A mélyszegénység-szociológiai aktivizmus gyakorlati eredményeiről

L. Ritók Nóra, aki 1999-ben indított Igazgyöngy Alapítványával a mélyszegénységben élő, főleg a cigányságot érintő esélyteremtéssel foglalkozó civilek egyik „arca”, egyik legutóbbi blogjában felhánytorgatja, hogy huszonhétmilliárd forintot költött az állam a korábbi kancelláriahivatalra (ma Szociális és Családügyi Minisztérium).

A szociális érzékenység konvertibilis valutái időről időre változnak. 2020-ban ez volt a lélegeztetőgép, mindent abban kellett számolni. Az elmúlt választási kampányban Magyar Péter valutája a kórházi klímaberendezés volt. L. Ritók Nóra valutája pedig a hivatali íróasztal és a szék: „nem bírok (sic!) nem számolni, hogy csak egyetlen íróasztal árából hány családnak lehetne beköttetni a vizet a házába… hogy egyetlen irodai székből hány életveszélyes kéményt tudnánk átrakatni. Vajon hány ilyen íróasztal, szék lehet itt?”

L. Ritók Nóra ugyan hiteles arca a mélyszegénység elleni szélmalomharcnak, és értjük, hogy most Magyar Péter hivatali bútorleltározásához kell igazodnia a további kormányzati források elnyeréséhez, de akkor is álszent ez a magatartás. 

A legfőképp a cigányságot érintő mélyszegénységből jól élő szociológusoknak – gondoljunk csak Bódis Kriszta ózdi nyolcszázmillió forintjára –, valamint a kilátástalan napi küzdelmet folytató pedagógusok és szociális munkások bérét, az általuk megvalósított programok költségét azonban mégis mi fizetjük, adófizető állampolgárok. Tehát jogunk lenne a hibáztatásunkon túl ahhoz is, hogy megtudjuk: voltaképpen hány milliárd forintot költöttünk az elmúlt öt, tizenöt, huszonöt vagy hatvanöt év során erre a mindig és bővítetten újratermelődő problémára – tulajdonképp eredmény nélkül? Több volt-e, mint az a huszonhétmilliárd, amit a minisztériumi épületre vertünk el?

Az esélyteremtő programok mennyire voltak hasznosak, mennyiben javult a magyar társadalom szociális állapota? 

Az MSZMP Politikai Bizottsága 1961. június 20-án határozatot hozott a cigány lakosság helyzetének javításáról. Ez egyszerre célozta a diszkrimináció elleni küzdelmet és a hagyományos telepek felszámolását, de a gyakorlatban az asszimilációt, a beolvasztást erőltette. Az 1960-as és 1970-es években a cigány férfiak számára a kötelező foglalkoztatás szinte teljes foglalkoztatottságot valósított meg a nagyipari, építőipari és mezőgazdasági állami vállalatoknál. A csellengőket, munkakerülőket a közveszélyes munkakerülés vádjával büntetőjogilag is szankcionálták.

Tehát már a nagyszüleink–dédszüleink minden megtermelt és erre a célra fordított százmilliárdja hiábavalóan veszett kárba, a kötelező iskoláztatás és foglalkoztatás sem szüntette meg ennek a szociális rétegnek az átöröklődő antiszociális családi mintáit.

Ritók Nóra most mégis azt számolgatja, hogy a minisztériumi asztalok és székek árából hogyan lehetne felszámolni a mélyszegénységet.

Az Igazgyöngy Alapítványban végzett tevékenység iránti tiszteletünk mellett is hadd jósoljuk meg, hogy ők ugyan hihetnek az államtól számukra biztosított, évi nyolcvan–százmillió forinttal támogatott 2009-ben indított, húsz évre tervezett esélyteremtő stratégiájukban, és abban, hogy a toldi mintaprogramjuk (Told egy Hajdú-Bihar vármegyei kistelepülés – a szerk.) segítségével a közösség képes lesz kitörni a generációs, átörökített szegénység köréből, de 

a stratégia hatékonyságára már megvalósult, konkrét közösségi példát nem tudnak felmutatni az elmúlt hatvan év szociális erőfeszítéseiből.

Mi, a mélyszegénység miatt hibáztatott többségi társadalom adófizető tagjai az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján tehát legalább hadd fejezhessük ki kételkedésünket a romológiai és mélyszegénység-szociológiai tudományok és gyakorlat hasznosságát és eredményességét illetően. Mert mi fizetjük a számlát.

És hadd kérdezzük meg: biztos, hogy ugyanúgy kell öntenünk a százmilliókat ugyanazoknak a szakmai ötleteknek a megvalósítására és a szociológus-szakértők szervezeteinek működése számára, amelyek feneketlen hordóiba csorgattuk az utóbbi évtizedekben – mindeddig haszontalanul?

Konkrét javaslatunk pedig a példamutatás lenne. Tanítsák most a többségi társadalmat példamutatással, és az Igazgyöngy Alapítvány az évi százmillió forint nagyságrendű költségvetési támogatásának a feléből kezdjen ledőlő kéményeket felrakatni.

Vasvári Erika

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódók: