Pokolból mentett életek (+FOTÓK)

Súlyos állatkínzási ügy helyszínén jártak nemrég Sukorón a Fema Állatmentő és Állatvédelmi Egyesület munkatársai, ahol a látvány és a körülmények még a sokat tapasztalt szakembereket is megviselték. A mentés azonban csak a kezdet: a kimenekített állatok hosszú rehabilitációja, a mindennapos bejelentések kezelése és a szemléletformálás mind része annak a munkának, amelyet az állatmentő egyesület végez. Turczer Edinával, a szervezet vezetőjével beszélgettem a mentések valóságáról, a legnehezebb döntésekről és arról, mi ad erőt a folytatáshoz. Temesvári Márta interjúja.

– Nemrég Sukorón jártatok egy súlyos állatkínzási ügy miatt. Milyen körülmények fogadtak benneteket, amikor beléptetek a házba?

– Amikor beléptünk, azonnal egy olyan közeg fogadott minket, amit nehéz szavakkal visszaadni. A levegő szinte elviselhetetlen volt az ammóniaszagtól, mindenhol szemét, ürülék, kosz és teljes elhanyagoltság jelei voltak. Ilyenkor nemcsak azt látja az ember, hogy az állatok milyen körülmények között éltek, hanem azt is, hogy ott már régen megszűnt a legalapvetőbb gondoskodás. Ez nem egyszerűen rendetlenség volt, hanem egy súlyos, hosszú ideje fennálló állatvédelmi tragédia.

– A beszámolóitok szerint szinte elviselhetetlen ammóniaszag, szemét és ürülék volt mindenhol. Mennyire volt megrázó ez a helyszín még a sokat látott állatmentők számára is?

– Bár munkánk során rengeteg nehéz helyszínt megjártunk már, akadnak esetek, amelyek még a mi szívünket is mélyen megsebzik. Ez a sukorói tragédia pontosan ilyen volt. Az ember az évek alatt kifejleszt egyfajta védekező mechanizmust, hogy a legborzalmasabb körülmények között is képes legyen cselekedni, de a látvány mellett mi sem tudunk elmenni szó nélkül. Ilyenkor a tenni akarásnak felül kell írnia az érzelmeket: a megrendültséget félretéve azonnal cselekednünk kell, hiszen az állatok élete ezen múlik.

– Hány állatot találtatok ott és milyen állapotban voltak?

– A helyszínen talált állatok állapota súlyos elhanyagoltságról tanúskodott. Kiszáradt, végletekig legyengült, fertőzésektől és bőrbetegségektől szenvedő egyedeket mentettünk, de a fizikai tüneteknél is fájdalmasabb volt látni a mentális összeomlás jeleit. Egy ilyen pokolból kimentett állat esetében a gyógyítás nem ér véget a sebek ellátásával: a legnagyobb kihívást a megtört bizalom és a sérült idegrendszer lassú, türelmes újjáépítése jelenti.

– Volt olyan állat, akit már nem lehetett megmenteni? Hogyan élitek meg az ilyen döntéseket?

– Vannak tragikus pillanatok, amikor már nem az életmentés, hanem a szenvedés méltóságteljes lezárása az egyetlen eszköz a kezünkben. Ezek a hivatásunk legnehezebb döntései, amelyekhez az évek alatt sem lehet és nem is szabad hozzászokni. Minden egyes ilyen eset súlyos teher a lelkünkön, de ilyenkor kizárólag az állat érdekét és a szenvedéstől való megváltását tartjuk szem előtt.

– Amikor egy állat annyira szenved, hogy az altatás az egyetlen humánus megoldás, mi a pontos szakmai protokoll? Ki hozza meg ezt a döntést?

– Ilyen esetekben minden alkalommal alapos állatorvosi vizsgálat előzi meg a döntést, amely kizárólag szakmai alapokon, az orvosi szakvéleményre támaszkodva születik meg. Mentőként mi is érzékeljük a helyzet súlyosságát, de az eutanázia kérdése mindig egy összetett orvosi és etikai mérlegelés eredménye. Ez a lépés akkor válik humánus megoldássá, ha az állat állapota vagy fájdalmai már nem kezelhetők úgy, hogy reális esélye maradna egy méltó, szenvedésmentes életre.

– Lelkileg mennyire megterhelő ilyen helyzetekkel nap mint nap szembesülni? Hozzá lehet valamennyire szokni? Van valamilyen rutin arra, hogyan lehet hazatérve levenni az embernek ezt a terhet magáról, hogy ne nyomassza éjjel is?

