Ez a város háromszor cserélt gazdát: Székesfehérvár kálváriája a második világháborúban

A második világháborúban stratégiai fontosságának köszönhetően Székesfehérvár – Budapest mellett – az egyik legtöbbet szenvedett település volt Magyarországon. Jóllehet idén nem kerek évfordulóra emlékezünk, mégis érdemes nagy vonalakban felidézni a 81 évvel ezelőtt történt eseményeket. Az anyag összeállítása Bernáth Gábor – aki több szakirodalmat is felhasznált – helytörténeti kutatásain alapul.

Amikor a front már elérte Székesfehérvárt

Székesfehérvárt a földi harci események először 1944. december 20-án érték el. Ekkor a harcok már a város határában zajlottak, 21-én pedig nagyon súlyos összecsapások alakultak ki a település déli körzetében. A szovjet hadvezetés ezen a területen vonta össze döntő fölényben lévő alakulatait: kora hajnalban százhét harckocsival és rohamlöveggel kezdte meg a támadást. A támadó egységek a németek második védelmi vonalában ütköztek a legszívósabb ellenállásba: a 122-es és a 136-os (a Kuruc-halom – a mai Auchan területe) magassági pontoknál. Itt három-négy légvédelmi üteg volt beásva, ami ugyan egy időre megakasztotta a szovjet támadást, de később a túlerő elsöpörte ezeket. A támadás még az éjszakába is áthúzódott. Ekkor a szovjet második hullám csapatai betörtek a németek második védvonalába és elfoglalták annak két megerősített támaszpontját: a város déli részén elhelyezkedő két téglagyárat.

Börgönd felől a szovjetek T–34-esekkel 20 órára benyomultak a város délnyugati részére, elfoglalták a Sóstó környékét, és a Sóstói repteret, ahol az ottani javítóműhelyből 54 darab Messerschmitt Bf 109-es vadászgépet zsákmányoltak. Ugyanezen a napon a 105. gárdalövészezred elfoglalta a csalai vasútállomást és birtokba vette a Székesfehérvár–Bicskei főutat. Emellett Fehérvártól és Pákozdtól keletre több magaslati pontot is elfoglaltak, ahonnan  jól tudták lőni a megyeszékhelyet. A 252. lövészhadosztály elfoglalta Szabadbattyánt és északra tört, ezzel felügyelte a balatoni és a veszprémi utak térségét. Ez azért volt lényeges, mert  a város, ekkora már majdnem körbe volt véve. A szovjet áttörés és Székesfehérvár keleti, északkeleti és északi irányú átkarolásának megakadályozására a német 3. páncéloshadtest parancsnoksága újabb egységeket rendelt a Csúcsos-hegy– Kisfalud–Csala–Kőrakás (Pátka) védelmi terepszakaszra. A délutáni órákban a Szőlő-hegyen (mai Öreghegy) kialakult tűzharc sem hozott sok eredményt, de a kölcsönös veszteségekkel járó küzdelemben a 3. páncéloshadtest erőinek sikerült a nap végére megakadályozni, hogy a Vörös Hadsereg átkarolja Fehérvárt. A magyar és német csapatok ekkor már csak a Mór felé vezető utat tudták birtokolni.

December 22-én nagy tüzérségi támadás érte a város keleti részét, hiszen a Fiskális útról a németek már kifelé lőttek, miközben az oroszok a kézitusával elfoglalt Öreghegy pincéit lőállásokká alakították, és innen lőtték a belvárost. A város külső részén lévő alumínium-hengermű és a teherpályaudvar is ekkorra került szovjet kézre. A város nyugati, dél-keleti és déli részei folyamatosan támadás alatt álltak, utóbbinál körülbelül este tízig folytak a harcok. A szovjetek ekkorra a Seregélyesi út délkeleti részén benyomultak a Rác-hegyre. Az utcai harcok zűrzavarossá váltak. Előfordult például, hogy a rohamlövegek túlfutottak a gyalogság vonalán, mire egy lesállásban lévő német harckocsi kilőtte a szovjet osztályparancsnoki járművet. Délután 16-17 óra körül a 7. gárda-légideszant-hadosztály a Rác-hegyen át kijutott a Budapest felé vezető útra (mai Budai út).

