Marosvásárhely. 30 éve itt zajlott a fekete március, amely nemcsak a kommunista diktatúra végét jelentette, de azt is előre vetítette, hogy a demokrácia új európai szabadsága a magyar kisebbségek elnyomásának folytatása lesz. És ha valaki azt gondolja, hogy az európai uniós tagság az ezredforduló után immár megfellebezhetetlenül biztosította az egyéni és kollektív jogokat, hát nem is tévedhetett volna nagyobbat.
Van az a pszichológiai jelenség, amely a bűnössel meggyűlölteti áldozatát. A lelkiismeret-furdalás kompenzálására támadó, agresszív energiák szabadulnak fel, ami arra is jó átélőjének, hogy vádolhassa áldozatát – imígyen teremtve erkölcsinek làtszó alapot bűnének igazolására.
Így esik meg az is, hogy mire kiér a rendőr, a cigány vádolja meg a parasztot tyúklopással.
A Kárpát-medence népei között sincs ez másképp. A tolvajra jelen esetben jó példa az érdemtelenül túl nagy területhez és indokolatlanul más népeket, de főleg a Székelyföldet és a székely-magyarokat magába olvasztó trianoni román állam. És meg is érkeztünk a történelem egyik legnagyobb dilemmájához.
Lehet-e igazságra lelni vélt vagy valós történelmi sérelmeket így megtorolva? Lehet-e népeket ilyen határrendezéssel arra kényszeríteni, hogy békében éljenek majd? Lehet-e igazságot tenni bárki javára úgy, hogy az közben mások rovására történik?
A sokszínű Tündérkert, Erdély, s különösen benne a Székelyföld, népek szabadságanak történeti helye. A Magyar Királyság már az Árpád-korban önállo dux (herceg) intézménnyel ismerte el a terület különállását, itt volt Európa és a világ első törvénybe iktatott vallásszabadsága, századokkal az európai felvilágosodás előtt (1568, tordai országgyűlés). 1848 követelése is, az „Unió Erdéllyel” azt mutatja, e terület unióban tartozhat csak a magyar államhoz, de bárkihez is. Erdély különállása a székely szabadság évszázados biztosításában is gyökerezik, uralkodó házaktól függetlenül.
S ezt az európai unikumot, Erdèly és Székelyföld ezeréves szabadságát vette el a trianoni rendezés, s hagyta a román kompenzáló nacionalizmus prédájául, amely aztán a huszadik század második felében kommunista terrorral megfejelve hozta el a magyarok erdélyi rabságának szörnyű időszakát. Most, 2020-ban, Marosvásárhelyen mindezt még mindig elhazudni igyekszik a bukaresti román nacionalizmus: a magyargyilkos Avram Iancu rideg magányú szobortorzója meredez a főtéren, mintegy tovább fenyegetve a magyarokat. Ott, az ősi magyar városban, ahogy sok más erdélyi városban is, lépni nem lehet úgy, hogy ne egy román zászló lengedezzen arcunkba. Román és csak román zászló. Magyar egy se, még mutatóban sem.
Pedig nem az ott élő, erdélyi románokat zavarja a magyar zászló, de nem is az erdélyi románok ragaszkodnak a román zászlók túlzó, mást nem tűrő erdejéhez. Bukarestről fertőz a történelemhamisítás román zászlóvírusa, mintha minden egyes magyar emléket egy román zászló igyekezne románnak hazudni.
Ennek legszélsőségesebb példája egyébként a 30 évvel ezelőtti marosvásarhelyi események emlékműve, ahol magyar és román a felirat, de csak román és EU-s a zászló. Vagy a magyar vésetű épülethomlokzatok sora, amely csak román zászlót viselhet magán. Végig, mindenütt román zászlók, itt-ott EU-zászló ķéklésével.
Furcsa, idegen ez minden szemnek, és túl sok az ezeréves magyar türelemnek!
És, hogy Erdélytől mennyire idegen ez Kárpáton túlról megszálló sovinizmus, álljon itt egy erdélyi román szívből jövő írása, amelyet a tavalyi, úzvölgyi szégyenteljes, magyarellenes agresszió híre váltott ki belőle:
„Román vagyok. Nemzeti érzelmeim azonban szembemennek a napokban divatba jött nacionalizmussal.