– Ez a hivatás lelkileg rendkívül megterhelő, és az igazság az, hogy ehhez a fájdalomhoz nem lehet – és talán nem is szabad – hozzászokni. Az évek során csupán azt tanuljuk meg, hogyan maradjunk cselekvőképesek akkor is, amikor belül mi magunk is összetörünk. Ezeket a sorsokat elkerülhetetlen hazavinni, hiszen nem gépek, hanem érző emberek vagyunk. Számunkra a csapat ereje és az egymás közötti őszinte beszélgetések jelentik a kapaszkodót; így tudjuk megosztani a közös terheket. Végül pedig az ad erőt a folytatáshoz, amikor látjuk: egy-egy reménytelennek tűnt védencünk ma már boldogan, egy szerető család biztonságában éli az életét.

– Milyen gyakori, hogy menteni kell, s egyáltalán hogyan kerülnek az állatok ilyen állapotba? Mentálisan sérültek a gazdáik?

– A mentési helyzetek sajnos nagyon gyakoriak. Az okok sokfélék: felelőtlenség, tudatlanság, közöny, anyagi összeomlás, szociális lecsúszás, felhalmozás, és időnként valóban mentális problémák is állhatnak a háttérben. De nagyon fontos, hogy ne egyszerűsítsük le annyira, hogy minden esetben „beteg gazdáról” beszéljünk. A lényeg az, hogy az állatok ilyen helyzetekben teljesen kiszolgáltatottá válnak, és valakinek közbe kell lépnie.

– Mit tesz a hatóság ilyenkor a gazdákkal? Milyen jogszabályok vonatkoznak ezekre az esetekre?

– Amennyiben felmerül az állatkínzás vagy a súlyos elhanyagolás gyanúja, a hatóságok helyszíni szemlét tarthatnak, intézkedhetnek az állatok azonnali elkobzásáról, és jogi eljárást kezdeményezhetnek a tartóval szemben. Kiemelt esetekben ez büntetőeljárást is vonhat maga után. Szervezetünk ilyenkor szorosan együttműködik a hatóságokkal: feladatunk a körülmények pontos dokumentálása és a jelzéstétel, miközben elsődleges célunk a menthető állatok azonnali, szakszerű ellátása.

– Mi történik azokkal az állatokkal, akiket sikerül kimenekíteni egy ilyen helyről?

– Először biztonságba kerülnek. Ezután jön az állatorvosi vizsgálat, az elkülönítés, a szükséges kezelések, a táplálás, a stabilizálás. Sok esetben hetekig vagy hónapokig tart, mire fizikailag rendbe jönnek. De legalább ennyire fontos a lelki rehabilitáció: meg kell tanulniuk újra bízni az emberben, megszokni az érintést, a rendet, a nyugalmat, a kiszámítható környezetet.

– Miként épül fel a mentett állatok rehabilitációs folyamata – az elsődleges állatorvosi stabilizálástól a testi gyógyuláson át a lelki sebeket orvosló szocializációig?

– A rehabilitáció minden esetben egyénre szabott, hiszen minden mentett élet mögött más-más trauma húzódik. Míg egyeseknél az életmentő beavatkozások, a hosszas bőrgyógyászati kezelések vagy a szigorú diéta jelentik az első lépcsőfokot, másoknál a parazitamentesítés és a halaszthatatlan műtétek élveznek prioritást. Ezzel párhuzamosan vesszük kezdetét a lelki építkezésnek is: a bizalom fokozatos visszanyerése, a pórázhoz szoktatás és a társas kapcsolatok kialakítása mind a folyamat része. Egy súlyosan traumatizált állatnál még a legapróbb előrelépés – egy félénk farokcsóválás vagy egy elfogadott érintés – is felér egy hatalmas győzelemmel.

– Mennyi idő telik el általában a mentés és az örökbeadás között?

– Erre nincs egyetlen, sablonos válasz, hiszen minden sors egyedi. Míg egyes védenceink néhány hét után már készen állnak az új életre, másoknál hosszú hónapok, sőt akár évek türelmes munkájára van szükség. Számunkra soha nem a gyorsaság a mérvadó, hanem a felelősség: kizárólag akkor engedjük útra az állatokat, amikor már testileg és lelkileg is teljes biztonsággal megérkeztek a gyógyulás azon pontjára, ahol egy életre szóló köteléket alkothatnak.

– 2025-ben több mint 550 állatot mentettetek és közel 490 talált új otthonra. Mit jelentenek ezek a számok a gyakorlatban?