A  szovjet támadók este 22 óra körül délről és nyugatról benyomultak a városba. A védők a még német kézen lévő úton Mór felé vonultak vissza, és másnapra a várostól két-három kilométerre ásták be magukat (Gombócleső 153. magassági pont és az Antalmajor). A makacs védelemnek köszönhetően a várost csak december 23. reggelére tudták elfoglalni a szovjet erők. Éjszaka 23 óra körül már csak szórványos utóvédharcokat vívott a hátráló 128. páncélgránátos-ezred, és hajnali 1 órára a német 23. páncéloshadosztály főerői teljesen kiürítették Székesfehérvárt. Megjegyzendő, a harcolók között kevés volt a magyar alakulat, inkább német csapatok védték a várost. Székesfehérvár végül december 23-án hajnaltájban került teljes egészében szovjet kézre. 

A város szovjet megszállása után

A káoszra jellemző – Kerekes Lajos polgármester visszaemlékezése szerint –, hogy december 22-én éjjel azok a német utóvéd katonák döngették a városháza kapuját, akik kivonultak a teherpályaudvarról és a Városház teret is elhagyták. December 23-án hajnali 1 órakor már az oroszok dörömböltek, akik aztán tartós megszállásra rendezkedtek be. A védműveket azonnal – a lakosság közmunkájával – kijavíttatták, a romokat eltakaríttatták, a vasúti közlekedést helyreállítását és a közművek fenntartását kívánatosnak tartották. A város polgári lakosai – a korábban idekerült menekültekkel együtt közel 50 ezer fő – helyükön maradtak, ami annak is volt köszönhető, hogy Kerekes polgármester nem adott utasítást a város kiürítésére. A lakosság a pincékbe bújva várta a fejleményeket.

Megkezdődött az egy hónapos orosz megszállás, ami cseppet sem volt kellemes. Kivégezték például a város kórházának igazgatóját, akinek halálát a háború után a németekre fogták. Egy szemtanú azonban látta, hogy az oroszok végezték ki, és a Hal térnél (mai Piac tér) egy disznóólban földelték el. Az oroszok vandalizmusa megnyilvánult a templomokban való viselkedésükben is: számos szobrot összetörtek, berendezési tárgyakat pusztítottak el, drága anyagból készült oltárterítőket, szőnyegeket, miseruhákat vittek el magukkal – a megszálló csapatok rengeteg nőt megerőszakoltak.

A harcok azonban ekkortól ideiglenesen szüneteltek, így néhány nap viszonylagos nyugalom volt a városban.

Székesfehérvár a „Konrád 3” hadműveletben

Január 18-án a „Konrád 3” felmentési kísérlet megindulása következtében reggel öt órakor rövid tüzérségi előkészítés után, a Székesfehérvártól északra eső területen, egészen a Balatonig megindult a német 3. és a 4. páncéloshadtest együttes támadása. Kezdetben a meglepetésnek köszönhetően sikerrel jártak, azonban a lendület később megtört. Ekkor már SS-alakulatok is jelentős szerepet vállaltak a harcokban.

Székesfehérvárt január 18-án a német 23. páncéloshadosztály próbálta elfoglalni, de ez nem vezetett eredményre. Másnap reggel – gyalogsági támogatással – ötven tank lendült támadásba nyugati irányból. Ugyanekkor a 23. páncéloshadosztály is megindult észak-nyugatról. Egész nap folytak a harcok a térségben, a legjelentősebb támadói siker az volt, hogy átvágták a Seregélyes és Székesfehérvár közötti országutat.

Bár a szovjetek ekkor már elkezdték kiüríteni a várost, Pákozd felé – az Öreghegyen – még beásták magukat. A január 20-ára virradó éjszakán, délről a német tankok nagyobb csoportja tört a városra. Súlyos utcai harcok kezdődtek, a házak közül sok összedőlt, és több helyen tűz keletkezett.

