Az üvegplafon mítosza

Minden egyes alkalommal, mikor egy valódi alternatívát jelentő (vagy annak látszó) párt megjelenik a politikai palettán, a szalonkonzervatívok és liberálisok előjönnek az „üvegplafon” mantrájával, ezzel nyugtatva magukat és tántorítva el a bizonytalan szavazókat az érdemi alternatívára voksolástól. De vajon tényleg létezik ez a bizonyos „üvegplafon”?

Mi az az üvegplafon?

Ezt a politológusok és megmondóemberek elsősorban a jobboldali, radikális, vagy szélsőjobboldali pártokra használják, a lényege, hogy ezen pártok vagy mozgalmak az általuk képviselt politikával egy bizonyos százalékon túl már nem képesek növekedni, mivel az emberek jelentős többsége jól ki lett tanítva, ezért „viszolyog a szélsőséges ideológiáktól”, és inkább leszavaz egy inkompetens vagy korrupt jelöltre, csak nehogy „szélsőségesnek” higgyék őt is. Felvetésüket egyszerre alapozták a „csordaszellemre”, illetve arra, hogy a kispolgár általában fél a címkéktől és a megbélyegzéstől. Nem véletlen, hogy a fogalom hamar megtetszett a külföldről pénzelt médiumoknak is, melyek sorra vették át, untig sulykolva, hogy egy bizonyos ponton túl már képtelen növekedni az a radikális mozgalom, mely hű marad elveihez, ezért vagy feladja azokat, vagy idővel eljelentéktelenedik.

Az üvegplafon folyton emelkedik? 

A 90-es évek elején ezt a bizonyos „üvegplafont” még 1-2 százalékra tették, majd a MIÉP parlamentbe jutásával 1998-ban 5-6 százalékra árazták be. A párt parlamenti leszereplésével és Fideszhez simulásával 2002-ben sikeresen kiesett az országgyűlésből, a balliberális oldal pedig elégedetten konstatálta, a „fasiszta veszély elhárult”. Aztán 2010-ben mindenki nagy megdöbbenésére az (akkor még radikális és valóban nemzeti) Jobbik 16,67 százalékkal szabályosan berúgta az ajtót. A megmondóemberek és sajtóorgánumok mit sem törődve korábbi jóslataikkal, szépen megemelték az üvegplafont 17 százalékra, amiből aztán 2014-ben gyorsan több mint 20 százalék lett. Akkor aztán nem győzték hangsúlyozni, hogy az addigra több mint 1 millió szavazóval büszkélkedő Jobbik „mostmár tényleg elérte az üvegplafont, és innen nincs tovább! Ugye..?”

Erre – megint – rácáfolva, a közvéleménykutatások egy évvel később már a kormány kihívójának mérték a Jobbikot, mely alig 7-9 százalékpontra volt a Fidesztől.

2015-ről beszélünk, mikor még nem csapódott le a társadalomban az (MLM)ügynökök, megélhetési gazemberek és gumigerincű szélhámosok ámokfutása, mely később „néppártosodás” néven vált ismertté, és a történelem szemétdombjára küldött egy nagyreményű pártot.

Megint a régi nóta

Az, hogy folyamatosan tévednek, korábban sem zavarta ezeket a „szakértőket” és „elemzőket”, így a Mi Hazánk folyamatos erősödésével megint elővették a régi hazugságaikat, miszerint elvhű, nemzeti, helyenként radikális, programmal nem lehet kormányra kerülni. Arra csak a „néppárti” ideológia képes.

Az Indexnek adott interjújában a PegaPoll vezető elemzője, Kovács János a Mi Hazánk erősödése kapcsán arról beszélt: „a kormánypártok időnként megpróbálnak célcsoportos üzenetekkel udvarolni a jobboldali radikális szavazói rétegeknek is, ám a Fidesz néppárti ideológiai ernyője olyan széles, hogy szükségképpen nem tud lefedni minden politikai árnyalatot”.

Nem inkább arról van szó, hogy egyre többeknek szemet szúr, hogy a Fidesz folyamatosan hülyének nézi és átveri őket? Hogy Orbán szavainak semmi súlya sincsen, hiszen ha mond valamit, szinte biztosak lehetünk benne, hogy az ellenkezőjét teszi? Nem lehet, hogy nem az „ideológiai ernyővel” van baj, hanem azzal, hogy a kormánypártnak se ideológiája, se elvei nincsenek? A nyél lehet, hogy még a kezükben, ám a bordák meghajlottak, az áthuzatot pedig rég elvitte a szembeszéll.

