Keleti hadvezér, nyugati lovagkirály, diadalmas országgyarapító, Árpád nagyfejedelem egyenesági leszármazottja és a kereszténység védelmezője. Csarnai Márk történész írása Szent László király születésének 984. évfordulóján.
László a Szent István halála utáni belviszályok miatt nem magyar földön látta meg a napvilágot, hanem a Lengyel Királyságban I. Béla és Richeza lengyel hercegnő fiaként.
Béla apja, Vazul megvakíttatása után a krakkói fejedelmi udvarban talált menedéket, ahol kitűnt katonai képességeivel. A lovagi tornákon elért győzelmeiért kortársaitól a Bajnok nevet kapta.
Miután Szent István fiúörökös nélkül halt meg, évekig trónharcok dúltak az országban. Utóda, a velencei Orseolo Péter idegenbarát politikája miatt hamar népszerűtlenné vált és fokozatosan maga ellen hangolta a magyar főurakat. Amikor 1041-ben elűzték az országból, III. Henrik német-római császárnál keresett menedéket. A trónra emelt Aba Sámuel azonban 1044-ben vereséget szenvedett Henriktől a ménfői csatában, halálát követően pedig német segítséggel Péter visszatért az ország élére. A viszonzás nem maradt el, Péter ugyanis bevezette az országban a német jogot, majd 1045-ben az összeesküvésektől való félelme miatt újra az országba hívta III. Henriket és hűbérbe adta neki Magyarországot.
A Péter elleni újbóli felkelés során Vazul idősebbik fiát, Andrást hívták meg a trónra, aki hazahívta testvéröccsét, Bélát és rábízta a királyság területének egyharmadát. András halála esetén Bélának ígérte a trónt. A királynak azonban fia született, aki a keresztségben a Salamon nevet kapta, így felparázslott a testvérharc veszélye. András király 1057-ben békét kötött a német birodalommal. A német udvar ragaszkodott ahhoz, hogy Salamon örökölje András trónját, aki korábban ugyan két német támadást is sikeresen elhárított, mégis a béke érdekében elfogadta azt. A király 1059-ben Tiszavárkonyba hívta Béla herceget és annak két ifjú gyermekét, Gézát és Lászlót. Itt történt a kard és korona mondája, amikor Béla az ajtónálló figyelmeztetésére a korona helyett a kardot választotta.
A Képes Krónika leírása szerint András király meghagyta két bizalmasának – mielőtt fogadta volna öccsét – hogy ha a koronát választja, végezzenek vele: „Próbára akarom tenni a herceget, és megkérdem, vajon a koronát vagy a hercegséget kívánja-e bírni. Ha jó békességben a hercegséget akarja, ám legyen, de ha a koronát, ti ketten, főurak nyomban keljetek, és vegyétek fejét ama karddal”
Szent László fiatalkora apja és András hatalmi harcainak jegyében telt. A kényszerű várkonyi egyezséget követően András király és Béla herceg között belviszály támadt, amelybe András odaveszett. Bélát 1060-ban Székesfehérvárott királlyá koronázták, uralkodása azonban csak három évig tartott. 1063-ban országgyűlést hívott össze Dömösre, a tanácskozások során azonban a trón összeomlott alatta és 1063. szeptember 11-én, Dévény közelében belehalt sérüléseibe. Halálával a Magyarországra törő német csapatok könnyűszerrel megszerezték a koronát Salamon számára.
A háborúskodás 1064 húsvétján ért véget, amikor Salamon és Géza békét kötöttek Pécsett. Géza és László a nyitrai és a bihari hercegség fejében megegyeztek a trónt birtokló unokafivérükkel, így már közösen nézhettek szembe az országra törő besenyőkkel.
Az erős, edzett, bátor és tekintélyes fizikummal rendelkező fiatal László az 1068. évi cserhalmi ütközetben tüntette ki magát az ország védelmében. Leghíresebb hőstettét – amellyel már életében legendává vált – ekkor hajtotta végre, amikor megmentette a menekülő ellenségtől az elhurcolt magyar leányt. A leányrabló kun legyőzése a magyar lovagi eszmény szimbólumává vált.
A fivére és Salamon között ismét fellángolt konfliktusban a bátyja mellé állt és 1074-ben a mogyoródi csatában közösen arattak győzelmet.