Január 21-én este a német 1. páncéloshadosztály és egy SS páncélgránátos-zászlóalj – nyilaskeresztes önkéntesekkel kiegészülve – nyugati irányból is megtámadta a várost.  Ugyanezen a napon a Ney-féle SS-harccsoport (SS-Kampfgruppe „Ney”) reggel 9 órától délután 14 óráig elfoglalta a Sárvíz-csatorna keleti partján – Sárszentmihály magasságában – lévő szovjet állásokat, így már csak néhány kilométerre voltak a várostól.

Az alárendelt német egységekkel támogatott magyar harccsoport a Sárpentele határában tartott pihenő után a vasúti töltés jobb és baloldalán, 50–60 méteres térközökkel megindult a város külterületén lévő piactéri kisállomás felé. Ezt délután 16 óra körül érték el, itt körülbelül 45-50 orosz hadifoglyot ejtettek, majd folytatják az előrenyomulást. Súlyos harcok árán verekedték magukat át Fehérvár külterületein. Ez alatt, nagyjából 500 méterre Ney Károly csapatainak jobb szárnyától, egy 400–500 fős szovjet egység megközelítette a már maguk mögött hagyott Sárpentelét. Emiatt félő volt, hogy elvágják őket a többiektől, de ezt a helyzetet a tüzérségi támogatás és egy támadó ellenlökés orvosolta.

Január 21-én este 7 órakor körül vette kezdetét az a közvetlen német támadás, ami bár végül eredményre vezetett, kegyetlen éjszakai harcba torkollott a küzdő felek között. Január 22-én, reggel 8-ra a német és magyar csapatok lényegében visszafoglalták a megyeszékhelyet.

A német járőrök kilenc óra tájékán átfésülték az óvóhelyeket, és kicsivel később a magyar SS-csapatok is megjelentek. A város területén vívott tisztogató harcok azonban nem értek véget, itt-ott voltak még felszámolandó szovjet gócpontok, hiszen még délelőtt 10 óra körül is öldöklő összecsapás zajlott le a szovjetekkel. A harcok után egy csapatnyi szovjet túlélőt és sebesültet, a magyar SS-csapatok hadifogolyként a püspöki palota kapujánál gyülekeztettek. A településen elfogott hadifoglyok létszáma, német jelentések szerint elérte a 800 főt.

A szovjet megszállás barbárságát jól példázza, hogy a város visszafoglalása után több száz székesfehérvári levente és reptéri kisegítő kérte felvételét a harccsoportokba, és ezeket Súrra irányították kiképzésre. Más források szerint közel 4000 fő szeretett volna csatlakozni a rendfenntartó alakulatokhoz.

Újabb szovjet támadás

A város viszonylagos nyugalomban volt majd két hónapig, egészen a következő szovjet offenzíváig. Az oroszok 1945. március 16-án lendültek újra támadásba. A németek körkörös védelemre rendelkeztek be, és a környéken legjobban Székesfehérvárt erősítették meg. Az épületeket közlekedőárkokkal kötötték össze, a város északi és keleti részén az összes utcát három sor harckocsiakasztóval zárták le. Egyes helyeken harckocsiárkokat ástak, a felvezető utakat pedig aláaknázták. A várostól délre a védelem már csak hevenyészett volt, itt már nem maradt idő az erődítési munkálatokra.

A várost a szovjetek március 17-ére körbezárták. Ebben elsősorban a 4. és 9. gárdahadtest vett részt.

A települést állandó tüzérségi tűz alatt tartották, a lakosság számára a közlekedés életveszélyesé vált. Így Székesfehérvár gyakorlatilag szellemvárossá alakult erre a pár napra. A front elől elmenekült civilek miatt a városban maradtak száma nagyjából 12-20 ezer fő volt.

Március 18-án vasárnap indult meg teljes erővel az a szovjet támadás, amely három napig tartott. Hatására az utcákat vastagon ellepte a por, a törmelék, az ablakok betörtek és ismét tüzek keletkeztek. A városban a vízellátás is megszűnt.