A beszélgetés azért is érdekes, mert kitűnő képet kapunk arról, egy technokrata hogyan viszonyul a politikához. Ahogy a PegaPoll vezető elemzője fogalmaz: „A »se Orbán, se Gyurcsány« üzenet mellett a Mi Hazánk képes volt saját, húzóerőt biztosító témákat találni, amelyek egy része a Jobbik radikális korszakából vett »újrahasznosítás« volt, más része pedig innováció, mint például a koronavírus-járvány idején az erősen oltáskritikus kommunikáció, amit sem a kormánypártok, sem a kormányképesség választói érzetét erősíteni kívánó összefogáspártok nem képviselhettek.

„Újrahasznosítás”. Véletlenül sem arról van szó, igaz, hogy azok a problémák, amelyek a kétezres évek második felében fennálltak, egyáltalán nem szűntek meg, csak a szőnyeg alá lettek söpörve?

Mi, akik elvek és ideák szerint éljük az életünket, nem pártlogókban, százalékokban, meg szavazatszerzésben gondolkodunk, hanem elveink vannak és vízióink, amelyek mellett tűzön-vizán át kitartunk.

Ez persze nehezen felfogható egy technokrata számára.

Derék elemzőnk természetesen megfejtette, hogy a 2022-es választáson a Mi Hazánk beskatulyázta magát a „rétegpárti, megosztó” üzeneteivel, ezért „további erősödése esetén a párt könnyen ugyanabban a helyzetben találhatja magát, mint annak idején a „néppártosodás” előtt álló Jobbik, amikor a csoportképzést segítő, erőteljes ideológiai jegyek és a radikális üzenetek már a további növekedés gátjává válnak.” Mint fentebb láthattuk, ez az állítás tételesen nem igaz. A Jobbik erősödésének gátját nem az ideológia, hanem annak eldobása jelentette.

Elveket a hatalomért? 

„A rétegpárti karakterből következik, hogy létezik üvegplafon, és hibás helyzetértékeléshez vezet az a gondolat, miszerint a társadalmi többség fog hozzáidomulni vagy »hozzáradikalizálódni« a kínálathoz” – állítja Kovács. Ez megint csak nem igaz. Emlékszünk még 2015-re? A határkerítés és a migráció elleni fellépés akkoriban még az árulásra készülő Jobbikon belül is visszatetszést keltett, mondván „ez túl szélsőséges”, „ez sose menne át” – aztán mi történt?

A magyar nép „hozzáradikalizálódott” a gondolathoz, és a Fidesz két választást megnyert azzal, hogy ellopta Toroczkai László javaslatát.

Amiről meginterjúvolt technokratánk beszél az semmi más, mint az elvek feladása a hatalom érdekében. Ha elindulunk egy úton, mert meg akarjuk változtatni a rendszert, amiben élünk, ám útközben elkezdünk kompromisszumokat kötni, először csak erről mondunk le, majd csak arról, végül, a kormányrúdhoz érve, azon kapjuk magunkat, hogy éppen olyan elvtelen, megalkuvó szélforgók lettünk, mint akiknek az elsöprésére érkeztünk. Mi hatalomra kerültünk, de az ideáink nem. Akkor mi értelme volt az egésznek?

„Ciklusukon keresztül egyetlen politikai formáció sincs kondicionálva a stagnálásra, különösen akkor, ha már elért egy komolyabb támogatottsági szintet. Ebből adódóan az üvegplafon kérdése már a következő általános országos választásokon, legkésőbb 2026-ban érzékeny témává válhat a Mi Hazánk számára” – vélekedett az elemző.

Remélem, sohasem jutunk el odáig, hogy „érzékeny témává” váljon, hogy eladjuk-e az elveinket pár százalékért cserébe. Ha mégis felmerül ilyen, a gondolat írmagját is ki kell írtani, vagy mehetünk a süllyesztőbe a többi áruló közé.

Rétegpárt-e a Mi Hazánk? 

Többször elhangzik az interjúban, hogy a Mi Hazánk „rétegpárt”, „radikális”, „jobboldali” stb., és ezáltal megteremtette magának az „üvegplafont”, ami fölé már nem nőhet. Nos, ahogy azt fentebb láthattuk,

az üveg sajátos tulajdonsága, hogy könnyen törik.

Radikálisok vagyunk? Természetesen. Egy ilyen velejéig rohadt rendszert, melynek gyökerei az elsikkasztott rendszerváltáson túlra, egészen a Kádár-rendszerig nyúlnak vissza, csápjai pedig már behálózták az egész országot, csak radikálisan lehet felszámolni. Ha csak a helyükre ülünk, mint amint az egyesült kirakatellenzék szeretne, az csak vezércserét jelentene, nem rendszerváltást.

