Tizenöt éve történt a tíz ember életét követelő vörösiszap-katasztrófa

2010. október 4-én történt Magyarország legnagyobb ipari és ökológiai katasztrófája, mely tíz emberéletet követelt. Ajka közelében, Kolontár községnél 12 óra 25 perckor átszakadt a Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi (Mal) Zrt. ajkai timföldgyár zagytározójának gátja.

A kiömlő, több mint egymillió köbméternyi mérgező, maró vörösiszap Kolontáron tíz ember életét követelte, akik a helyszínen, illetve később, a kórházban vesztették életüket a tizenhármas pH-értékű nátronlúgmarás következtében. 

A sérültek a lúgtól jellemzően első- vagy másodfokú égési sérüléseket szenvedtek. 

A legsúlyosabb sérült testfelületének közel 70 százaléka megégett. Az égési sérültek a lúgos vízben állva nem éreztek fájdalmat, mert a lúgmarás fokozatosan alakul ki. Október 8-án hajnalban már ötre emelkedett a halálos áldozatok száma, délután pedig megtaláltak két újabb, korábban eltűntté minősített áldozatot. Október 11-én találták meg az utolsó eltűntként nyilvántartott személy holttestét, október 13-án és november 5-én pedig egy-egy újabb sérült hunyt el a kórházban, így végül tízre emelkedett a katasztrófa áldozatainak száma. Egy kisgyermek szeme a lúg marásától súlyosan megsérült.

A kiáramló zagy összesen több mint 40 négyzetkilométernyi területet borított be. 

Elöntötte Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely mélyebben fekvő részeit, majd a Torna-patak mentén, Tüskevár, Apácatorna és Kisberzseny települését és mezőgazdasági művelésbe bevont földterületeit. Az árhullám néhol két méter magasra csapott, illetve torlódott fel. A szennyező anyag a Marcalon keresztül eljutott a Rábába, onnan pedig a Mosoni-Dunába és a Dunába. A vörösiszap legnagyobb gazdasági pusztítást a tározóhoz közelebbi két településen, Kolontáron és Devecserben végezte, Kolontár felét, Devecser egyharmadát elöntve.

Az életveszélyessé vált, vörösiszappal szennyezett házakból 390 embert azonnal ki kellett menekíteni, és további 110 fő kitelepítéséről kellett haladéktalanul gondoskodni. 

Több százan veszítették el otthonukat, vagyonukat, megélhetésüket. A károsultak száma meghaladta a kilencszáz főt.

A maró hatású ipari szennyvíziszap több mint ezer hektár mezőgazdasági területet borított el. A Torna-patak teljes élővilágát megmérgezte és kipusztította az erős lúgos szennyeződés, valamint erre a sorsra jutott a Marcal Torna torkolata alatt fekvő része is. 

A kármentés, helyreállítás összesen 38 milliárd forintba került, ebből 21 milliárd forintot a környezeti elemek helyreállítása emésztett fel.

 A vörösiszapot jelenleg száraz technológiával tárolják, ami viszont állandó porszennyeződéssel jár, a vizes technológia megakadályozza a porképződést.

A katasztrófa miatt tizenöt emberrel szemben emeltek vádat, végül 2018-ban három embert ítéltek letöltendő börtönbüntetésre, a Mal Zrt.-t pedig sokszázmilliós kártérítésre és felszámolásra. Kétszázötven házat bontottak le, száztíz épült újjá, hiszen a kárenyhítésnek, a megelőlegezésnek több módja is volt. Lehetett életjáradékra váltani, máshol is vásárolhattak ingatlant, de olyan eset is volt, hogy egyben kifizették a kárértéket. Kolontáron az emberek kétharmad része az újjáépítést választotta, míg Devecseren fordított volt az arány. 

Több mint kilencven jogerős bírósági ítélettel összesen 232 millió forintot fizettek ki a vörösiszap-károsultak részére, ugyanakkor két idős asszony, akik súlyosan megsérültek a vörösiszap-katasztrófában, 2021-ben elveszítette a Mal Zrt. vezetői ellen indított kártérítési pert, pedig egyikük elvesztette a lábát, és a másikuk is csak járókerettel tud járni.