Vegyes családban születtem és nőttem fel, magyar édesanyával, román édesapával. A családban románul beszéltünk, iskoláimat román nyelven végeztem, és ortodox vallású vagyok, amit nem gyakorlok aktívan. Összes gyermekkori vakációmat a Nyárád mentén töltöttem, „falun”, Karácsonyfalván és Csibán, akkor még teljesen magyar falusi környezetben. Ráadásul háromévesen jóformán nem is tudtam románul, hiszen akkoriban a szülők a gyermekek születése után 3 hónappal visszatértek a munkába, úgyhogy engem nagyszüleim neveltek. A tömbházak körül gyerekként fociztunk, románok a magyarok ellen, a felállás csak az első 5 percig tartott, ezután vegyes csapatokat alkottunk, hogy kiegyenlítettek legyenek az erőviszonyok. Amint jeleztem, román tannyelvű osztályba jártam, délután pedig magyar barátokkal sportoltam.
Miért ez a hosszú bevezető? Mert napok óta emészt ez a mesterségesen gerjesztett ellentét magyarok és románok között. Véleményem szerint ’90 márciusa csak ahhoz kellett, hogy létrehozzák a Román Hírszerző Szolgálatot, amit mással nem tudtak legitimizálni 1989 történései után, mint hogy kirobbantották a ’90-es etnikai konfliktust, ami éppen elegendő alapot adott a titkosszolgálat újraalapításához.
És el is érkeztünk a 2019-es, napjainkban történt úzvölgyi eseményekhez. Több cikket és szakvéleményt olvastam el a témában mind magyar, mind román történészek tollából. Biztos vagyok abban, hogy történelmi szempontból a hadi temető főként magyar hősök nyughelye, és elsősorban a magyarok számára bír jelentőséggel az emlékhely. Az ott elhantolt román katonák emlékét a hősöknek kijáró tisztelettel övezik, a további hét nemzetiséghez tartozó hősök emlékével együtt. A román hősök nem messze a magyar hősi temetőtől, egy másik sírkertben vannak eltemetve.
Mindezekből kiindulva, szerintem a románok szándékos provokációt követnek el a magyarok ellen, az állami szervek közrejátszásával. És én, román létemre, elgondolkodom: miért az ördögért jó ez nekem? Mivel szolgálja a javamat, hogy mind a románok, mind a magyarok alkotóereje, figyelme és ideje egy álságosan kreált, meddő irányba csatornázódik, amit imitt-amott a román állam is táplál?
Miért provokáljuk a magyarokat? Nyerünk MI ebből bármit is? A politikusok? Ők igen, ők szavazatokat nyernek, a titkosszolgálat pedig újra munkát találhat magának. De MI? Reálisan: mi az a valós veszély Erdélyben, amiért meg kell aláznunk szomszédunkat, barátainkat, szerelmünket, munkatársainkat? Lehet cél a magyarok identitástudatának megsemmisítése? Miért nem célkitűzés a románság nevelése és valós, pozitív nemzeti értékeinek megismertetése? Miért nem tiszteletre és toleranciára tanítjuk gyermekeinket, hogy a maguk során őket is tiszteljék?
Marosvásárhelyen élek. Miért olyan nehéz sokak számára, hogy nyilvánosan elismerjék, a város ma is azokon az infrastrukturális alapokon fejlődik tovább, amelyet a magyarok építettek ki? Miért van bennünk ez a folyamatos kényszer, hogy meghamisítsuk a történelmet? Én megköszönöm a magyaroknak, hogy Marosvásárhelyt fontos várossá tették Erdély térképén. Miért kellene szégyellnem, hogy nyilvánosan kimondjam, amit gondolok? Miért kellene nekem – jóérzésű embernek gondolom magam – eltűrnöm azokat a hazugságokat és visszaéléseket, amelyeket egy román nemzetiségű csoport félresiklott nemzeti érzelemtől vezérelve skandál („öljük meg a magyarokat” vagy „menjetek haza”). Én nem akarok senkit megölni, ez az ő hazájuk is, a mi hazánk is.
Őszintén: szeretem a magyarokat. Szavatartóbbak, műveltebbek és jellemesebbek nálunk. Individualistábbak és céltudatosabbak. Őszintén: szeretem a románokat. Lelkesebbek, megértőbbek, vidámabbak és önfeledtebbek. Összetartóbbak vagyunk. Őszintén: szeretem Erdélyt. A legszebb és az otthonom. Hegyeivel, völgyeivel, tavaival, mezőivel és csodás legelőivel. Román falvaival, magyarok által alapított városaival és szász erődítményeivel. Sajátos varázserővel, amelyet Svájchoz hasonlítanak.
Miért tegyük tönkre, ami szép? Miért nem tanuljuk meg egymástól, amit lehet, és miért nem abban versengünk, hogy melyikünk tud többet, jobbat hozzáadni a közös életterünkhöz? Miért vagyunk vevők a manipulációra és kaphatóak a barikádépítésre?
És mégis meddig néz még bennünket hülyének a román állam?
Cristian Teodorescu (3szek.ro, punctul.ro nyomán)
Joó György – elemi.hu
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
