló elég, hogy alkalmassá váljon az ember mezőgazdasági miniszternek?
Á. J.: Sanyi dicséretére legyen mondva, jogászhoz méltóan szivacsagya van, nem jegyzetelt, csak kérdezett, nézett, hallgatott és mindent megjegyzett.
Hogy néz ki egy miniszteri tanrend?
Á. J.: Kezdtük az alapoknál, mennyi földünk van, abból mennyi az erdő, a szántó, milyen a birtokszerkezet. Aztán elővettem az iparszerű mezőgazdaság problémáit, és érvekkel alátámasztva megosztottam Sanyival a megoldást is: európai mintára a családi gazdaságokat kell támogassa az állam. Mert a családi gazdaság tradíció, megtartja a népességet, a helyi közösségeket, munkát, megélhetést ad, és képes megőrizni a tájat, a környezet értékeit, az élhető világot. Beszéltünk a mozaikos, színes gazdálkodási szerkezet előnyeiről, a fenntartható, környezetéhez alkalmazkodó mezőgazdaság alapelemeiről, a hagyományos állattartás fontosságáról, az istállótrágya szerepéről a talaj szerkezetének és termékenységének fenntartásában, és sok egyébről. Azt is átvettük, hogy a versenyképesség miatt sem kell aggódni, mert az okos családi gazdák szövetkeznek, együtt vásárolnak vetőmagot, gépet, együtt dolgozzák fel és együtt értékesítik a termékeiket, csak ebben segítenie kell őket az államnak. A nap végére eljutottunk addig, hogy törvénykezéssel hogyan mozdítható helyes irányba a rendszer. Illően megköszönte, hazament. Eltelt pár hét, amikor is hívott Szijjártó Péter, Orbán táskahordozója volt akkoriban, ma külügyminiszter, hogy menni kéne a Főnökhöz Felcsútra ekkor meg ekkor. Nézem a naptáramat, mondom, az nekem nem jó, elígérkeztem Mosonmagyaróvárra, egy fórumra, nem csaphatom be őket. De csak erősködött, hogy átérek a fórumra, megoldják, majd ők átvisznek. Beleegyeztem, azt hittem, Viktor búcsúzásképpen meg akarja köszönni az ellenzékben végzett munkámat. Fazekassal együtt érkeztünk, egyszerű parasztház ízlésesen felújítva, és akkor még stadion sem volt, ami kitakarná. Viktor szívélyesen fogadott, meg voltam fázva, kapart a torkom, hallotta a hangomon, hogy nem az igazi, kérdezte, főzzön-e egy teát. Biccentettem, mire meglepetésemre odaállt a sparhelt mellé, fával szépen betüzelt, látszott, nem először csinálja, jó teát készített, megittuk a faragott asztal mellett. Aztán a közepébe vágott: „Professzor úr, ő lesz a miniszter.” És Sanyira mutatott. „Remélem, nem haragszol, hogy lesz főnököd” mondta mosolyogva, majd hozzátette, hogy „téged hívlak mellé államtitkárnak”. Azt is megjegyezte, hogy ő csak a minisztereivel tárgyal, de én más vagyok, végigküzdöttem vele az elmúlt négy évet, és kéri, segítsek. Néztem, mint a moziban. Kérdem, mi lenne a program. Mire felsorolt néhány fontosabb dolgot, láthatóan felkészítették belőlem, majd Fazekashoz fordulva: „Sándor, oszd meg a professzor úrral a programot!” És ő, ha izgulósan is, de visszamondta ezen a vizsgán a tanultakat, méghozzá jelesre, a családi gazdaságokat, szövetkezésüket és a környezetgazdálkodást állítva a középpontba. Az összes hívószavamat tudta, Orbán végig elégedetten bólogatott, időnként ráerősített. Azt pedig már maga a Főnök nyomatékosította, hogy a családokkal akar szövetséget kötni, nem a multikkal.
Ön is kérdezhetett?
Á. J.: Kérdeztem is. Például azt, hogy mi lesz a Fidesz liberálisaival. Azt felelte nevetve, hogy külföldre küldte mindet, „azért vannak kint, hogy ne legyenek itthon”. Érdeklődtem, mit tesz a párt földügyes könyöklőivel, hisz mind azt hiszi, hogy miniszter meg államtitkár lesz belőle. Azt mondta, erre ne legyen gondom, jóllakatja mindet, az egyikük mögött nincs senki, elüldögél a parlamentben, a másikat meg föltesszük egy magas polcra, ahonnét semmibe nem szólhat bele”. Azóta is országgyűlési képviselők, egyikük házalelnök, jó magas pulpituson, nulla hatáskörrel.
