Imane Khelif algériai származású, feltehetőleg interszexuális bokszoló olimpiai szereplése nagy indulatokat gerjesztett, és ismételten felszínre hozta a vitát a transznemű (és interszex) sportolók helyzetéről. Sokan gondolják úgy, hogy a külön kategória létrehozása lenne az optimális megoldás mindenki számára, de ez valóban egy járható út? Véleménycikk.
Nem kívánok hosszan érvelni amellett, hogy a transznemű sportolóknak (kiváltképpen a magukat nőként identifikáló férfiaknak, hiszen fordított esetben „érdekes módon” kevésbé kiabálnak a jogaikért) miért nincsen helyük a hagyományos férfi-női mezőnyökben, hiszen ezt szinte mindenki pontosan érti és tudja (leszámítva egy, a valóságot és a biológiát tagadó szűk, belpesti értelmiséghez tartozó réteget, de velük egyébként is kár vitába szállni).
Ennél sokkal lényegesebb kérdés, hogy ha a hagyományos mezőnyökben nem, akkor mégis hol kellene versenyezniük? A sporttól nem tilthatjuk el őket, az általuk kiválasztott nem mezőnyében nem indulhatnak (egyelőre), a születési nemük szerinti kategóriában pedig nem akarnak.
A „közös nevező” egy totális tévút
A fentebb feltett kérdésre gyakran hallott válasz, hogy két új kategóriával kellene kiegészíteni a férfi-női mezőnyt, külön-külön az MTF (male to female, azaz magukat nőnek érző férfiak) és FTM (female to male, avagy nők, akik férfiként definiálják önmagukat) transzok számára.
Ebben meglepő módon nem csak a szivárványlelkűek mérsékeltebb szárnya és a hagyományos feministák értenek egyet, de nagyon sok, magát konzervatív jobboldalinak definiáló személy is.
Elsőre valóban igazságosan hangozhat az ötlet: a női sportolókat nem fogja fenyegetni annak a veszélye, hogy egy tesztoszterontól túlfűtött 100 kilós sminkelt férfi áll majd minden versenyen a dobogó élén, a transznemű sportolók pedig igazságos küzdelemben, biológiai nemüknek és nemi identitásuknak megfelelő mezőnyben küzdhetnek az aranyéremért. Azonban, ha csak kicsit is tovább gondolkodunk, rájöhetünk, hogy totális tévút az elképzelés.
A győzelemmel járó dicsőség
Megoszlanak kutatások arról, hogy a társadalom hány százalékát teszik ki a magukat transznemű személyként identifikálók, azonban egy szinte mérhetetlen, bőven 1% alatti demográfiai értékről beszélünk. Ha feltételezzük, hogy ezek egyik fele született férfi, másik fele pedig született nő, már láthatjuk, hogy a két teoretikus transzmezőny potenciális szereplőinek száma a nullához konvergál.
Üzent az algériai bokszoló Hámori Luca legyőzése után: “Nő vagyok, és az is maradok!”
Ha tovább matekozunk, hamar eljutunk oda, hogy ezen emberek csupán egy apró kisebbsége fogja a versenysportolást választani (ahogyan ez a normális nők és férfiak esetében is így van), és ez, a már tényleg csak mikroszkóppal kimutatható embertömeg fog eloszlani a 35 olimpiai sport 53 szakága között.
Az ötkarikás játékokon vagy bármely más világversenyen elért sporteredmény óriási dicsőség, kiváltképpen az aranyérem. Ebben a dicsőségben benne van a megszámlálhatatlan befektetett óra, a rengeteg meghozott áldozat, illetve a tény, hogy az adott sportoló a világ legjobbja saját versenyszámában.
A transz sportolók egy sokkal kisebb mezőnyben, sokkal gyengébb konkurenciával szemben elért eredményért kapnák meg ugyan azt a dicsőséget, ami egy olimpiai bajnokoknak kijár.
Természetesen mondhatjuk, hogy a dicsőség alapvetően szubjektív, és az emberek moralitásból fakad, hogy mit ismernek el valódi sporteredménynek. A társadalom döntő többsége nem említené egy lapon a 200 méteres pillangóúszás férfi és „transzférfi” olimpiai bajnokát. Azonban itt kerül képbe a másik fő probléma, a győzelemmel együtt járó tetemes pénzjutalom.
Pénz beszél, sportoló nemet vált
A testi és értelmi fogyatékkal élő sportolók számára rendezett paralimpián különböző kategóriák szerint indulnak a versenyzők, attól függően, hogy milyen és mennyire súlyos fogyatékossággal rendelkeznek.
Ez rengeteg visszaélési lehetőségre ad okot, hiszen a dicsőségért, de méginkább a pénzért sokan akár a csalást is bevállalják.
2000-ben például Spanyolország az értelmi fogyatékosok mezőnyében nyert aranyérmet egy teljesen egészséges kosárlabda-csapattal. Sőt, arra is többször volt már példa, hogy egy paralimpikon egy megfelelő orvosi igazolás segítségével egy másik, sajátjánál súlyosabb fogyatékosságúak számára létrehozott kategóriába soroltatta át magát, hogy ezzel igazságtalan előnyre tehessen szert.
Képzeljük el, mi történne, ha létezne a két, transzok számára létrehozott kategória. A paralimpiai trükközésekkel szemben a nemváltás ráadásul még csak nem is minősülne csalásnak (hiszen a posztmodern doktrína szerint a gendert eleve csak az befolyásolja, hogy éppen minek érzi magát az adott személy), legfeljebb némi hormonblokkoló szedését írnák elő feltételnek, és
a korábban középszerű sportoló egyből valamelyik új transznemű kategóriában találná magát, annak is feltehetőleg az élmezőnyében.
A gondolatmenetet bőven lehetne folytatni, például azzal, hogy milyen egyéb, a súlycsoportokhoz hasonló nemi csoportok jönnének létre a számtalan különböző gender képviselői számára. Arra azonban talán ennyi is elegendő volt, hogy lássuk: az elsőre sokaknak szimpatikusnak tűnő elképzelés olyan kapukat nyitna ki és olyan következményekkel járna, amik tovább rombolnák az Olimpia és általánosságban véve a sportversenyek szellemiségét.
Kiemelt képünk forrása: South Park, 23. évad 7. rész
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
