A turista minden kívánsága legyen parancs, ami teljesül – ez mindenkinek az érdeke

Dr. Vörös Dalma jogi végzettséggel rendelkezik, ennek ellenére hosszú évek óta idegenvezetőként éli az életét. Ragyogó angol és spanyol nyelvtudása révén ezen a területen nemcsak remekül megállja a helyét, de szinte naponta észleli azokat a visszásságokat, amelyek megoldásra várnak a hazai – elsősorban a budapesti – turizmus területén.

– Interjúnk célja, hogy Ön által megismerjük azokat a hazai buktatókat, nehézségeket, amelyeket ha kiküszöbölnénk, sokkal sikeresebbek lehetnénk a vendéglátás és turizmus területén. Jogászként, miért választotta szakmai hivatásul az idegenvezetői munka, szép, de nehéz feladatát?

– Az idegenvezetővel szemben nemcsak komoly történelmi, kultúrtörténeti ismeretek az elvárások, hanem a szinte anyanyelvi szintű nyelvtudás is. Én már gyermekkoromtól kezdve nagyon vonzódtam a nyelvekhez, nyolcéves voltam, amikor elkezdtem angolul tanulni az általános iskolában. Utána kéttannyelvű gimnáziumba jártam a Terézvárosban, itt fel kellett vennem egy másik nyelvet is az angol mellé, én ekkor a japánt választottam. Még diákként lehetőségem adódott egy alapítványon keresztül egy évre kijutnom az Egyesült Államokba. Itt nemcsak az angolomat sikerült tökéletesíteni, de beleláthattam az ottani iskolarendszer sajátosságaiba is, s akkor kezdtem el spanyolul is tanulni.

Az USA-ban letett érettségim után Pécsett végeztem el a jogi egyetemet, de azt a korábbi – egyesült államokbeli – tapasztalatomat nem tudtam elfelejteni, hogy mindig, mindenben gyakorlatorientáltan kell gondolkodnunk. Az itthoni egyetemi oktatásban is azt láttam, hogy sok mindent betanulunk, de kevés az esetmegoldás, hiányoznak a gyakorlatból vett példák.

Az egyetem elvégzése után dolgoztam több helyen – a közigazgatásban, a médiahatóságnál, még televíziós műsorokat is elemeztünk – amikor jött egy olyan lehetőség, hogy európai uniós projektekkel foglalkozhatok. Bekerültem a privát szférába, engem küldözgettek a konzorciumi meetingekre. Eközben megcsináltam a spanyol nyelvvizsgát is, mert nekem mindig is tervem volt, hogy egyszer majd csak eljutok Dél-Amerikába. Az EU-s pályázatok révén éltem másfél évet Máltán, ott letettem az angol nyelvtanári diplomát. Amikor hazajöttem, hat-hét év rosszabb időszak következett számomra is, ez volt a gazdasági válság időszaka.

Majd ismét jött egy fordulat, egy olyan lehetőség, hogy Chilébe mehetek dolgozni az akkori Magyar Nemzeti Kereskedőházhoz tartozó képviseleti irodába, ami tulajdonképpen a Külgazdasági és Külügyminisztérium irányítása alatt állt. Egy évet voltam kint, új kereskedelmi kapcsolatokat próbáltunk építeni a magyar cégek és a chileiek között.

Hazajövetelem után rájöttem, hogy az idelátogató külföldieknek szívesen magyarázom – angolul, vagy spanyolul – hazánk történelmét, kultúráját, s az OKJ-s tanfolyam elvégzése után ma már idegenvezetőként dolgozom.

Ez azért is változatos munka, mert volt lehetőségem telepített idegenvezetőként például Törökországban vagy Egyiptomban segíteni és képviselni a kiutazó magyar csoportokat, vagy itthon a hozzánk érkező külföldieket, s vezettem körutazásokat is.

– Ez a bő szakmai életrajz megmutatta, hogy sokfelé járt, sok dolgot megtapasztalt a világban. Mi az, amit ezekből Magyarországon is lehetne hasznosítani?

– Az idegenforgalom a világ számos országában húzóágazat, ezért úgy gondolom, ha nálunk is magasabb lenne a színvonal ezen a területen, az komoly bevételnövekedést eredményezne az országnak.