A számok mögött valójában megfeszített munka, súlyos felelősség és rengeteg, a külvilág számára láthatatlan háttérfeladat húzódik meg. Minden egyes megmentett élet egy összetett folyamat része: a logisztikától és az azonnali orvosi ellátástól kezdve a rehabilitáción, a mindennapi gondozáson és az adminisztráción át egészen a gondos örökbefogadásig és az utókövetésig. Ezek nekünk nem puszta statisztikák, hanem több száz egyedi sors és megannyi küzdelmes történet – de mindenekelőtt több száz esély egy méltó, új életre.

– Mennyire számít egy kutya vagy macska életkora, neme vagy állapota abban, hogy mennyire könnyen talál gazdára?

– Nagyon sokat számít, sajnos. A fiatal, egészséges, könnyen kezelhető állatok általában hamarabb találnak gazdára. Az idősebb, beteg, sérült vagy traumatizált állatoknak jóval nehezebb. Pedig sokszor éppen ők a leghálásabbak, a legmélyebben kötődők. Ezért is fontos, hogy az emberek ne csak a „könnyű” állatokat lássák meg, hanem azokat is, akiknek talán sokkal nagyobb szükségük van egy esélyre.

– Minden állatot ivartalanítva adtok örökbe?

– Igen, az ivartalanítás alapelv nálunk. Ha az állat életkora vagy egészségi állapota miatt ez nem történhet meg azonnal, akkor annak pótlásáról szerződésben és utánkövetéssel gondoskodunk. Felelős állatvédelem nincs ivartalanítás nélkül, mert a kontrollálatlan szaporulat az egyik legfőbb oka annak, hogy ennyi szenvedő, gazdátlan állat van.

– A kiemelt mentések mellett milyen nagyságrendű bejelentést kezeltek egy hétköznapi időszakban? Hány állat sorsa kerül látóteretekbe a nagy port kavaró eseteken túl?

– A megkeresések száma rendkívüli. Míg a közvélemény figyelme többnyire a látványos, médiában is megjelenő mentőakciókra irányul, a háttérben megállás nélkül érkeznek a segélykiáltások: utcára kitett, sérült állatokról vagy méltatlan tartási körülményekről szóló bejelentések. Egy átlagos héten is olyan tömegű megkereséssel szembesülünk, hogy fizikai képtelenség minden helyszínen azonnal, azonos intenzitással jelen lenni. Ezért kénytelenek vagyunk folyamatosan és szigorúan priorizálni, hogy a legválságosabb állapotú védenceink kaphassanak elsőként esélyt.

– Milyen esetekkel találkoztok a leggyakrabban?

– Leggyakrabban elhanyagolással, láncon tartással, nem kívánt szaporulatból származó kölykökkel, balesetes állatokkal, betegen kidobott állatokkal, valamint olyan kutyákkal és macskákkal találkozunk, akikről egyszerűen lemondtak, amikor problémássá, időssé vagy költségessé váltak. Ezek az esetek sajnos mindennaposak.

– Van olyan történet az elmúlt évekből, ami különösen megmaradt bennetek?

– Nagyon sok ilyen történet van. Azok maradnak meg talán a legmélyebben, amikor egy állat a legmélyebb pontról indul, és végül teljesen megváltozik az élete. Amikor egy rettegő, beteg, csontsovány állatból újra bizalommal teli, boldog társ lesz, az mindig emlékeztet bennünket arra, miért érdemes csinálni ezt a munkát.

– A Fema hőkamerás drónnal is keres eltűnt állatokat – és embereket is. Hogyan működik ez a gyakorlatban?

– A hőkamerás drón nagy segítség olyan helyzetekben, amikor a terep nehezen bejárható, nagy a terület, sűrű a növényzet, vagy gyorsan kell reagálni. A levegőből olyan hőjeleket is észre lehet venni, amelyeket földről szinte lehetetlen. Ez különösen hasznos eltűnt, sérült vagy rejtőzködő állatoknál, de adott esetben emberek keresésénél is komoly segítség lehet.

– Volt olyan eset, amikor ez a technológia életet mentett?

– Igen, volt már olyan helyzet, amikor a technológia döntő szerepet játszott abban, hogy időben megtaláljunk egy bajba jutott állatot. Ilyenkor minden perc számít. A drón nem helyettesíti az embereket, de hatalmas előnyt ad, és sokszor pont ez az előny jelenti azt a különbséget, ami végül életet ment.

– A mentések mellett iskolákba is jártok előadásokat tartani. Mit tanulnak a gyerekek ezeken a programokon?

– A gyerekek felelős állattartást, együttérzést, empátiát és biztonságos állatközelítést tanulnak. Beszélünk arról, mit jelent egy állat szükségleteit valóban figyelembe venni, miért fontos az ivartalanítás, mit kell tenni, ha sérült állatot találnak, és arról is, hogy az állatok érző lények. Ezek a programok azért fontosak, mert a szemléletformálást gyerekkorban kell elkezdeni.

