A XX. századi magyar régészet és őstörténet-kutatás legnagyobb alakja napra pontosan száztíz évvel ezelőtt, 1910. március 14-én látta meg a napvilágot.
„A földmíves ősöktől a városba szakadt, a kapa kaszától a könyvhöz és az írógéphez” – vallja magáról a székely-magyar tudós és képzőművész, a kolozsvári és a budapesti egyetem régészprofesszora. Hunor és Magyar nyomában járva követte A honfoglaló magyar nép életét és Őstörténetünk legkorábbi szakaszait: kutatta a Kárpát-medence régmúltját Vértesszőlőstől Pusztaszerig, sőt a Szent László-legenda középkori falképeiig. Vállalta az emberi tévedés és a tudósi véleményalkotás felelősségét a „termékeny bizonytalanság” jegyében.
Gróf Péter régész-főmuzeológus (Magyar Nemzeti Múzeum, Mátyás Király Múzeum, Visegrád):
László Gyulára emlékezve a személyes emlékek keverednek a professzor úr (ahogy a Régészeti Tanszéken hívtuk: a „Prof”) tudományos, képzőművészi, tanári tevékenységének értékelésével.
Talán nem vagyok ünneprontó, amikor azt mondom, kevéssé örülök annak, hogy László Gyula nevét a köztudat főleg a „kettős honfoglalás” elméletével hozza kapcsolatba. Úgy vélem, és ebben sokan egyetértenek velem, ő ennél sokoldalúbb volt, a XX. századi magyar szellemi élet kimagasló személyisége. Baráti köre főleg írókból, képzőművészekből állt, nekik állított méltó emléket róluk készített rajzaival, amelyek számos kiállításon szerepeltek.
Tanárként minden tanítványára komoly hatást gyakorolt mindig újat kereső szellemiségével, briliáns rajzkészségével, szép magyar beszédével, humorával, bölcsességével. Nem emlékszem, hogy bárkire is bántó megjegyzést tett volna, de finom megjegyzései mögött meg lehetett érteni a lényeget. Ha valakire azt mondta: „nagyon szorgalmas ember”, arról lehetett tudni, hogy nem kimagasló értelmi képességei miatt kell megbecsülni.
Néhány régészhallgatót így jellemzett: „hozzánk járt”; ez azt jelentette, az illető emberileg, szakmailag nem volt méltó arra, hogy László Gyula tanítványaként említse. Egyszer elmesélte nekünk, hogy Constantin Daicoviciu román régészprofesszorral, a dáko-román kontinuitás egyik atyjával beszélgetett, természetesen magyarul. Daicoviciu lelkesen bizonygatta neki a dáko-román elmélet igazát, mire László Gyula azt mondta: „hagyd abba Constantin, te tudod, hogy én ezt nem hiszem el, de én azt is tudom, hogy te se hiszed el”.
Úgy gondolom és remélem, hogy László Gyula szellemi kisugárzása művein, tanítványain keresztül születésnek 110. évfordulóján is jelen van szellemi közéletünkben.
Szabados György PhD történész, a Magyarságkutató Intézet – László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója:
Életkoromból adódóan nem lehettem tanítványa, ám sajátos értelemben véve egyszer mégis az ő hallgatója voltam. A Toldy Ferenc Gimnáziumba jártam, amikor Bácskai Katalin történelem-tanárnő 1988 táján meghívta László Gyulát, hogy tartson előadást a kettős honfoglalás elméletéről.
Az akkor már idős tudós lendületesen és érdekesen beszélt a magyar őstörténet vitatott kérdéséről. Ez az élményem döntő szerepet játszott abban, hogy a magyar régmúltról vallott felfogásom az ő nyomdokaiban jár. Ezért ért nagy megtiszteltetésként, amikor 2018-ban az újonnan alakított László Gyula Intézet igazgatója lettem.
Az egykori lelkes gimnazista harminc év múlva a legendás régészprofesszorról elnevezett tudományos kutatóműhely élére került! Hiszem és vallom: a László Gyula-i szellemiségnek oly nagy, jövőbe mutató értéke van, hogy erkölcsi és szakmai kötelességünk ezt a hagyatékot éltetni és önállóan megjeleníteni.
Lezsák Gabriella PhD régész, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Magyar Őstörténeti Témacsoport és a László Gyula Digitális Archívum munkatársa:
Ahhoz a generációhoz tartozom, akik László Gyulát sajnos már nem aktív kutatóként, egyetemi professzorként ismerhették, hanem utolsó éveiben a csöndes, háttérbe vonult, szemlélődő arcát.
Mégis szerencsésnek érzem magam, hogy néhány alkalommal személyesen is találkozhattam és beszélhettem vele, a magyar régészet első számú legendájával. A sors aztán úgy hozta, hogy néhány munkatársammal együtt pár éve az Alkotmány utcai lakásában őrzött családi hagyatékát dolgozhatom fel digitalizálás céljából.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy jelenleg a ,,László Gyula Egyetemet” végzem. Kéziratai, feljegyzései, levelezései ugyanis olyan tudásanyagot, sajátos látásmódot, sziporkázó szellemet, szilárd jellemet, az embert próbáló időszakban emberséget, hazaszeretetet tükröznek, amelyek a dokumentumok olvasása során is sugároznak.
Tőle, az írásaiból tanultam meg, hogy nem valami ellen, hanem valamiért kell küzdeni és azt is, hogy azt kell keresni, ami összeköt és nem azt, ami elválaszt: minden történeti mondának megvan a valóságalapja, és ezt megtalálni a kutató feladata. László Gyula nemzeti hagyományainkat, a középkori krónikáinkat, a néphitet tiszteletben tartva kutatta a magyar őstörténetet. Zseniális meglátásait a hun-magyar rokonságról, a többszöri honfoglalásról napjaink természettudományos módszerei is megerősítik.
Mindnyájunk közös érdeke, hogy szellemisége, a magyar identitást erősítő tudományos népszerűsítő munkái, módszerei soha ne merüljenek feledésbe.
Forrás: 888
