1945. február 13–15. közötti a szövetségesek négy támadáshullámot zúdítottak Drezda városára. Ez volt a második világháború legpusztítóbb légitámadása, mely sok szempontból még a Hirosimában és Nagaszakiban végrehajtott rombolást is felülmúlta. Nem túlzás azt állítani, a terrorbombázás volt a háború igazi holokausztja, hiszen a szó maga „égő áldozatot” jelent, és Drezdában a gyújtóbombák bizony élve égették el az embereket.
Mivel Drezda hadászati szempontból teljesen jelentéktelen városnak számított, ráadásul 1945. február közepén már elkerülhetetlen volt a III. Birodalom összeomlása, így az angolszász erők terrorbombázása tényleg nem szolgált semmilyen más célt, mint a lakosság szervezett megsemmisítését, és a szövetségesek bosszúvágyának kiélését, élükön a szélsőségesen németgyűlölő, alkoholista Churchillel, aki kóserkonzervatív körökben a mai napig valóságos hősnek számít, pedig elvakult háborúpártisága végül a brit gyarmatbirodalom teljes összeomlásához vezetett. (Amit egyébként Hess már 1940-ben megmondott az angoloknak, mikor békeajánlatával megérkezett a szigetországba.)
Egyetlen motiváció: a bosszú
A városban német haderő nem tartózkodott, így a támadást egyedül a vasúthálózat megsemmisítésével lehetett volna legitimálni, ám ez az érv sem állná meg a helyét, hiszen a megrongálódott síneket hamar helyreállították.
Egyesek azt mondják, a bombázások célja a lakosság fellázítása lett volna, ez a magyarázat azonban meglehetősen különösen hangzik, hiszen mégis ki lázadt volna fel, mikor a lakosság jelentős részét élve égették el a gyújtóbombákkal? Méghozzá nem is véletlenül, hiszen a népírtás teljesen tudatosan, előre eltervezetten zajlott.
Drezdában 1945 februárjára nagyjából 1 millió ember zsúfolódott össze. Főleg nők, gyermekek, sebesültek és idősek, köztük mintegy félmillió háborús menekülttel, akik a barbár szovjet hordák elől menekültek a „civilizált” Nyugat felé. A sors keserű humorát mutatja, hogy éppen ez a „civilizált” Nyugat égette el őket elevenen a „szabadság bombáival”.
Bár a foszfor használatát évtizedekig tagadták a szövetségesek, ma már tudható, hogy legalább 650.000 gyújtóbombát szórtak a városra.
Az emberek hiába bújtak az óvóhelyekre, az összpontosított támadás mindent lángba borított. Ez első támadás február 13-án késő éjszaka érkezett. Három órával később (immáron február 14-én), mikor a túlélők előmerészkedtek és megkezdődtek a mentési munkálatok, egy újabb hullám zúdult a városra.
A brit légierő hivatalos adatok szerint a két támadásban összesen 2659 tonna robbanó- és gyújtóbombát dobott le.
A szövetségesek vérengzése azonban még nem ért véget, délben újabb bombázók érkeztek, hogy 771 tonnás terhüket a városra szórják. Ezt követően, éjszaka újabb 210 bombázó 461 tonna bombát szórt a lángoló pokollá változott német városra.
A Pokol tombolt
Az első hullámot követő támadások tehát nem az óvóhelyen, hanem a nyílt utcán érték a civil lakosságot, valamint az őket mentő tűzoltókat és önkénteseket. Aki túlélte február 14-ét Drezdában, később csak úgy beszélt róla, mint a megelevenedett Pokolról. A bombázások következtében sok helyen megszűntek az utcák, csak onnan lehetett felismerni őket, hogy ott alacsonyabb volt a törmelékhalom.
Halottak feküdtek mindenütt. Volt olyan túlélő, akinek a szeme láttára olvadt egybe a tűzviharban az aszfalttal egy nő.
A romok alatt még évtizedekkel később is találtak elszenesedett, mumifikálódott halottakat. Az áldozatok pontos száma máig tisztázatlan, amit jól mutat, hogy valahová 18 ezer és 500 ezer közé teszik a számát. (Tegyük hozzá, hogy a megszállt Németország sem szívesen firtatja a dolgot.)
A szövetségesek barbarizmusát Tarján M. Tamás a következőképp foglalta össze:
Drezda tragédiájáról tehát elmondhatjuk, hogy az antifasiszta szövetségesek háborús ténykedésének szégyenfoltja lett, hiszen megalapozott a gyanú, hogy a támadás legfőbb motivációja a megtorlás, a civilek között okozott lehető legnagyobb mértékű pusztítás volt.
Nincs kegyelem a legyőzötteknek
A nürnbergi kirakatperek legnagyobb tanulsága, hogy háborús bűnöket csak a legyőzött országok vezetői és katonái követhetnek el. Még akkor is, ha tettük az elkövetéskor nem is számított törvénytelennek. Ellenben a győztesek vérengzéseinek jutalma még akkor is egy szépen csillogó kitüntetés, no meg élethosszig járó megbecsülés, ha tettük már akkor is háborús bűnnek számított, mikor elkövették azt. Nincs ez másképp a bombázások két fő szorgalmazójával, Winston Churchillel, illetve Sir Arthur „Bomber” Harrissel sem. Utóbbi jóval a háború után egy interjúban kijelentette:
Nem bánt meg semmit. Újra lebombázná Drezdát.
A legyőzött németeknek a háború után generációról generációra megtanítják, hogy minden, ami a háború alatt érte őket „jogos volt”, hiszen „bűnösök voltak”, tehát „megérdemelték”. Ezáltal az új generációk jobbnak látják, ha nem firtatják a múltat. Mindenkinek jobb, ha nem beszélnek a német nők elleni tömeges nemierőszakokról vagy a terrorbombázásokról. Kivéve azt a maroknyi nacionalistát, aki még maradt Németországban. Ők évről évre megemlékeznek a szövetségesek egyik legégbekiáltóbb háborús gaztettéről.
Na és persze az Antifa…
A hétvégi események miatt fontosnak aktuálisnak érzem megemlíteni Drezda bombázása kapcsán is a németországi Antifát, illetve a hozzá hasonló kulturmarxista, szélsőbalos szervezeteket. Ezen elvakult németgyűlölők ugyanis nem csak osztják a fősodratú politika véleményét, miszerint a németek minden szenvedést megérdemeltek a háborúban, de az évforduló közeledtével
évről évre össze is gyűlnek február első felében Drezdában, hogy megköszönjék(!) „Bomber Harrisnek” a terrorbombázásokat.
De az sem ritka, hogy az Antifa „Bomber Harris do it again” (Tedd meg újra, Bomber Harris) transzparensekkel vonul végig Drezda utcáin.
Ám még az antifák közül is kiemelkednek a németországi feministák, akik szabadidejükben a „patriarchátus” és az „elnyomó férfiuralom” ellen „harcolnak”, február 13-15 között pedig védtelen német nők és ártatlan gyermekek élve elégetését ünneplik.
Köszönjük, Bomber Harris
Mondanám, hogy erre már tényleg nehéz szavakat találni, de az elmúlt hétvége után mind láthatjuk, hogy az Antifa nem épp az eszéről híres, az esztelen erőszakon és romboláson kívül pedig más nem érdekli. Egy egészséges társadalomban létezniük sem lenne szabad, legfeljebb elmegyógyintézetekbe zárva.
Gyebnár Dávid
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