Erős kézzel és keresztény hittel az ország élén
Bátyja, Géza halálát követően, 1077-ben lépett trónra. A több évtizedes hatalmi harcok után rá várt a feladat, hogy helyreállítsa az ország egységét és rendjét.
László nem csak erényes volt, hanem bölcs is. Salamon ugyanis a német-római császárban bízva nem mondott le a trónról. Hogy ezt ellensúlyozza, feleségül vette Sváb Rudolf ellenkirály lányát, Adelhaidet. Így sikerült német területeken is szövetségeseket szereznie, amellyel elhárította az ország szuverenitását fenyegető külföldi befolyást.
Erőskezű, igazságos, hívő keresztény uralkodó volt. Kemény törvényekkel szorította vissza a bűnözést, megszilárdította a Magyar Királyság rendjét, védte a kereszténységet és az ország függetlenségét, fellendítette a gazdasági életet és kivezette a magyarságot a belső viszályokból.
Útját állta a német terjeszkedésnek és megvédte az országot a keleti népek pusztításaitól. Megakadályozta, hogy az ország akár a pápa, akár a német-római császár hűbérese legyen.
Az évtizedes testvérharcban és az egyéb belső küzdelmekben erősen megrendült a törvények kötelező ereje. Különösen elhatalmasodott a tolvajlás és meglazultak az erkölcsi életet szabályozó törvények. Ennek visszaszorítására 1078-ban Pannonhalmán a papság és előkelők jelenlétében szigorú törvények születtek a megrendült vagyonbiztonság megerősítésére. A rendszabályok eredményesek voltak.
László király uralkodása során három törvénykönyvet is alkotott, amelyek a kereszténység megszilárdítására és a tulajdon védelmére törekedtek.
Kiemelkedőt alkotott a törvényhozás, az egyházszervezés és a hadászat terén is.
Salamon 1088-ban bekövetkezett halálával a belső viszályok, zavargások utolsó lehetősége is elmúlt. A nemzet osztatlanul, teljes egységben állt a király mögött.
A belső konszolidáció és a központi hatalom erősödése természetszerűen vonta maga után az addig elhanyagolt határszéli területek bevonását a királyság hatalmi szervezetébe. A Magyar Királyságnak életbevágó érdeke volt a belső gyepűvonal és a tulajdonképpeni országhatár közt elterülő gyéren lakott erdős-hegyes vidék katonai védelmének kiépítése és fokozatos betelepítése.
Uralkodása fordulópontot jelentett. Nemcsak stabilizálta az országot és biztosította a Magyar Királyság határait, hanem kiterjesztette Horvátországra is. Zvonimir király halála ugyanis válságot idézett elő Horvátországban. Rövid időre az utolsó Trpimirović, III. István foglalta el a horvát trónt, azonban 1091-ben ő is elhunyt. A belviszályok tovább élesedésével Szent László „ellenségeitől erősen háborgatott nőtestvérének, Zvoinimir király özvegyének” és a legtekintélyesebb horvát pártnak a hívására még az 1091. év tavaszán el is indult Horvátországba. Megszerzésére „nem telhetetlenségből” tört, hanem „mert az utód nélkül elhalt Zvoinimir királynak első fokon álló rokona volt s így annak öröksége a királyi jog szerint őt illette meg.” Választás és öröklés címén formált igényt Horvát- és Dalmátországra és azokat „nővére számára szerezte vissza, tőle vette át a maga uralma alá.” Magyarország és Horvátország egy fő alatt történő egyesítésének gondolata a történeti szükségszerűség erejével jelentkezett. A Magyar Királyság európai középhatalommá vált.
Befejezte Szent István állam- és egyházszervező munkásságát. Bencés apátságot alapított Somogyváron, egyházmegyét Zágrábban, Nagyváradon pedig prépostságot, amelyet halála előtt püspökséggé emelt. Ide helyezte át a bihari püspökséget, miután a kunok elpusztították Bihart.
Szent István király ünnepe is a nevéhez köthető: 1083. augusztus 20-án avattatta szentté elődjét.
Tekintélyét igazolja, hogy őt kérték fel az első keresztes hadjárat vezetésére, ám annak indulása előtt, 1095. július 29-én elhunyt.
