1919-ben e napon lázadtak fel a Ludovika Akadémia növendékei a vérvörös tanácsköztársaság ellen. Csarnai Márk történész hiánypótló írása.
A nehéz idők erős embereket formálnak. Nem volt ez másként 1919-ben, amikor a Tanácsköztársaság terrorisztikus és nemzetietlen politikája ellen egy maroknyi hős a saját életét is kész volt feláldozni. Ők voltak a ludovikás növendékek, akik 1919. június 24-én bátorsággal és nemzeti elkötelezettséggel vállalták a fegyveres küzdelmet.
A felkelés vezetője, Lemberkovics Jenő százados igazi hazafi és katonajellem volt. Egyetlen egy érzés vezérelte, és ez számára becsületbeli ügy volt: megszabadítani hazáját a kommunista ragálytól.
A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akdémia nemzeti tradíciója miatt nem azonosult a Szovjet-Oroszországból importált idegen eszmével, amely sárba tiporta a Szent Koronát, megtagadta a magyarság ezeréves hagyományait, a nemzet piros-fehér-zöld színeit az internacionalista vörösre cserélte, és a valódi honvédelem helyett a kommunizmus exportjára törekedett. A Vörös Újság 1919. június 8-ai száma ekként fogalmazott az északi hadjáratról: „Nem nemzeti háború … Nem azért szabadítja fel a Felvidéket, mert az az ezeréves Magyarország egyik része volt, hanem azért, mert a nemzetközi forradalom stratégiája így követeli.”
A ludovikások 1919. június 24-én elszánták magukat.
„Fiatal bajtársaim! Végre elérkezett az óra, amikor a hazátlan bitangok kezéből kicsavarhatjuk a tőlünk orozva elvett fegyvert, letéphetjük a gyűlölt vörös rongyot, hogy helyébe kitűzhessük szent háromszínű lobogónkat.”
Bajor Ferenc százados szavait tettek követték. A tisztek és a kadétok irányításuk alá vették a Ludovika épületét, lefegyverezték a József-telefonközpont őrségét, majd ágyúlövések adták hírül a felkelés kezdetét.
Aznap Zemplén Szilárd korvettkapitány vezetésével a Dunaflottilla három monitor hajója – a Csaba, a Maros és a Pozsony – demonstratívan a Magyar Királyság címerével díszített nemzeti zászlóra cserélte a vörös lobogót, és Óbudáról a Belgrád (Ferenc József) rakparthoz hajóztak. A budapesti lakosság örömmel és lelkesen üdvözölte a hajókat, és a nemzeti színű lobogókat. Itt tűz alá vették a Hungária Nagyszállót, amely ekkor Szovjetház néven a népbiztosok és a Tanácsköztársaság politikai vezetőinek szállásául szolgált. Másnap a Komárom őrnaszád és a Lajta monitor is csatlakozott a felkeléshez.
Június 24-én az újpesti Mauthner Bőrgyár munkásai, több postai és vasúti tisztviselő is fellázadt a kommün ellen. Szentendréről a budapesti ellenforradalom hírére elmenekültek a kommunisták, ahová csak másnap tértek vissza fegyveres kísérettel. Ekkor gyilkolták meg Kucsera Ferenc római katolikus káplánt.
Mivel a budai stratégiai pontokat nem sikerült elfoglalni, a Gellért-hegyről a vörösök tüzet nyitottak a magukra maradt folyamnaszádokra, amelyek déli irányba kénytelenek voltak elhagyni a várost. Paks magasságában azonban az ellenséghez átállt Munka gőzös június 26-án tüzet nyitott az őrnaszádokra. Ekkor halt hősi halált Máhr Jenő és Csicsery László sorhajóhadnagy.
A felkelők bíztak abban, hogy Haubrich József, Budapest katonai főparancsnoka a nemzeti felkelés mellé áll. Az egykori ludovikás Stromfeld Aurél ugyanis nemet mondott a direkt részvételre, ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy nem fog ellenállást kifejteni. Haubrich azonban titokban tájékoztatta Korvin Ottót, a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának vezetőjét.
A Ludovika épületébe visszavonult kadétok és tisztek kezdetben sikeres védelmi harcokat vívtak, ám a túlerő június 25-én eldöntötte a küzdelem kimenetelét.
Egyáltalán nem hazárdjátékot játszottak. Az ellenforradalom gondosan előkészített volt, amit csak Haubrich árulása hiúsított meg.
A kommunista történetírás évtizedeken keresztül, bár érintőlegesen foglalkozott a témával, igyekezett negatív színben feltüntetni, majd elfeledtetni az 1919-es nemzeti ellenforradalmat. Lemberkovics Jenőről azt hazudták, hogy harc közben esett el, miközben Wiesz Fülöp politikai biztos lőtte agyon. Mildner Ferenc századost pedig Kun Béla parancsára a Duna partján gyilkolták meg. A további vérengzést csak Guido Romanelli ezredes, az Olasz Katonai Bizottság vezetőjének erélyes fellépése akadályozta meg.
Guido Romanelli ezredes emléktáblája
A Tanácsköztársaság elleni legnagyobb felkelés jogosságát és igazságos mivoltát minden – 1945 utáni – valótlanság ellenére igazolta a történelem, amelyet a kommün rémuralma miatt nem lehet kétségbe vonni. Erkölcsös volt, még ha sikertelenül is ért véget.
A ludovikások erkölcsi erővel és önfeláldozással szálltak szembe egy országrontó klikkel. Nem győztek, de harcoltak, és gátolták az elnyomást, amely előrevetítette a vérgőzös rendszer bukását.
Szokás azt mondani, hogy a Tanácsköztársaságot a román csapatok buktatták meg. Ez csak kis mértékben igaz. Nagyobb részben ugyanis a ludovikás tisztek és tisztjelöltek, a dunapataji népfölkelők, a dunántúli vasutasok és a budapesti munkások ellenállása.
Károlyi Mihály, a baloldal ünnepelt “hőse” nélkül 1919-ben nem lehetett volna kommunista uralom Magyarországon. A kommünhöz vezető utat az őszirózsás felfordulás nyitotta meg.
Azok, akik átszenvedték ezt a rossz emlékű időszakot, jogosnak ítélték a Tanácsköztársaság bukása utáni rendteremtést és felelősségre vonást. A vörösterror alig öt hónapja alatt közel négyszer annyi embert gyilkoltak meg, mint Haynau 1849/1850-ben. A Trianon által megcsonkított Magyarország később 590 mártír nevét írta fel az emléktábláira.
A Nemzet Vértanúinak emlékműve Budapesten
A kommün vezetőit, a vörösterror ideológusait és irányítóit végül utolérte a végzetük. Kun Bélával és Haubrich Józseffel a sztálini tisztogatások végeztek. Korvin Ottót és Cserny Józsefet szabályszerűen állították bíróság elé, amely halálra ítélte őket. Szamuely Tibor pedig mielőtt számonkérésére sor kerülhetett volna, öngyilkos lett.
1919-ben a kommunizmus végérvényesen kompromittálta magát, ezért az újbóli kommunista hatalom kiépülésére Magyarország 1945-ös szovjet megszállása nélkül nem kerülhetett volna sor.
Csarnai Márk
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
