Az irániak akár az életüket is, a „szivárványosok” még egy sárga lapot se mernek kockáztatni

A képmutató liberális világ ismét bizonyította, bármikor képes bármiért kiállni, ha annak nincs igazi tétje, de cserébe legalább jövedelmező. Ám amint falakba ütközik, kész kifogásokat gyártva győzedelmesen meghátrálni. Az egész bohózatot még szánalmasabbá teszi, hogy mindezzel egy időben történt egy másik eset is, melynek főszereplői olyan erkölcsi tartásról tettek tanúbizonyságot, mely Európából legalább 70 éve kiveszett. Jobban mondva, kiirtották.

Hetek óta a „szivárványos” hisztériától hangos a globalista sajtó. Sokan csak most eszméltek rá, a szigorú muszlim törvények által irányított Katar nem túl kompatibilis a nyugati liberális fertővel. Arrafelé igen komolyan büntetik a dekadenciát, és a nőknek sem az a legnagyobb problémájuk, hogy valaki széttárt lábakkal ül a vonaton, vagy nem tartja be a munkahelyi nemi kvótát. Ráadásul a homoszexualitás is haram, vagyis tilos. Akár börtön is járhat érte.

Erre döbbentek rá most a nyugati futballválogatottak két lábon járó hirdetőtáblái játékosai, akik korábban már belengették, ők bizonyon iszonyatosan bátrak lesznek, felveszik azt a bizonyos „One Love” karszalagot, amivel majd jól megmutatják az arab világnak, mit is gondolnak a törvényeikről. Kivéve a franciákat, ők már az elején kapituláltak, mikor diadalmasan leszögezték, ha vendégségbe mennek, alázatosan elfogadják a vendéglátó szabályait. Kelet-Európa esetében ez persze fel sem merült annak idején, mikor a térdeplésnek volt divatja. Itt ugyanúgy térdeltek, és ezt várták ellenfeleiktől is, akár tetszett nekik, akár nem. Most viszont egy-kettőre fontos lett a vendéglátó ország szokásjoga és szabályai.

Egyébként arab mércével mérve a katari vezetés meglehetősen toleránsan áll a kérdéshez, és még kompromisszumot is ajánlott:

a VB idejére szívesen látnak minden homoszexuálist, csak ne az utcán csinálják, hanem a négy fal között, ahol senki sem látja.

Mindössze ennyit kellene kibírniuk. (Mellesleg egyeseknek ez sem sikerült. A wales-i drukkereknek például fontosabb volt a propaganda hirdetése, mint sajátjaik biztatása, és a nemzeti lobogójuknál is többre tartották a lobbi jelképeit.)

Csalódtak az „ikonjukban” 

David Beckham az elmúlt időszakban igazi „LGBT-ikonná” vált. Ehhez mindössze annyit kellett tennie, hogy mikor éppen abban látta a hírnevet és a profitot, kiállt az „LGBT-szurkolók” mellett. Hovatovább még homoszexuális magazinokban is szerepelt, már amennyiben kellően megfizették, természetesen. Most azonban a katariak ajánlottak neki több tízmillió fontot, hogy legyen a VB reklámarca. Az ajánlatot látva pedig Beckham nem tudott nemet mondani. Persze, fontosak neki az „LGBT-szurkolók”, de azért mégse annyira, mint az arab sejkek millió.

Csak tiszteletben kell tartani a befogadó ország törvényeit 

Még a szivárványos lobbit oly’ lelkesen támogató brit kormány is elővette jól ismert kettős mércéjét, és ezúttal beérte annyival, hogy megkérje az „LGBT-embereket”:

tartsák tiszteletben az ország törvényeit, ahova ellátogatnak.

Bármi lesz is a következménye, ők kiállnak a „szerelem szabadságáért”

Anglia egyike volt annak a 10 európai nemzetnek, amely szeptemberben kifejezte szándékát a One Love karszalag viselésére, noha a FIFA jelezte, hogy nem szeretné látni azt a lelátókról. Az angol labdarúgó-szövetség (FA) elnöke, Mark Bullingham a Sky News-nak elmondta: szerinte fennáll a lehetősége annak, hogy megbüntetik őket. „És ha igen, akkor ki fogjuk fizetni a bírságot. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megmutassuk az értékeinket. És ezt fogjuk tenni.”

A walesi válogatott mellett a dán, a holland és a német kapitányok is az újságok címlapjain jelentették be:

nem riadnak vissza az esetleges büntetésektől, nem érdeklik őket a szankciók, a következmények, mind viselni fogják a szivárványos karszalagot, hogy megmutassák „értékeiket”.

A térdeplést és a szivárványos lobbit korábban oly’ lelkesen támogató FIFA azonban most valahogy nem mutatott olyan hatalmas lelkesedést „az ügy” iránt. Legnagyobb megelégedettségére az „emberi jogokért” mindig oly’ hevesen aggódó nyugati országokat nem igazán érdekli, hány munkás halt meg embertelen körülmények között, mire a stadionok elkészültek. Az ugyanis nem egy „eladható” üzenet Nyugaton, nincs akkora lobbiereje se a munkásosztálynak, így nem éri meg odaállni mellé. Már csak a nyomuló szivárványos lobbit kellett leszerelni valahogy. Őket majd kiengesztelik az EB-n, mikor ismét minden stadion pepitába borul.