Hazai és világviszonyban az iparágban eddig még sosem történt ilyen, vagy ehhez hasonló méretű vörösiszap-katasztrófa. 

Bár különféle bányák zagytározói már többször öntöttek el lakott területeket, először Magyarországon szakadt át egy timföldgyár tározójának gátja.

A Mal Zrt. elődje az 1963-ban alapított Magyar Alumíniumipari Tröszt, amelyet 1991-ben Hungalu Magyar Alumíniumipari Rt. néven szerveztek részvénytársasággá. A cég meghatározó szereplője volt a magyar bauxittermelésnek, timföldgyártásnak és alumíniumkohászatnak. Az 1980-as évek végére a bauxitkitermelés elérte az évi hárommillió tonnát, de a szovjet piac megszűnése után a cég 1993-ra minden állami segítség (járuléktartozás elengedése, tőkeemelés, hitelátvállalás) ellenére hatalmas, majdnem tízmilliárdos adósságot halmozott fel.

Az alumíniumipar privatizációját a Horn-kormány idején, 1995-ben pörgették fel, a holdingot azonban nem egy darabban, hanem részenként adták el, így a befektetők kimazsolázhatták az értékesebb részeket. 

Így került például a Gyurcsány Ferenc korábbi kormányfő tulajdonában álló Altus Zrt.-hez a mosonmagyaróvári Motim Zrt. timföldgyár.

Bár az akkori liberális média egyfolytában azt harsogta, hogy az állam rossz gazda, kiderült, hogy a vörös bárók még rosszabbak. Már a 2016-os elsőfokú bírósági ítélet is említette, hogy nem az aznap beosztott munkatársak gondatlansága, hanem a kilencvenes évek műszaki tervezési hibái okozhatták a katasztrófát, a mélyebb gyökerekre pedig Csurka István 2010. október 14-i vezércikke világít rá: a bolsevik rablógazdálkodás. 

„A privatizáció Magyarországon vörös privatizáció volt. Ezt most már mindenki láthatja. Mert amikor egy vörös lelkű, bolsevista szemléletű ember, vagy embercsoport kezébe ingyen és bérmentve kerül egy előzőleg köztulajdonban lévő vagyontárgy, akkor annak a sorsa megpecsételődött.

A bolsevista szemléletű ember, akár párttag volt, akár nem, akár zsidó bolsevik, akár nem zsidó bolsevik, csak rablógazdálkodást tud folytatni. Mást nem is akar. 

A gátlástalan vállalatvezetés, a pártirodából szervezett termelés kizsákmányolásra és erőszakra, pazarlásra és gondatlanságra, a »mindent azonnal felélésre« van építve. 

Nincsenek szociális szempontjai, állagmegóvás eszébe sincs, még fenntartásra sem költ, legfeljebb őrzésre. 

Ez a természetéből adódik, valamint abból a helyzetből, ahogy hozzájutott a vagyontárgyhoz. A hozzájutás mögött nincs verejtékes munka, nincs évek takarékoskodása, nincs egy jó műszaki ötlet, nincs egy szabadalom, csak az ingyenességet, a potyát eredményező bolsevista összeköttetés. 

A magyar alumíniumipar privatizációjakor, a többmilliárdos könyvértékű Hungalu potom tízmillióért történő magánkézbe adásakor Horn Gyula a kormányfő, az ÁPV Rt. elnöke Csiha Judit tárcanélküli miniszter, és a környezetvédelmi és területfejlesztési minisztérium államtitkára, aki igazolja a privatizációs szerződésben vállalt feladatok elvégzését, holott semmi ilyen nem történt: Szilvásy György.

A tározó gátja azért szakadt át, mert az alumíniumipart gazember módon, lex-bolsevizmus módon privatizálták.”

A fő felelősök, Gyurcsány, Szilvásy vagy Csiha még mindig köztünk vannak, tíz ember halála szárad lelkükön, és azóta is büntetlenül élik hedonista életüket. Ideje lenne a büntetésnek, mert lelkiismeretük nincs, az nem tudja megbüntetni őket.