Az idegenvezetés nemcsak arról szól, hogy elutazunk külföldre megnézni általunk gondolt látványosságokat, a saját országunkból jövő csoportkísérővel, hanem arról is, helyi vezetők kísérnek minket, s magyarázzák az ország szempontjából fontos, érdekes dolgokat. Tehát más nemzetek helyi vezetőivel is együtt dolgozunk, ők tudják ugyanis a helyi specialitásokat, ismerik az ottani életet.

Itthon viszont azt látom, baj van a szemlélettel. Jön például egy arab vagy kínai csoport, s ők többnyire nem kérnek magyar, helyi idegenvezetőt, így a saját emberük nyilván sokkal kevesebb – sőt, adott esetben még téves – információt tud átadni a turistáknak.

Ezáltal egyrészt az állam elesik a vezetésből származó bevételtől, de ami még ennél is nagyobb baj, a külföldi nem lesz kellően tájékoztatva hazánkról. Ez egy egyszerű szabályozás kérdése lenne, esszenciálisan fontosnak tartanám, a külföldről minket megkereső utazási irodák felé azt leszögezni, hogy kötelező a helyi magyar idegenvezetőket igénybe venni, sőt, csakis ők vezethetnek.

Ezt az EU ma már rugalmasabb szabályozása miatt (határokon átnyúló tevékenység és annak bejelentése) leginkább a nem EU-s országok felé lenne fontos érvényesíteni, ahogyan számunkra is előírás, hogyha nem EU-s országba viszünk csoportot, kötelező a helyi vezető. Viszont még itt az EU-n belül is előfordulhat, hogy komoly büntetésre számíthat az, aki nem veszi igénybe a helyi szakembert, és a csoportvezető önmaga próbál meg vezetést szervezni a csoportjának.

– Itt Közép-Európában nagyon sok szép város van, miért minket válasszanak, mivel tud Budapest kitűnni a többiek közül?

– A világ másik felén – mondjuk Japánban – aszerint döntik el, hogy hová szerveznek csoportokat, hogy az adott helyen milyen kedvezőek a viszonyok. Mi konkurenciaharcban vagyunk Béccsel, Prágával, Pozsonnyal, Varsóval, hogy csak a környező fővárosokat említsem. Budapest valóban nagyon szép, de más helyeken is vannak szépségek, s ha nem tudunk valami kiemelkedőt nyújtani, akkor esetleges, hogy hová megy a külföldi csoport. Ha pedig ráadásul az idelátogatás alkalmával problémákat is tapasztalnak, akkor nagyon lemaradhatunk ebben a konkurenciaharcban.

Mondok rá egy gyakorlati példát, ami apróságnak tűnik pedig nem az. A hatalmas turistabuszok ellepik Európát, de ezeknek a buszoknak egy nagyvárosban – mint Budapest – nemcsak közlekedni, de parkolni is kell. Sőt a turistákat lehetőleg a nevezetességek közelében lenne jó kiszállítani, de nálunk alapvetően egyik sem megoldott. A főváros rakpartja le van zárva, a Lánchídon át nem lehet közlekedni, a buszmegállóhelyek nincsenek kijelölve – kivéve a Hősök tere – nincs le- és felszállító hely. Ha pedig valaki mégis megáll egy pár percre, hogy kiszállítsa a csoportot, csak az érkező rendőr jóindulatán múlik a bírságolás. Érthető, hogy az a külföldi, aki már szembesült ezekkel a nehézségekkel, nem szívesen jön el újra hozzánk. Ha a főváros kijelölne helyeket a buszoknak – ahol a közelben esetleg még étkezni is lehetne –, az sokat segíthetne a hazai turizmusnak. Egyébként úgy hallottam ezt Berlinben szuperül megoldották, de mondjuk Pozsonyban a helyzet éppen úgy nehézkes, mint nálunk.

– Ez a közlekedés helyzet. Mi újság az éttermekkel?

– Ott is vannak még hiányosságok, erre is személyes példát mondok. Bementem a csoporttal a programleírás szerint megadott étterembe, de  hiába kérte a szervező, hogy – mivel az étkezésre csak háromnegyed óránk lesz – csak falatkákat hozzanak, az étterem ezt nem tudta értelmezni és teljesíteni. S ez ott a helyszínen derült ki, előzetesen az étterem erről nem szólt. Így főételt hoztak, amit rohanva kellett elfogyasztani, hogy a következő programra odaérjünk, érthető, hogy ez így mennyire kellemetlen volt.