De mitől lennénk szélsőségesek? Mert rendet akarunk az országban? Mert Magyarországon a magyar érdekeket tartjuk a legfontosabbnak? Mert hiszünk az önálló nemzetgazdaságban? Mert meg akarjuk védeni a gyermekeinket a pedofiloktól és az elmebeteg, perverz aberráltaktól? Én elhiszem, hogy ezek a gondolatok a fehérgyűlölő, nemzetellenes liberálisok számára riasztóak és szélsőségesek, de had ne ők legyenek már a fokmérő.

Főleg azután nem, hogy a Covid-diktatúra idején ők követelték a legelvetemültebb korlátozásokat, ők zárattak le egy egész kontinenst, és ők akartak rákényszeríteni emberek millióira egy kísérleti vakcinát, melynek mellékhatásaiért még csak felelősséget sem vállaltak.

Ha a „szélsőségesre” keresünk példákat, nézzük meg a liberálisok magatartását a Covid-diktatúra előtt és közben, és meglátjuk, valójában kik is a szélsőségesek. (Az pedig csak hab a tortán, hogy minden parancsunknak engedelmeskedett a Fidesz-kétharmad, mintha nem is ők, hanem Gyurcsényék kormányoznának.) Vagy a gyermekeinkért „eljövő” LMBT-lobbistákat, a beteg transzideológiát, a fiatalokba nevelt öngyűlöletet és fehér bűntudatot. Én egy szélsőséges ideológiát látok ma Európában, és az a kulturmarxizmussal vegyült liberalizmus.

Azt se hiszem, hogy a Mi Hazánk „jobboldali” lenne. Eleve teljesen fals a XXI. században ez a jobb-bal felosztás. Ami igazán számít, hogy ki gondolkodik nemzetben, és ki képviseli a globalisták érdekeit. A DK-Momentum és elvtársaik ebből a szempontból nem árulnak zsákbamacskát, ők nyíltan globalisták, míg a Fidesz „jobboldali, konzervatív” pártként szolgálja ki a világot irányító pénzügyi elitet. Ők a nyugdíjasok, a nagytőkések és a külföldi multik pártja. A fiatalokat teljesen elvesztették, hiszen már rég nincsenek se elveik, se ideáik, így aligha vonzóak az idealisták számára. De nem is keresik a kegyeiket, hiszen a magyarság fogy, így nincs is rájuk szükségük a hatalmon maradáshoz. Kis Grófo és Győzike becsatornázásával pedig elég világossá tették, hogy mely rétegek körében kívánják megszilárdítani támogatottságukat.

Ezzel szemben a Mi Hazánk egyedüli pártként képviseli a munkásosztályt, egyedül a Mi Hazánk programjában vannak markáns szociális elemek, és a nemzetgazdaság állami beavatkozással történő támogatása a karvalytőkével szemben. Ugyanakkor fontos a párt számára a magyar fiatalság és a magyar jövő, a nemzetgazdaság megteremtése, az innovatív ötletek támogatása, és az ellenállás akár a globalista techóriásokkal, akár az országok feletti kontrolra törekvő WHO-val szemben. Programját tanulmányozva a Mi Hazánk potenciális szavazói között van mindenki, aki hisz a nemzetgazdaságban, aki mezőgazdaságból él, aki gyárimunkás, aki innovatív fejlesztésekben vesz részt, vagy azokat támogatja, aki, noha városban él, mégis fontos számára, hogy egészséges, hazai, nem pedig külföldről importált, vegyszerezett vagy GMO-s ételeket egyen. De potenciális szavazó az a fiatal is, aki friss diplomásként itthon szeretne megélni, családot alapítani és gyermeket nevelni. Ahogyan a Mi Hazánk tudja megszólítani azokat is, akik nem kérnek több lezárást, több jogfosztást, és kötelezően ránk erőltetett kísérleti vakcinákat sem.

A hitelesség, a következetesség és az elvek már most látható eredményeket hoznak. Nem csak a parlamenti küszöböt sikerült átugrani, de mára a Mi Hazánk a legnépszerűbb a fiatalok körében, és (százalékosarányban) nekünk van a legtöbb diplomás támogatónk is. így nézne ki egy rétegpárt? Aligha.

A Mi Hazánk növekedésének gátja nem az, hogy „szélsőséges” lenne, hanem az irányított média, mely hatalmas veszélyt lát a pártban, ezért amikor éppen nem elhallgatja, akkor konzekvensen hazudik a Mi Hazánkról, hogy a közvélemény manipulálásával a lehető legtöbb embert riassza el a valódi alternatívától. Módszereik aligha újak, ezt csinálják már az 1800-as évek közepe óta.

Gyebnár Dávid