A FIFA végül úgy döntött, egy VB erejéig „szabálytalannak” minősül az ilyesféle provokáció, és

minden kapitány, aki „One Love” karszalaggal kezdi a mérkőzést, már a sípszó előtt kap egy sárga lapot.

Ennek hatására aztán valahogy elszállt az a fene nagy bátorság. Anglia után Németország, Wales, Dánia, Belgium, Svájc és Hollandia is közölte, lemond a szokványostól eltérő karszalag viselésétől.

De legalább teljesült a szándékuk, és tényleg megmutatták, mennyit érnek számukra az „értékeik”. Íme, eddig terjed hát a vállalásuk:

míg mögöttük állnak a pártok, a cégek, a szponzorok, a média és a különböző lobbicsoportok, addig hangosan és lelkesen képviselnek bárkit és bármit, amit a szájukba adnak. Ha kell, még térdelnek is. Ám amint valaki erélyesen szembefordul velük, mindjárt jobb belátásra térnek, és kínos magyarázkodásokba kezdenek.

A hollandok például így vették tudomásul az esetet:

Továbbra is képviseljük és terjesztjük a One Love üzenetét, de az első számú célunk, hogy meccseket nyerjünk. Senki nem szeretné, ha a csapatkapitánya sárga lappal kezdené a mérkőzést.

Valóban, egy sárga lap elképesztően riasztónak hat, így marad a lobbi melletti bátor kiállás Nyugaton, ahol már így is kiemelten védi őket a törvény, és több joguk van, mint az átlag embernek. Az arab világban meg… hát, az mégis csak az ő országuk, meg az ő szabályaik…

Vannak, akik az életüket is készek kockára tenni

Vannak még országok, igaz nem Európában, ahol az emberek ügyek menti kiállása nem ilyen bohózatba fulladó komédia, hanem játék az élettel. Mondjuk az ügy is komolyabb, mint a már így is többlettjogokkal rendelkező csoportok nyomulásának támogatása.

Irán az 1960-as, ’70-es években egy virágzó társadalom képét mutatta, majd elsöpörte a rendszert egy radikális iszlamista forradalom, ami után az ország megkezdte a „felzárkózást” a többi muszlim kalifátushoz.

Ma már ott tartunk, hogy a nők öltözködését a jövőben a hatóságok kínai típusú arcfelismerő technológiával kívánják ellenőrizni a tömegközlekedési eszközökön.

Azóta időről időre kirobbannak tiltakozások, melyeket jellemzően vérbe fojt a hatalom. Egy ilyen zajlik jelenleg is, miután szeptember 16-án meghalt az „erkölcsrendészet” őrizetében a 22 éves Mahsza Amini, akit azért tartóztattak le, mert állítólag megszegte a nőkre vonatkozó szigorú öltözködési szabályokat. A megmozdulásoknak napjainkig legalább 400 halálos áldozata van, és mintegy 16 800 embert tartóztattak le.

Egy múlt heti demonstráción való részvételért négy embert ítéltek halálra, és a legfrissebb hírek szerint már a hírességeket is börtönbe viszik, ha a lázadnak a kötelező fejkendőviselés ellen.

Ezek mellett a tiltakozók mellett állt ki az iráni csapat is, mikor az Anglia elleni mérkőzésen megtagadták a himnusz éneklését. Teljes némaságukkal tették egyértelművé:

nem az iszlamista rezsim, hanem a tüntetők oldalán állnak.

Sajtóinformációk szerint a himnusz alatt sok szurkoló fütyült, a lelátókon többen “Nők, Élet, Szabadság”feliratú iráni mezt viseltek. Ezért az iráni televízió meg is szakította a mérkőzés közvetítését.

Akár ki is végezhetik őket

Amit a válogatott játékosok tettek, azért is óriási dolog, mivel

Iránban a politikai véleménykülönbség a halálbüntetéssel sújtott bűncselekmények közé tartozik. A játékosok tehát börtönre vagy kivégzésre számíthatnak.

A felkelés kezdete óta 21 tüntetőt ítéltek már halálra. Az iráni tisztviselők a világbajnokság előtt is arról beszéltek – hangsúlyozza a Sun -, hogy fel kell lépni a nemzeti himnusz és a zászló iránti tiszteletlenséggel szemben.

Íme hát a különbség a nyugat-európai, szivárványos karszalaggal térdeplő bohócok, és a valódi értékekkel bíró játékosok között. Mert gondolhatunk bármit az iráni megmozdulásokról, az a 11 ember, aki néma maradt a himnusza alatt, nem egy meccs előtti sárga lapot kockáztatott, hanem a saját életét.

Ám, ellentétben a szivárványlobbi „bátor harcosaival”, ők mégis úgy döntöttek, hogy ha az életükkel fizetnek is érte, akkor is kiállnak a világ elé, és egyértelművé teszik, azok mellett az emberek mellett állnak, akiket valóban elnyom a hatalom. Bármi legyen is a következménye. Mert arrafelé vannak még emberek, akik nem abban hisznek, ami kényelmes és jól fizet, hanem elvekben és ideákban, melyekért akár meghalni is érdemes.

Gyebnár Dávid

Kiemelt kép forrása: Youtube