Egyszóval itt is rugalmasságot várnánk el: az étterem örüljön a vendégnek, s tegyen meg mindent, amit az kér, hiszen ebből van a bevétele. Ne azt nézzék, hogy mit miért nem, hanem azt, hogy, hogyan igen, vagyis találjanak megoldást minden kívánságra. Csakis a megoldásorientált turizmus a működőképes hosszútávon.

– Vannak dolgok, amik nem a pénzen múlnának, mégsem tudunk bennük előbbre lépni?

– Úgy gondolom, igen, és erre is mondok példákat. Az első rögtön egy itthoni személyes furcsaság, velünk idegenvezetőkkel kapcsolatban. Mivel nekünk állandóan tovább kell képeznünk magunkat, ehhez hozzátartozik a múzeumokba járás, a látványosságok megtekintése, információszerzés. Az én idegenvezetői igazolványomat múzeumi belépéskor csoport nélkül is elfogadják az EU-ban mindenhol, sőt még Albániában is, pedig az nem is tagország. Itthon viszont, ha nincs velem minimum 20 fős csoport, nem látogathatom ingyenesen a múzeumokat, kiállítóhelyeket, még akkor sem, ha ez tulajdonképpen a munkám része. Persze vannak kivételek, de a fővárosban sajnos ez a jellemző.

Azután sok helyen – ezt tapasztaltam Szentendrén is, pedig az kifejezetten kedvelt turistacélpont – nincsenek az információk kiírva idegen nyelveken, még angolul sem. A híres szerb ortodox templomnál vagy én nekiállok fordítani a kiírt magyar szöveget, és ezzel elmegy egy csomó idő – amit más látnivalók megnézésére fordíthatnánk –, vagy úgy megyünk tovább, hogy a turista nem tud meg semmit erről a szép épületről. Egyszerű fordítási munkával, s a leírások kihelyezésével turistabaráttá tehető lenne szinte minden városunk.

S ha már az információknál tartunk, jó lenne, ha már a reptéren ott lenne Magyarország térképe gyönyörűen hátulról megvilágítva, rajta a nagyobb folyóinkkal, tavainkkal, a legfőbb városokkal és azoknak az attrakcióival. Piktogramok mutathatnák a látványosságokat, mellette lehetne Tourinfom iroda, ahol rögtön lehetne információkhoz jutnia a hozzánk érkező – akár hátizsákos – turistának. Ezeket évek óta mondom, bárkivel is beszélek a szakmából, de sajnos ebben nincs változás.

– Egyébként, hogy tapasztalta, a turisták inkább csoportosan jönnek vagy egyénileg?

– Mindenféle van, és most már azt sem mondható el, hogy szezonális lenne a turizmus.

Annyira megváltoztak az emberek utazási szokásai, és az utazási kedv, hogy simán jönnek már februárban is, pedig régen a január–február az egy holtszezon volt. Most már tehát ez nem igaz, ha jönnek karácsonykor, szilveszterkor, akkor utána sokszor maradnak még egy hetet, ha jól érzik magukat.

Szóval ma már nem az a fajta turizmus van, mint volt húsz évvel ezelőtt, hogy adott volt három nyári hónap és akkor utaztak az emberek.  Napjainkban az év minden hónapjában jöhet csoport is, jöhet egyéni turista is.

Magyarországra mindenféle réteg jön a leggazdagabbtól a legszegényebbig. Sajnos megvan a legénybúcsús turizmus is, amikor az ideutazók földig isszák magukat – mert a londoni árakhoz képest a mi áraink még mindig alacsonyabbak –, és csak a buli érdekli őket. De jönnek ide milliárdosok is a Matild Palotába, a Kempinskibe vagy a Four Seasons Hotelbe is.

Azt gondolom, hogy nekünk a magas színvonalat kellene megcélozni ezekkel a profin megoldott marketingeszközökkel és a profi brosúrákkal, hogy az is, aki esetleg a szegényebb rétegből jön, vagy kevésbé tud költeni az utazásaira, az is megfelelően lássa, hogy igen, ez az ország ad a turizmusára és itt megkapok minden információt. 

– Említette a versenyképességet a konkurens helyekkel szemben, ebben hogy állunk?