– Mennyire látjátok, hogy változott az utóbbi években az emberek hozzáállása az állatokhoz?

– Van pozitív változás, ezt látjuk. Egyre többen érzékenyek az állatvédelemre, többen kérnek segítséget időben, többen támogatnak szervezeteket, és többen gondolkodnak felelősen az örökbefogadásról. Ugyanakkor még mindig nagyon sok a felelőtlenség, a tudatlanság és a közöny. Tehát van előrelépés, de még rengeteg munka áll előttünk.

– Mit tegyen valaki, ha olyan helyzetet lát, ahol állatkínzás vagy súlyos elhanyagolás gyanúja merül fel?

– A legfontosabb, hogy ne fordítsa el a fejét. Lehetőség szerint dokumentálja a körülményeket, készítsen fotót vagy videót, jegyezze fel a pontos helyszínt, időpontot, és azonnal jelezze a megfelelő hatóságnak, illetve állatvédő szervezetnek. Súlyos, azonnali beavatkozást igénylő esetben minél gyorsabban kell segítséget kérni, mert sokszor órákon múlik egy-egy élet.

– – Miként érhetik el az egyesületet a bejelentők, és pontosan milyen részletekre van szükségetek ahhoz, hogy érdemben segíteni tudjatok?

– Minél részletesebb a bejelentés, annál hatékonyabb a segítség. Szükségünk van a pontos helyszínre, az állat állapotának leírására – láthatóan sérült-e, közvetlen veszélyben van-e –, és arra, mióta áll fenn a helyzet. Fontos tudnunk, van-e gazdája, és ha igen, milyen körülmények között tartja. A beküldött fotók vagy videók pedig pótolhatatlan segítséget jelentenek a helyzetfelmérésben. Egy jól dokumentált bejelentés ilyenkor szó szerint életet menthet.

– Azon túl, hogy valaki örökbe fogad egy állatot, milyen módon tud segíteni a munkátokban?

– Nagyon sokféleképpen lehet segíteni. Adománnyal, tárgyi felajánlással, önkéntes munkával, szállítással, ideiglenes befogadással, eseményeken való részvétellel, vagy akár csak azzal, hogy valaki megosztja a posztjainkat. Minden segítség számít, mert az állatvédelem csapatmunka.

– Mennyire fontos számotokra és a többi szervezet számára az adó egyszázalékos felajánlása?

– Létfontosságú. Számos civil állatvédő szervezet számára az adó egy százaléka nem csupán kiegészítő forrás, hanem a működés legfőbb tartóoszlopa, a túlélés záloga. Ebből a keretből finanszírozzuk a tetemes orvosi költségeket, a takarmányt, a gyógyszereket, valamint a mentésekhez elengedhetetlen üzemanyagot és fenntartási kiadásokat. Ami a felajánló számára csupán egyetlen mozdulat az adóbevalláskor, az nekünk és a védenceinknek a valódi, kézzelfogható esélyt jelenti az életben maradásra.

– Melyik az a meghatározó pillanat vagy sorsfordító történet, amelybe kapaszkodni tudtok a legnehezebb napokon, és amely mindig erőt ad a folytatáshoz?

– A legnagyobb erőt a szemünk előtt zajló átalakulás adja. Az a pillanat, amikor egy korábban rettegő, fájdalomtól megtört vagy az életet már-már feladó állat tekintetébe visszatér az értelem és az élni akarás. Amikor az első, még bizonytalan farokcsóválást követi az első őszinte odabújás, és amikor a zaklatott álmokat végre felváltja a biztonságos, mély alvás. Végül pedig az a leírhatatlan érzés, amikor látjuk őt elindulni az új, végleges otthona felé – ezek a pillanatok jelentik számunkra a kapaszkodót a legnehezebb napokon is.

– Mit üzentek azoknak, akik most gondolkodnak azon, hogy támogatják a Fema vagy más szervezetek munkáját?

– Szeretnénk, ha mindenki tudná: nincs túl kicsi segítség. Legyen szó egyetlen megosztásról, egy zsák tápról, egy szerényebb utalásról, néhány önkéntes óráról vagy az adó egy százalékának felajánlásáról – mindez valódi, kézzelfogható változást hoz. Aki támogat egy állatvédő szervezetet, az valójában nem csupán adományt küld, hanem esélyt ad egy kiszolgáltatott élőlénynek a túlélésre, a gyógyulásra és egy méltóbb életre.

Kapcsolódó: