ARANY JÁNOS (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Bp., 1882. október 22.): költő, műfordító, szerkesztő.
1834-ben debreceni tanulmányait megszakítva Kisújszálláson ideiglenes tanítói állást vállalt. 1835 tavaszán ismét Debrecenben tanult, festészettel, szobrászattal, zeneszerzéssel kísérletezett, sőt színésznek szegődött. Anyját elvesztette, apja megvakult. 1839-ig segédtanító a nagyszalontai gimnáziumban, később községi segédjegyző, majd aljegyző. 1840 novemberében feleségül vette Ercsey Juliannát. 1842-ben a nagyszalontai gimnázium rektora.
Az elveszett alkotmánnyal megnyerte a Kisfaludy Társaság vígeposzra kitűzött pályázatát, majd 1847 januárjában az ugyancsak pályázatra beküldött Toldit a Kisfaludy Társaság fölemelt pályadíjjal jutalmazta, Arany Jánost tagjává választotta (1848). 1847 februárjától fűzi szoros barátság és szövetség pályatársához, Petőfi Sándorhoz. 1848-ban júniustól decemberig Vas Gereben mellett a Nép Barátja társszerkesztője; novemberben Aradon önkéntes nemzetőr; 1849-ben belügyminisztériumi fogalmazó Debrecenben, majd Pesten. A szabadságharc bukása után bujkálni kényszerült, pénzét, állását, jegyzői lakását elvesztette. 1851. májustól októberig Geszten Tisza Domokos nevelője, novembertől a nagykőrösi református gimnázium magyar és latin tanára. 1859-ben az Akadémia tagjai közé választotta. Szerkesztette a Szépirodalmi Figyelőt, majd a Koszorút. 1865-ig a Kisfaludy Társaság igazgatója, 1865-ben az MTA titkára, 1870–1879 között főtitkára. 1882. október 10-én Petőfi szobrának leleplezésekor meghűlt, betegségéből már nem épült föl.
A Toldi sikere után 1847–48-ban elkészült a Toldi estéjének első változata, de 6 énekre kiegészítve csak 1854-ben jelent meg. A Toldi alapeszméjét tovább bonyolítva a nemzet és a haladás (polgárosodás) programjának egymásra utaltságát emelte ki. Elégikus humorral búcsúztatta Toldi patriarkális lovagi világát, mert a diadalmaskodó új korszak veszélyes belső ellentmondásait is látta. A forradalmi korszellem és Petőfi hatására lírai, részben hazafias, buzdító költeményeket is írt, bár levelezéséből és későbbi értekezéseiből kiderül, hogy alkatához és az irodalmi fejlődés követelményeihez képest inkább a verses epikát és a balladát érezte igazi területének. A Nemzetőr-dal típusú lelkesítő verseken kívül már a forradalom és szabadságharc idején olyan nem dalszerű verseket is írt, amelyek Széchenyi és Teleki szellemében a várható nemzeti tragédia balsejtelmeit jelzik (Álom-való, Válság idején), vagy az allegóriát meghaladó objektív költészet irányába mutatnak (A rab gólya); ide sorolhatók a korai balladák (Szőke Panni, A méh románca, Rákócziné) is.
Ötvenes évekbeli lírájának középponti motívumai a nemzeti szabadságküzdelem bukása miatti kiábrándulás, Petőfi elvesztése, a romantikus költőtípus és magatartás lehetetlenné válása, csalódás a polgárosodásban és a fejlődéselvű idealista világmagyarázatokban (A lantos, Letészem a lantot, Reményem, Kertben, Visszatekintés, Gondolatok a békekongresszus felől). Illúziótlanságát és az öröm nélküli élet fölfakadó panaszait (Mint egy alélt vándor, A lejtőn, Az örök zsidó) sztoikus fegyelem, a vállalt kötelesség teljesítésének erkölcsi pátosza ellenpontozza. Fő lírai műfaja az elégikoóda, de a műfaji spektrum az ódától a dalig, az életképtől a szatirikus tankölteményig, az allegóriától a paródiáig széles sávot fog át (Dante, Írószobám, A laci-konyha, Vojtina levelei öccséhez, A gyermek és a szivárvány, Lisznyai Kálmánnak).
Válságkorszakként is emlegetik pályáján az ötvenes évek elejét. A válságból való kibontakozást az 1852-ben kezdődő nagykőrösi balladakorszak hozta meg. A történeti balladák témáját a nemzeti, költői és az általános emberi helytállás igazolt példái közül merítette, a zsarnok bűnhődésébe, az igaz ügy győzelmébe vetett bizakodás erősítésére (V. László, Mátyás anyja, Szondi két apródja, A walesi bárdok). Más balladáiban a bűn és bűnhődés lélektani és erkölcsi kérdései kerültek középpontba (A hamis tanú, Ágnes asszony), esetenként kísérteties hangulatfestéssel, zaklatott előadásmóddal, „balladai homállyal” utalva a megírás korával való közérzetbeli analógiákra (Bor vitéz). 1859–61-ben a Habsburg önkényuralom elleni küzdelmek sikerébe vetett hit nagy nemzeti ódák megírására ihlette (Reményinek, Széchenyi emlékezete); Vörösmarty és a nemzeti romantika hitvallását idézik föl a Rendületlenül, a Magányban sorai. Amikor az országgyűlés föloszlatásával visszatért a nyílt erőszak, a lírikus Arany elhallgatott: 1877 nyaráig legföljebb „alkalmi szesszenéseket”, „mondacsokat”, emlékkönyvbejegyzéseket, „akadémiai papírszeleteket”, sírverseket írt.
A Buda halála (1863) a Csaba-trilógiának nevezett és a hun–magyar rokonság hagyományát elfogadó honfoglalási eposzterv szerint a tragikus előtörténet szerepét töltötte volna be. A Keveháza (1852) Etele elődeinek korában játszódik, a hunok pannóniai térfoglalását ábrázolja az epikus tárgy balladai tömörítésével.
A Gyulai Páltól 1856-ban kapott, kulccsal zárható „kapcsos könyv” Új folyam című részébe írta az Őszikék verseit. A legismertebbek a goethei értelemben vett alkalmi líra remeklései (A lepke, Vásárban, Plevna), amelyekben a pillanatnyi érzékelés vagy politikai értesülés tárgya hívta elő a versbe kívánkozó gondolatmenetet és asszociációsort. Életének mérlegét vonta meg az Epilógus, A tölgyek alatt című és a velük rokon versekben, a halálra fölkészült ember beletörődő humorával. A kései balladák közt a népi tárgyú vagy középkorban játszódó, lélektani érdekű típus van túlsúlyban (Tengeri-hántás, Az ünneprontók, Népdal, Vörös Rébék, Tetemre hívás, A kép-mutogató), gyakori bennük a keretes szerkezet, ahol az életkép szereplőinek nézőpontjából, netán parodizálva vagy túlstilizált költőiséggel adja elő a tragikus, tragikomikus és didaktikus történeteket. A lélektaniság és a korrajz elevensége dolgában a Toldi szerelme (1879) a világirodalom nagy eposzaihoz mérhető enciklopédikus mű.
Műfordításai remekművek: legnagyobb vállalkozásai közül a három Shakespeare-darab (Szentivánéji álom, János király, Hamlet) a hatvanas években, Arisztophanész összes vígjátéka a hetvenes évek első felében készült el.
Értekező prózájának legfontosabb témakörei a magyar verstan (Valami az asszonáncról, 1852; A magyar nemzeti versidomról, 1856), a műfajelmélet (Bánk bán tanulmányok, 1858; Zrínyi és Tasso, 1859; Naiv eposzunk, 1860), valamint a korabeli magyar irodalom helyzete, föladata (Irányok, 1861–62).
Arany János fedezte föl Az ember tragédiája kivételes jelentőségét; a Szegény gazdagok ismertetésében hallgatólag, de határozottan szembefordult Gyulainak Jókai-ellenes értetlen kritikájával; fontos érveket sorolt föl Tompa Mihály költészetének elismertetéséért.
Levelezése irodalomtörténeti és emberi dokumentumként is értékes, egyben elsőrangú olvasmány, naplószerűen folyamatos vallomás életéről, gondolkodásáról.
Új Magyar Irodalmi Lexikon
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