Az oroszok március 19-én Várpalotát is ostromolni kezdték, de balszárnyuk biztosítása érdekében újra megindították az ostromot Székesfehérvár ellen. Másnap folytatódtak a harcok, ekkor a várostól észak-nyugatra, egyes egységek Veszprémet is elérték. A várost védő német csapatok helyzete egyre kilátástalanabbá vált, már csak egy vékony folyosó vezetett ki a városból a Balaton irányába. A szovjetek támadásukkal áttörték a börgöndi és a pesti vasútvonalat, és öldöklő éjszakai küzdelem után, március 21-ére virradóra elfoglalták a város déli részén fekvő maroshegyi német állásokat is. A bekerítés másik szárnya az északi részen, Kiskecskemétről (mai Fecskepart) indult meg. Március 21-én a város egyötöde már a szovjetek birtokában volt.  A németek viszont azt a parancsot kapták, hogy a várost mindenképpen védeni kell. Az állandó tűz alatt tartott védők megpróbáltak kitörni Jenő–Csajág irányába. Ezt nagy veszteségek árán sikerült is végrehajtaniuk egy nagyjából három kilométer széles korridoron keresztül. Március 22-én a szovjeteknek már csak néhány kisebb, visszamaradt német köteléktől kellett megtisztítaniuk a várost.

Ebben a harcban sem adták könnyen magukat a magyar és német erők. Mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a város bekerítését és a védőrség megsemmisítését. Végül a város elfoglalása és megszállása – a szovjet katonai jelentések szerint – március 23-án valósult meg.

Mit is hozott Fehérvárnak a „felszabadítás”?

Innentől végleg szovjet kézre került a város, ismét következtek a szokásos fosztogatások, rablások, nőkkel szembeni erőszakoskodások, sőt, gyilkosságok is.

Már március 23-án megalakult az Ideiglenes Városi Bizottság 21 taggal. A testület feladata a közigazgatás újjászervezése volt, és a bizottság a Belügyminisztériumhoz írt jelentésében így írta le az ostrom utáni állapotokat: „A fehérvári épületek mindössze tíz százaléka maradt épségben, vagy olyan állapotban, hogy kisebb javításokkal használhatóvá tehető. A város belső területét épületromok borították, a romok között emberi hullák, állati tetemek, rothadó anyagok találhatók. Ugyancsak rengeteg temetetlen hulla és állati tetem fekszik szanaszét a város határaiban, amelyek egy része már oszlásnak indult.”

Ebből a jelentésből is látszik, hogy a pusztítás gyakorlatilag iszonyú volt.

Jaj a legyőzötteknek!

Amit még érdemes megemlíteni, hogy a jelenlegi Nagysándor József-laktanya és a Fejér Vármegyei Szent György Egyetemi Oktatókórház területén egy-egy szovjet hadifogolytábor is üzemelt.

Ezeket a fogolytáborokat 1945 márciusában – a város elfoglalása után – hozta létre a Vörös Hadsereg. Április közepére mindkettő túlzsúfolttá vált: mintegy 40-40 ezer embert tartottak bennük fogva. Ezzel az ország második legnagyobb hadifogolytáborának számítottak, összesen 80 ezer fővel.

Összehasonlításként ekkor Székesfehérvár lakossága még nem érte el a 20 ezer főt, és a háború előtti lélekszámot is csak az 1950-es évekre érte el újra.

Ezek a táborok nemcsak gyűjtő-, hanem tranzittáborok voltak, itt gyűjtötték össze az elfogott katonákat, valamint – kényszermunkára kirendelés címén – egyes civileket is. A táboroknak megvolt a fejkvótája: szökés esetén találomra összefogott civilekkel pótolták a hiányt. Rendkívül sok helyről kerültek ide emberek, akiket aztán később a Szovjetunióba szállítottak. A táborban nagy volt a mortalitás, rengetegen haltak meg itt vérhasban és tífuszban. A két tábort végül csak 1945 vége felé szüntették meg.

Kapcsolódó: