Dér Dániel írása a trianoni országcsonkítás 104. évfordulóján.
Mikor június 4-én a modern kori legnagyobb nemzettragédiánkra emlékezünk, és követeljük annak felülvizsgálatát és az igazságtételt, rendre megkapjuk, hogy ez már elmúlt, minek foglalkozni vele, el kell engedni a múltat és a jelenre kell koncentrálni.
Kérdem, elmúlhat a történelmi jog, lehet olyan helyzet, ahol nem számít az a több millió magyar honfitársunk, aki máig olyan országokban kénytelen élni, ahol rendre korlátozzák alapvető jogaiban? Ők már nem számítanak? Igazolhatja-e az idő múlása, hogy lemondjunk róluk? Ha mi lemondunk róluk, amit sokan szívesen megtennének, vajon van jogunk magyarnak hívni magunkat? Megtehetjük, hogy gyengék legyünk, hogy a mi nemzedékünk legyen az, amelyik feladta a magyarság ezredéves küzdelmét?
De mit is üzennénk ezzel magunknak és a világnak? Hogy a magyar kicsi, a magyar elismeri, hogy örök vesztes, hogy annyi ereje sincs, hogy a sajátjaival foglalkozzon. Hogy pár mesterségesen meghúzott határ többet számít, mint a történelmi küldetésünk.
Biztos a múltat akarjuk visszahozni, ahogy korholóink mondják, vagy sokkal több van mögötte? Szerintem több. Mikor azt mondjuk, vesszen Trianon, akkor azt mondjuk, hogy vesszen az igazságtalanság, vesszenek azok a bilincsek, amiket akaratunk ellenére ránk aggattak. A magyarság nemzeti elkötelezettségű része érzi, hogy szűkek a határok és a lehetőségek ahhoz a történelmi küldetéshez, ami mindig is a miénk volt.
Nem a múltat akarjuk, hanem a jövőt. Azt akarjuk, hogy ne nagyhatalmak játékszerei legyünk, hanem saját sorsunk kovácsai. Azt akarjuk, hogy a magyar gondolat vezesse Közép-Európát, amely önvédő, békét nyújtó, és amely nemcsak a magyarság, de a környező népek érdekeit is szolgálja, még ha azok nem is ismerik ezt be. A jövőhöz viszont szükségünk van a Kárpát-medence egészére. Ez az a cselekvési tér, ez az a gazdasági és geopolitikai régió, amelynek birtoklása elengedhetetlen a regionális érdekérvényesítéshez. A magyarság nemcsak egy államalkotó nemzet a többi közül a Kárpát-medencében, de a mindenkori hatalmi egyensúly letéteményese. Mikor mi meggyengültünk, elvesztettük szabadságunkat, a többi nemzet is ugyanarra a sorsra jutott.
Nekünk sosem volt elég a másodhegedűs szerep. Minden korban, mikor adottak voltak a lehetőségek, irányító szerepet töltöttünk be, mikor pedig nem, küzdelmeink mind arra irányultak, hogy visszakerüljünk arra a szintre, amelyen önmagunk sorsának meghatározói lehetünk. Erről szólt minden küzdelmünk, minden felkelésünk.
Ilyen történelmi önkép mellett azonban nem feledkezhetünk meg a realitásokról. Fogy, elvándorol a magyarság. Az ország úszik korrupcióban a társadalom minden szintjén, a kormánynak pedig nincs valós jövőkoncepciója.
A mi nemzedékünk feladata lesz megtalálni azt a cselekvési teret, amellyel képesek lehetünk felszámolni belső problémáinkat és hazánk minden erejét újból csatasorba állítva egy olyan jövő irányába vinni Magyarországot, amellyel visszaszerezhetjük a történelmi küldetésünk által szabott sorsot.
Minden új nemzedéknek magadatik, hogy korrigálja elődei hibáit, hogy jobban, hatékonyabban tehessen a jövő megszerzéséért. A mai generáció számára nyitva áll a lehetőség, hogy a kilátástalanság helyett a biztos célt, az önfeladás helyett az önmegerősítést válassza. A lehetőségeink adottak, a világban fennálló status quo megroppanni látszik, mondhatni a Horthy-korszak óta nem volt még ennyi lehetőségünk sorsunk alakítására, ha élünk a számunkra rendelkezésre álló lehetőségekkel.
Aki a trianoni igazságtalanság ellen ma felszólal, az a jövőt akarja revizionálni, nem a múltat. Nem a múltba réved, hanem a jövőbe tekint. A magyarság jövőjébe, amelynek még küldetése van a Kárpát-medencében és Európában.
Vesszen Trianon!
Dér Dániel
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