Halála után alig száz évvel az egyház a szentjei közé emelte. Lászlót valójában maga a nép avatta szentté, mielőtt az Egyház hivatalosan megtette volna. Sírját seregesen keresték fel, nem csak a gyógyulást és a vigasztalást óhajtók, hanem a vitában álló peres felek is. Szokássá vált, hogy a sírjánál döntöttek el nagy fontosságú pereket és a halott király oltára előtt tettek esküt. Itt tartották az 1134. évi nemzeti zsinatot és itt döntötték el egy alkalommal a zágrábi püspök perét is. Ezek után az Egyház hivatalos lépése sem váratott sokáig magára. III. Béla király közbenjárására III. Celesztin pápa 1192-ben a szentek sorába iktatta.
Szent László alakja már életében legendává vált, aki egy személyben testesítette meg a keleti hadvezért és a nyugati lovagkirályt.
Felmerül a kérdés, hogy a lovagkirályt tisztelhetik-e szentként a magyar protestáns keresztyének? Erre a kérdésre választ ad Ravasz László református püspök a Magyarság 1937. augusztus 24-ei számában megjelent írása, amelyet ugyan Szent István királyról írt, sorait azonban Szent Lászlóra is lehet vonatkoztatni: „Ha református értelemben, hitvallásaink szerint szent az az ember, aki nem a maga hasznát, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, akinek nem drága a saját maga élete, oltárra dobja, amikor Isten dolgairól van szó, akkor az első magyar király az evangéliumi egyház szerint is szent volt.” Források erősítik meg, hogy Szent László kegyes, erkölcsös, mélyen hívő, erkölcsös uralkodó volt, aki a legkeményebb csatákban is nemes lelkű maradt, tehát szent életű volt, aki magát mindenestől fogva Isten szolgálatára adta.
Szent László utolsó győztes csatája
Az 1285-ös második tatárjárás során a magyar seregek győzelmet arattak az Arany Horda felett, ám a Magyar Királyság keleti határai időről időre ki voltak téve a tatár betöréseknek, amelyeknek leginkább a székelyek vallották kárát. A zsákmányszerző támadások elhárítására I. (Nagy) Lajos 1345-ben egy hadjárat mellett döntött, amelynek vezetésével Lackfi András székely ispánt bízta meg. A székelyek átlépve a Kárpátokat, a saját földjükön ütköztek meg a túlerőben lévő tatárokkal, akik felett háromnapi kemény küzdelem után győzelmet arattak.
A Névtelen Minoritaként jegyzett ismeretlen szerző – az 1360-as évek elején keletkezett – alkotásában egy Szent László királyhoz kötődő csodáról számolt be. Az elbeszélés szerint a tatárok ellen küzdő székelyek a lovagszentet hívták segítségül a vesztésre álló ütközetben, amit később egy öreg tatár fogoly is megerősített. Azt beszélték, hogy a magyar sereg élén egy nagy termetű, csatabárdos vitéz harcolt, kinek feje körül dicsfény ragyogott, s felette Szűz Mária őrködött. Ezzel egyidőben a váradi székesegyházból eltűnt László király feje, majd mikor csodálatos módon előkerült, teljesen ki volt hevülve és izzadva. A krónikás szavai szerint „nyilvánvaló ebből, hogy a Jézus Krisztus hitéért harcoló székelyeket maga a Boldogságos Szűz Mária és Szent László király segítette meg a pogányok ellen, akik elbizakodtak vitézségükben és sokaságukban.”
Egyesek szerint ez a legenda abból gyökeredzik, hogy Szent László ereklyéjét magukkal vitték a csatába, hogy erőt és bátorságot merítsenek a látványából. Akárhogy is történt, annyi bizonyos, hogy Szent László király egykor ott élt minden magyar vitéz szívében és példája nem egyszer segítette eleink fegyvereit.
Személyéhez ezen kívül is számos legenda fűződik. A legismertebb, amikor bárdjával vizet fakasztott a sziklából. A hagyomány szerint így mentette meg seregét a szomjhaláltól.
Szent László kitartásban, magyarságban, helytállásban példát adott, neve pedig egyet jelent a becsülettel, a hazáért való áldozatvállalással és a győzelemmel. Bátor hőstetteit számos falképciklus őrzi a történelmi Magyarország számos vidékén.
Csarnai Márk
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
