1946. augusztus 2-án végezték ki Andrej Andrejevics Vlaszovot, az Orosz Felszabadító Hadsereg parancsnokát. A kommunizmus illúziójából kijózanodott altábornagy bűne mindössze annyi volt, hogy a sztálini terrort látva kész volt fegyvert fogni a vörös veszedelem ellen.
Vlaszov életéről röviden annyit, hogy sokáig „jó elvtársnak” számított, hiszen a paraszti családba született gyermek alig 16 éves volt, mikor kitört a „nagy októberi szocialista forradalom”, ahol ő a vörösök oldalára állt a cári erőkkel szemben. Harcolt Ukrajnában, a Kaukázusban és a Krímben is a fehérek ellen. Karrierje ezután töretlenül ívelt felfelé. 1930-ban belépett az Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Pártba, és még az ezévi politikai tisztogatásokat is megúszta.
1938-ban Kínába küldték katonai tanácsadóként, hogy segítse nacionalista Kína háborús erőfeszítéseit a japánokkal szemben. Egy évvel később, mikor hazatért, rá se ismert a Vörös Hadsereg tisztikarára, mely – a sztálini nagytakarításnak köszönhetően – szinte teljesen kicserélődött. Nagyobb sokként érte azonban, mikor megtudta, paraszti sorból származó szülei és rokonai „kulák listára” kerültek.
Ennek ellenére – valószínűleg választás híján – továbbra is hűen szolgálta a rendszert, és számos ütközetben részt vett. Többek között harcolt, majd sikeresen kitört a körülzárt Kijevből, 1941-ben pedig fontos szerepet játszott Moszkva védésében. Szovjet katonai pályafutása 1942-ben fejeződött be, mikor Leningrád ostrománál német hadifogságba került.
Kihallgatása során a németek beszámoltak Vlaszov antibolsevik meggyőzéséről, aki többször hangot adott azon véleményének, hogy Sztálin a legrosszabb dolog, ami Oroszországgal történt, és szerinte a III. Birodalomnak össze kellene fognia az antikommunista oroszokkal, hogy közösen győzzék le a vörös fenevadat. Bizton állította, hogy rengetegen gyűlölik a sztálinista rezsimet, és amennyiben a németek egyértelműen kiállnának egy független, nemzeti alapon szerveződő Oroszország eszménye mellett, tömegével állnának át a katonák az oldalukra. Vlaszov az antisztálinista harcot olyannyira komolyan vette, hogy a fogolytáborban is győzködte az orosz katonákat, forduljanak el a Szovjetuniótól, mely amúgy is árulónak bélyegezte őket (hiszen Sztálin kijelentette, minden fogságba esett katona elárulta és szégyent hozott hazájára).
A németek azonban, jellegzetes sovinizmusukból eredően, csak úgy, mint az ukránok esetében, az oroszokra vonatkozóan is elutasítottak bármiféle együttműködést, Vlaszovot viszont propagandacélokra felhasználták. Gondolkodásuk csak 1944-ben változott meg, ekkor kapott lehetőséget Vlaszov, hogy megszervezze az általa megálmodott Orosz Felszabadító Hadsereget. Ám ekkor már túl késő volt, és a milliós orosz haderő helyett egy alig 50 ezer fős, csekély harcértékű gárdát sikerült kiállítani, akik nem tudták érdemben befolyásolni a második világháború kimenetelét. Ráadásul a katonák morálja is igen alacsony volt, hiszen az elmúlt években „élvezett német vendégszeretet” aligha győzte meg a korábbi hadifoglyokat, hogy megéri egy elvesztett háborúban vérüket ontani. Ennek jegyében 1945-ben, mikor elküldték őket a cseh felkelés leverésére, az oroszok egyszerűen átálltak, és a németek ellen fordították fegyvereiket.
Antikommunizmusuk azonban őszinte volt, és valamennyien tudták, a szovjet hadifogság egyenlő a kínzással és a halállal. Vlaszov, annak érdekében, hogy mentse emberei életét, parancsot adott a Nyugatra indulásra, hogy az amerikaiak előtt tegyék le a fegyvert.
Operation Keelhaul
Vlaszov sikerrel járt, az Orosz Felszabadító Hadsereg elérte a nyugati frontot, és a Szövetségesek előtt tette le a fegyvert. A nemzetközi egyezmények értelmében tehát a nyugati hatalmak hadifoglyainak minősültek. A kicsit sem képmutató nyugati demokráciákról azonban a háború alatt számos alkalommal kiderült, hogy a nemzetközi egyezmények csak akkor fontosak számukra, ha azok alapján ún. „háborús bűnösöket” ítélhetnek életfogytiglanra vagy köthetnek fel.
Ennek egyik ékes bizonyítéka az Operation Keelhaul fedőnevű hadművelet, melynek lényege, hogy a nyugati hatalmak megegyeztek Sztálinnal, hogy minden szovjet állampolgárt a háború után átadnak a Szovjetuniónak, dacára annak, hogy mit mondanak a hatályos nemzetközi egyezmények. Német hadifoglyokat, menekülteket és a német fegyveres erők kötelékében harcoló egyéneket egyaránt. Így történhetett meg, hogy a német egyenruhában elfogott, tehát német hadifogolynak minősülő orosz és ukrán harcosokat épp úgy átadták a szovjeteknek, mint a vörös terror elől menekülő krími tatárokat. Ez utóbbiak esetében a rendelet nem csak a férfiakra vonatkozott, a nyugati „felszabadítók” a nőket és a gyerekeket is deportálták. Tudták, hogy sokakra a kínzás, a gulág vagy a biztos halál vár, de Sztálin jóindulata fontosabb volt számukra, mint holmi emberi jogok vagy nemzetközi egyezmények.
Felmerülhet a kérdés, hogy Sztálin számára ez miért volt olyan fontos? Nos, az 1940-es évek második felében a Szovjetunió egyik legnagyobb exportcikke a kommunizmus volt, mely hamar igen népszerűvé vált Nyugaton, főleg Olaszországban és Franciaországban. A „generasszimusz” pedig attól tartott, ha a hadifoglyokat szabadon bocsátanák és Nyugaton telepednének le, akkor elmesélhetnék, hogy még a német hadifogságban is jobb körülmények között éltek, mint a Szovjetunióban „szabadon”. Ez pedig igen rossz fényt vetett volna a „kommunista utópiára”. Ezért kérte, hogy adják át a szovjet polgárokat, hogy annak rendje és módja szerint elhallgattathassa őket. A „szabadságra” és „emberi jogokra” oly érzékeny nyugati hatalmak pedig készséggel teljesítették a szovjet követelést. Így került szovjet kézre Vlaszov is, akit a kommunista titkosrendőrség előbb alaposan megkínzott, majd „hazaárulás” vádjával 1946. augusztus 2-án felakasztották. Az ítéletben épp csak a szövetségeseknek felejtettek el hálát adni, amiért ilyen jó barátainak bizonyultak a szovjet rendszernek.
Vlaszov nem volt nemzetiszocialista. Orosz nacionalista volt, aki remélte, ha bizonyítja a németeknek, hogy az orosz nép nem egyenlő a kommunizmussal, akkor Hitler is felülbírálja korábbi álláspontját, és Oroszország végül helyet kap az új Európában. Hazája szabadságáért és az orosz nép megmaradásáért még arra is hajlandó volt, hogy fegyvert fogjon a terrorállam ellen, melynek felépítésében katonaként ő maga is segédkezett.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