Turi-Kovács és Jakab?
Á. J.: Mindegy a név. Fontosabb, hogy ott, Felcsúton, a mosonmagyaróvári fórum miatt a táskámban lapult a vidékprogramom vázlata, tizenöt oldal, átadtam Viktornak azzal, hogy ha tetszik a kottám, megpróbálkozhatunk a koncerttel, ha nem, biztosan talál őhozzá jobban passzoló karmestert. Hétfőn azzal kaptam vissza a paksamétát, hogy rendben, tetszik, meg van véve. Tényleg végigolvasta, a margón kézírással a megjegyzései, olyanok például, hogy neki nem a tőkével van baja, hanem csak a spekuláns tőkével.
A széljegyzetekkel győzte meg önt?
Á. J.: Azokkal is. Meg azzal, hogy zseniálisan megérzi, kit mivel vehet le a lábáról.
Önt mivel?
Á. J.: Engem a rendkívül hihetően és szinte szó szerint elmondott, számomra fontos hívószavakkal, no meg a közvetlenséggel, a sparhelttel, a betüzeléssel meg a saját kezűleg készített teával.
Felcsút estéjén mit mondott otthon?
Á. J.: Letudtam a mosonmagyaróvári fellépést, majd lelkesen meséltem a páromnak, micsoda fantasztikus ember ez a Viktor, és hát az lesz a program, amit én a legjobbnak találok, csodálatos, megmentve a vidék.
Mire a felesége?
Á. J.: Csóválta a fejét. Tudta, nem fogom találni a helyem a fiúk között.
Megbánta, hogy bement a kormányba?
Á. J.: Végül is nem. Több lettem azzal, hogy belülről is körbenéztem a nagypolitikában. És nyugodt lelkiismerettel elmondhatom, hogy mindent megpróbáltam.
Orbán viszont megbánta az ángyános frigyet, hiszen elég hamar összetűzésbe kerültek. Mit kalkulált el önnel kapcsolatban?
Á. J.: Tán azt hitte, ha már bent vagyok, megfognak az előjogok, a szolgálati autó, a sofőr, a titkárság, az, hogy államtitkár uraznak, és mindezekért cserébe majd csak engedek az elveimből, a szakmai, vidék- és gazdacsaládpárti elkötelezettségemből. Nyilván azt is számításba vette, hogy köztudott: aki egyszer elszegődik hozzá, büntetlenül nem szegülhet szembe. Kezdettől lehettek kétségei velem kapcsolatban, jelét is adta, de bizonyára nem akartam észrevenni ezeket. (…)
Lehet, 2010 tavaszán Orbán még a családi gazdaságokban hitt, s menet közben jött rá, hogy kifizetődőbb, ha a mezőgazdaságban is a nemzeti burzsoáziát építi.
Á. J.: Lehet így is, de lehet másképpen is. Utólag egyre inkább az az érzésem, hogy eredetileg sem gondolta komolyan az általam képviselt és az ellenzéki Fidesz által folyamatosan hirdetett agrár- és vidékprogram végrehajtását.
Mikor ment neki először Orbánnak?
Á. J.: 2011 nyarán rádöbbentem, hogy megvezettek. Elkészült az előterjesztés arról, mi legyen a sorsuk a rövidesen lejáró állami földbérleti szerződéseknek. Behozták elém az anyagot, átolvastam, s láttam, hogy ez bizony nem a családi gazdaságokhoz, hanem ahhoz a bizonyos „nemzeti” tőkéhez irányítja a termőföldet.
Száznyolcvanezer hektárról volt szó, a teljes magyarországi mezőgazdasági terület, az 5,3 millió hektár mindössze bő három százalékáról.