– Ma már úgy alakult a turizmus világa, hogy sokaknak vannak, lehetnek különleges kérései, tehát ma már mindenféle igényt ki kell tudnunk elégíteni. Azt gondolom, hogy erre kellene a Visit Hungary Zrt-nek jobban felkészülnie, illetve sokkal jobban reklámozni olyan külföldiek által alig ismert látványosságainkat, mint például a Tisza-tó. A települések polgármestereit be kellene vonni a turizmus fejlesztésébe saját városaikban, hiszen ez az együttműködés elengedhetetlen.

Szintén megtörtént eset, nemrég voltam a Balatonnál, hívogattam a borospincéket, hogy vinnék csoportot. Sok helyen az volt a válasz, ők nem nyitnak ki csak egy héten egyszer, mert nincs elég turista. S ha csoport jön, akkor az legyen legalább 15 fő, mert csak úgy éri meg nekik. Emlékszem régebben két embernek is tartottak kóstolót, de ma már nincs meg a borászatokban sem az a lelkesedés, mint régen.

Nagyon fontos lenne, hogy legyenek esti műsorok Budapesten, ebben is nagy a hiány.

Régen megszűntek a folklór estek, vagy az operett napok, pedig például ebben a Duna Palotának hatalmas kínálata volt. Példát vehetnénk, mondjuk ebben a spanyoloktól, akiknél elképzelhetetlen lenne, hogy esténként a turista ne mehessen el egy flamenco estre, ha ahhoz támad kedve.

Az EU-n kívüli országok is nagyon adnak a tradícióik, a táncaik, szokásaik bemutatására, ott nélkülözhetetlen az a lelkes attitűd, ami szintén kiveszni látszik nálunk. Pont úgy, ahogy elvárható lenne a vendégre mosolygás is – tisztelet a kivételnek –, ez nálunk ma már egyre kevésbé jellemző a vendéglátásban.

– Sokáig az egyik vonzerőnk az olcsóság volt. Vajon még mindig olcsónak számítunk a turisták szemében?

– Az ételek tekintetében már nem, az éttermekben már mondják a turistáim, hogy néha sokkal többet fizetnek egy ebédért, mint otthon. A spanyol csoportom például felháborodott azon, hogyha valaki felmegy a Budai Várba borozni, akkor az ott – egy pohár bor négyezer forint – csillagászati összegbe kerül. S ez tényleg így van, külföldön még mindig kap az ember ételt egy étteremben 12–16 euróért, nálunk ez simán 20–25 euró. Úgyhogy ma mi már a vendéglátásban sokszor drágábbak vagyunk sajnos, mint ők, de a szállások tekintetében talán mondhatom, még nem szaladtak így el az árak.

Megjegyzendő abban még kiemelten jók vagyunk, hogy a vidéki helyeken a vendéglátásban milyen adagokat adnak, ott viszonylag keveset kell fizetni, az adagok pedig hatalmasak.

De nem csak az árakkal, a nyitva tartással is baj van. Hogyan lehet, hogy egy olyan fontos idegenforgalmi helyen, mint a Váci utca éttermei, este kilenckor, fél tízkor bezár a konyha?

Ez külföldön értelmezhetetlen, hiszen nagyon sok turista ilyenkor szeretne vacsorázni. Ugyanez vonatkozik egyébként a cukrászdákra is, amelyek szintén hamar bezárnak, pedig kilencig-tízig nyitva kellene őket tartani – mint például Krakkóban, Párizsban, Pozsonyban, sőt egész Olaszországban, Spanyolországban, a teljes mediterrán területen, ahonnan szintén rengetegen jönnek hozzánk. Abszolút lenne rá igény.

Azt már nem is mondom, hogy ott az eladók mindenütt kedvesen mosolyognak, míg nálunk sokszor unott arccal szolgálják ki azt a vendéget, aki nem kevés pénzt hagy ott náluk.

Összefoglalva: az egykor híres magyaros vendéglátás mára már sok kívánni valót hagy maga után. Pedig gyönyörű természeti adottságaink vonzerejét, csodálnivaló épített örökségeink szépségeit ésszerűbben, turistabarátabban kínálva és bemutatva, nemcsak sokkal nagyobb anyagi bevételekre tehetnénk szert, de országimázsunk jobbá tételéhez is jelentősen hozzá tudnánk járulni.