A szépirodalmon keresztül sok esetben érzékletesebben lehet hozzányúlni egy-egy, a társadalmat érintő, foglalkoztató témához és problémához, mint egy sablonos hír közlésével. Ezért a Magyar Jelen felületén élve a műfaj adta lehetőségekkel, időnként novella formájában is reagálunk majd egy-egy eseményre vagy közéleti témára. Ezúttal Péter történetén keresztül nyerhetünk bepillantást az átlag magyar melós gondolatvilágába, életébe.
Péter tacskókölyköket tart a kezében, szálkásszőrűeket, akiket éppen egy vadász mustrál nagy szakértelemmel. Éppen adná át az egyiket neki, amikor egy ismerős hang szólal meg, amelyet álmában először kellemesnek, odaillőnek, majd egyre inkább nyomasztónak, idegennek hall… Az ébresztő kérlelhetetlen vijjogása az, ami felriasztja Pétert azon a téli, november végi reggelen. Odakint még koromsötét minden, amikor az erkélyen állva rágyújt egy cigarettára. Az olcsó kávét gyorsan lehúzza, miközben azon mereng, mi mindent kell még intéznie majd a munka után. A faliórára nézve egykedvűen konstatálja, hogy lassan el kell indulnia a buszmegállóba. Időben leér, de a járat csak nem akar jönni. Sebaj, egyébként is mindig hamarabbival megy, mint ahogy kellene, így legalább biztosan beér majd. „A buszsofőröknek jó, hiszen ők már beértek, a többiek meg oldják meg, nem igaz?” – mérgelődik magában, miközben a megállóban didereg. Nem érzi jól magát napok óta, láza is volt, de nincs mit tenni, muszáj bemenni.
A járaton csupa ismeretlen ismerős. Ugyanazok az arcok, akikkel minden reggel együtt utazik. Elnyűttek és fáradtak. Péter a telefonján nézi a bankszámlája egyenlegét, és szomorúan konstatálja, hogy nem lett több pénz rajta az éjjel. A következő fizuig valahogy kihúzzák majd belőle, gondolta. A számlák be vannak fizetve, és a Jocónak is csak januárban kell megadnia a pénzt, amiből karácsonyi ajándékokat tudott legalább venni a családjának.
A buszról leszállva rágyújt még egy cigire, aminek az utolsó slukkjait a hatalmas kapu előtt gyorsan szívja el, mielőtt egy laza mozdulattal elhajítja a még égő csonkot. A Nap kelet felől éppen kezdené narancsra festeni az égboltot, amikor a sok egymás melletti hangár közül belép abba, amelyikben a munkahelye van.
Reggel nyolckor már ott áll a számára kijelölt munkaterületen, és termel. Hogy mit, az tulajdonképpen lényegtelen is. A kollégáival nem nagyon tud beszélni, egyébként is zárt közösséget alkotnak – Ázsiából érkeztek néhány hónappal ezelőtt. Már csak Péter maradt hírmondónak a régi társaságból.
A telefonja nem lehetett nála, erre nagyon szigorúan figyeltek, le kellett adnia a műszakvezetőnél. Így megy ez nagyon sok helyen hosszú évek óta. Némi szórakozást a monoton, egyhangú tevékenysége közben csak a sarokban halkan régi slágereket duruzsoló öreg rádiósmagnó jelentett. Péter így a gondolataiba menekült. Emlékeibe az iskoláról, amit egyébként kitűnő eredményekkel végzett el, és néha eszébe jutottak az álmai arról, hogy majd saját vállalkozása lesz egyszer.
Túrafelszerelést szeretett volna forgalmazni, és szálkásszőrű tacskókat tenyésztett volna. Meg is kapta a hitelt 2006 nyarán, ifjú vállalkozóként. A saját üzlete egész szépen ment néhány hónapig, de aztán jött a „világválság”, és hirtelen ott találta magát az álmaival, kisemmizve, háromszor akkora tartozással, mint amennyi pénzt egyáltalán kapott a banktól, pedig fizette rendesen a törlesztőt, ameddig bírta.
Az ázsiaiak hangos kiabálása és nevetése zökkentette vissza gondolatait a munkába. Fogalma sem volt, min hahotáztak, de széles vigyorral nézett rájuk, miközben az öreg Gáborra gondolt, akit a védett kor előtt küldtek el, hogy a helyére egy bangladesit vehessenek fel. Szegény Gáborral jól elbánt a főnöke, hiszen az elbocsájtása után tudta meg, hogy mindössze négy órára volt bejelentve, de még így is 300 ezer forinttal lóg neki a tulaj immár fél éve.
Ismét a rádió felé fülel Péter, amin meghallgathatta a híradóban, mennyit keresnek a magyarok – persze csak átlagban, a KSH szerint. Péternek mondjuk két és fél hónap alatt jön össze ez az összeg, bónuszokkal. Na igen, a bónusz az nagyon fontos. Csak betegség ne legyen, mert akkor nem elég, hogy kevesebb lesz a fizu, de három nap betegszabadság után az egész havi teljesítménypénz is ugrik! Ezért inkább bementek betegen is dolgozni. Ilyenkor az ebédszünet extra megváltást jelentett – már amikor valóban kivehették. Péter inkább dolgozott olyankor is, és a gépsor mellett igyekezett elmajszolni néhány falatot, így nem kellett ledolgoznia sem a nyolc óra letelte után. Az ázsiaiakat persze ez sem érdekelte. Ők csak csináltak mindent, ha kellett, dupla műszakot is gond nélkül teljesítettek. A szállásuk sokkal olcsóbb, mint az albérlet, onnan pedig hozzák-viszik őket. Ráadásul a munkakörülmények sem aggasztják őket, hiszen a bangladesi üzemekhez képest ez az ütött-kopott gyár olyan volt, mintha űrtechnológiával kellene dolgozniuk.
Péter amikor hazaért a munka utáni bevásárlásból, egykedvűen huppant felesége mellé a kanapéra. Sokat nem beszéltek, csak a gyerekről váltottak néhány szót, aki éppen a leckéjét írta. Új cipő és kabát kellene neki, de már csak decemberben fér majd bele, ha lesz karácsonyi pénz. „Ha lesz…” – gondolja magában Péter. A telefonját pörgetve észreveszi, hogy az egyik balliberális portál éppen az ő munkahelyének a tulajdonosával készített interjút. A dolgozóit dicséri, mármint az ázsiaiakat. Szerinte ugyanis a magyarok lusták, lopnak, drogoznak. Péter mellkasát az igazságtalanság érzésének súlyos köve kezdi nyomni, befészkelve magát a mindennapi gondok jelentette nyomás mellé. Legszívesebben otthagyná az egészet, de tudja, nem teheti. Hiszen az ázsiaiakkal szemben neki a számlákat be kell fizetnie, és a gyereknek is új cipő és kabát kell… Amikor lefekszik, hamar álomba szenderül. Tacskókölyköket lát maga előtt, szálkásszőrűeket, akiket éppen egy vadász mustrál nagy szakértelemmel. Éppen adná át az egyiket neki, amikor egy ismerős hang szólal meg, amelyet álmában először kellemesnek, odaillőnek, majd egyre inkább nyomasztónak, idegennek hall…
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