Á. J.: Üzenetértéke volt a dolognak. Értékválasztás! Száznyolcvanezer hektárral több ezer családi gazdaságot lehetett volna megerősíteni, a demográfiai földprogramban gazdálkodni akaró fiatal párokat elindítani, vidéken tartani. E helyett azt a száznyolcvanezer hektárt odaadták a haveroknak. Pontosan értik a fiúk, hogy a termőföld stratégiai cikk: a globális felmelegedés és az elsivatagosodás miatt egyre kevesebb van belőle, enni viszont muszáj, ráadásul egyre több az éhes száj. Termelsz rajta, plusz folyamatosan nő az ára, spekulálhatsz rá. Spekulálnak is. Szerintem viszont a politikusnak nem az a dolga, hogy spekuláljon a saját zsebére, hanem az, hogy szolgálja a népét.
Az előterjesztést kézbe véve verte az asztalt?
Á. J.: Előbb még én, naiv azt hittem, hogy tévedés, kihúztam a szöveg felét, beleírtam a jót, visszaadtam, elvitték, eltelt pár nap, s megkaptam ismét az eredeti verziót. Szó szerint. Még a látszatra sem ügyeltek, arra, hogy azt hihessem, van közöm ahhoz, ami az államtitkárságom illetékességi területén történik. Miniszterhelyettesként alig volt beleszólásom abba, hogy a következő húsz évben ki használja az állami földet.
Mit tett?
Á. J.: Abban a félévben épp Magyarország látta el az EU soros elnöki tisztét. Fazekassal megegyeztünk, hogy ő jár külföldre, én pedig tartom itthon a frontot. Jobbára én mentem kormányülésre is. Mondom egyszer Sándornak, hogy „te, ezt a földügyet felvetem a miniszterelnöknek”. Azt feleli: „Ne tedd!” „De hát nem ebben egyeztünk meg.” „Akkor se tedd, azt tanácsolom.” Ráhagytam. És persze már a soron következő kormányülésen előálltam azzal, hogy mi ez az irány, hová kerül a föld, nem erről volt szó, elveszítjük a vidéket, kisemmizzük a családokat. Megfagyott a levegő. Orbán egy előttem addig ismeretlen arcát mutatta, rideg, elutasító lett, helyretett. A kormányülés után rákérdezett, hogy mi volt ez, azt feleltem, hogy én ezt az egészet nem tudom megemészteni. „Máskor, ha problémád van, hívj föl” – válaszolta kurtán. A következő hónapokban lett pár problémám, hívtam, kerestem, de sose értem el. Megértettem: szó sincs félreértésről, azt a szöveget tették elém a minisztériumban, amit a kormányfő rendelt.
Közben a miniszterelnök számára egyre kellemetlenebb lett az eredeti, a vidéket felemelő programhoz ragaszkodó Ángyán személye, akit minden eszközzel megpróbált lekenyereztetni. Mindezekkel kapcsolatban Ángyán így fogalmazott:
„Nem sokat gondolkodtam: nem kértem a mézezett pórázból. Így érkezett el 2013 februárja. A tavaszi parlamenti szezon előtt többnapos kihelyezett frakcióülésre utaztunk, itt vált véglegessé és egyértelművé a szakítás. Napirendre került a földtörvény parlamenti megvitatása, amihez utóbb hetven módosító indítványt nyújtottam be a tatabányai fideszes képviselőtársammal, Bencsik Jánossal közösen, mondanom sem kell, hogy mindet leszavazták. Na, szóval a frakcióülésen szót kértem, sejtettem, ez itt a búcsú, ennek megfelelően előadtam minden bánatomat. A föld- és birtokpolitikai ügyek mellett megvilágítottam azt is, mi a különbség az alaptörvény-módosítás által preferált integrátorok és a családi gazdaságok létrehozta szövetkezetek között: az előbbi rátelepszik a fürtre, s kiszívja a hasznot, az utóbbi alulról szerveződik és visszaoszt a gazdáknak. Fazekas akart válaszolni, ám Orbán ingerülten magához ragadta a szót. A lényegről, a szövetkezetről meg az integrációról nem beszélt, viszont szinte kiabálva olyanokat vágott a fejemhez, hogy kútmérgező vagyok, és a saját fészkembe piszkítok. Itt hangzott el az azóta sokat citált, a maffia gondolkodásmódját idéző mondata, hogy „aki tisztességesen viselkedik, ha megsebesül is a csatatéren, kihozzuk, de aki nem, arra mi is lőni fogunk”. Értsd: a kritika tilos és életveszélyes. Lesütött szemmel hallgatták a frakciótagok, sose látták ilyennek. Megdöbbentek a megfélemlítés ilyen nyíltságán. Amit aztán maximálisan igazolt az idő: az olyan hepciáskodókkal, mint én, kegyetlenül leszámolt Orbán, viszont azokat a „tisztességesen viselkedő” fideszeseket, akik akár milliárdos köztörvényes bűncselekményeket követtek el, zömmel kimentette az igazságszolgáltatás keze közül.”
2010-ben tehát azzal nyert kétharmados többséget a parlamentben a magyar nemzeti keresztény konzervatív oldal, hogy a miniszterelnök fő programja ez volt: „a családokkal akar szövetséget kötni, nem a multikkal”. Mára, 2023-ra ez is pont fordítva valósult meg.
A magyar állami földeket megkapta a néhány személy kezében összpontosuló oligarchatőke, a külföldi multik az értékes magyar termőföldek másik részére környezetszennyező autó-összeszerelő üzemeket és gumigyárakat telepítettek, most pedig a világ egyik legkörnyezetszennyezőbb iparágát, akkumulátorgyárakat építenek fel szerte az országban. A magyar nemzeti keresztény konzervatív kormány fő programja: a világ vezető akkumulátorgyártó országává tenni a hagyományosan agrár adottságú országot. Hasonlóan beteg és aberrált vízió, mint amit Rákosi Mátyás hirdetett, csak ő a vas és acél országát álmodta meg.
A kormány legfontosabb szövetségese a magyar családok helyett a globális multik lettek, csak 2021-ben 200 milliárd forintot meghaladó állami támogatást kaptak ezek az idegen kézben lévő rabszolgatartó üzemek.
A magyar önellátás és túlélés szempontjából kulcsfontosságú agrárium mára tovább vesztett jelentőségéből. Viszont a külföldi élelmiszernek nevezett szemét megállíthatatlanul özönli el a magyar piacot. 14 évvel ezelőtt éves szinten mintegy 1,6 milliárd euró értékben importált élelmiszert Magyarország, mára ez a szám megközelíti a 4 milliárd eurót. Az ország kizsákmányolásának eredménye: 2023 nyarán az Európai Unióban csak Bulgáriában keresnek kevesebbet a dolgozók, mint hazánkban.
Oldalakon át lehetne sorolni a hasonló rombolások történetét, de inkább az a célunk, hogy mindezekkel szembeállítsunk egy másik alternatívát, amelyet nem is olyan régen sikeresen alkalmaztak. Nem a spanyol viaszt kell feltalálni, hanem azt üzemeltetni, ami működik, ami a magyar emberek érdekeit szolgálja.
Almási-Balogh Elemér néhány hónappal a halála előtt kezdte el visszaemlékezéseit megírni azzal a céllal, hogy a túlélés szempontjából kulcsfontosságú önellátás minden általuk megélt tapasztalatát átadja az utókornak. Könyvének 1938-as megjelenését sajnos már nem élte meg. Emlékezései viszont semmit nem vesztettek aktualitásukból, a problémák és a nehézségek most is ugyanazok, sőt súlyosabbak, így még nagyobb jelentősége van elődeink tapasztalatainak.
Az elmúlt években egy kis csíra szökkent szárba, mely sok tekintetben hasonlít a Hangya-programhoz. Ez a Nyíregyházáról elindult bevásárló közösségek hálózata. Céljuk: „A bevásárló közösségek helyi termékek helyi fogyasztókhoz való eljuttatására jönnek létre szerte az országban. Lényege, hogy a termelők, a vásárlók és egy önkéntes csapat együtt, közösségben szervezi meg az élelmiszerek eljuttatását a termelőtől a vásárlóig.” A közösségeket tehát önkéntesek működtetik, akik munkájukkal a magyar gazdálkodókat segítik, így hatékonyan tartják helyben a pénzt és a multikat kikerülve egyből összehozzák a magyar fogyasztót az egészséges élelmiszereket előállító termelővel. A kosár közösségek mára országos hálózattal is rendelkeznek. Fennmaradásuk és fejlődésük pártpolitikától függetlenül létfontosságú minden ember számára, éppen ezért érdemes még többeknek csatlakozni ehhez a nemes kezdeményezéshez.
Szakács Árpád
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
