Dr. Popély Gyula ismert és elismert felvidéki történetíró, szívén viseli a felvidéki magyarság sorsát, lázasan kutatja annak történelmét, vele beszélgettünk napjaink kérdéseiről, Igor Matovič új szlovák kormányfő megítéléséről, és a trianoni békediktátum 100. évfordulójáról. De szóba kerültek a máig ható Benes-dekrétumok, mint ahogyan a most megjelenő új könyve is.
– Nemrégiben volt a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulója, mit kell, hogy jelentsen ez a mai élőknek?
Vannak történelmi események, melyek a feledés homályába vesztek, túlhaladtunk rajtuk, Trianon nem ez. Trianon nem pusztán egy történelmi aktus. Hanem egy olyan merénylet a nemzet ellen, ami azóta is velünk él.
Tehát Trianonról mindig úgy kell beszélnünk, mint velünk élő Trianonról.
Trianon benne van a mindennapi életünkben, akár politikai, akár magánéletről beszélünk. Kultúrában, gondolkodásmódban, a mélységes helytállásokban és a gyáva megalkuvásokban egyaránt. Tehát a génjeinkbe beleivódott, beleégett, és ezt magyar ember magából kiszedni nem tudja. A Trianon okozta keserűség csak akkor szűnik meg, ha az ember identitást vált, tehát megszűnik magyar embernek lenni. Amíg magyar szív dobog benne, Trianon levetkőzni képtelen, bárhogyan is akarná. Képtelen megtenni ezt a lelki önmegtagadást.
– Ön is részt vett Trianon-megemlékezéseken idén?
Jómagam is részt vettem megemlékezéseken, ahol elmondtam gondolataimat Trianon kapcsán. A hallgatóság remélem, megértette. Igyekeztem nemcsak a tényekre rámutatni, hanem következményeire, és főleg lelket önteni az emberekbe. Nem szabad feladni sohasem a küzdelmet a gonoszság és a rossz ellen, a nemzeti megmaradásunk érdekében.
– Mit tudunk tenni jelenleg Trianon ellen akár a Felvidéken, ahová ön is való?
Nagyon sok mindent. Már csak azzal is, ha megmaradunk nemzeti identitásunkban, már Trianon ellen küzdünk. Akkor is, ha gyerekeinket továbbra is magyar iskolákba járatjuk, használjuk a magyar nyelvünket és nem mondunk le istenadta jogainkról, már ezáltal is tettünk Trianon ellen. Ezer módon tudunk tenni a kultúrában és a közéletben egyaránt.
És Isten segedelmével meg is kell tennie mindenkinek, akinek erre módja van.
Nincs olyan ember, akinek ne lenne akár hajszálnyi lehetősége előmozdítani valamit ebben a nemzeti küzdelemben.
– Az új szlovák kormányfő, Igor Matovič békülékeny szavai mennyiben lehetnek őszintén? Orbán Viktorral közösen kijelentették, soha nem voltak ilyen jók a szlovák-magyar kapcsolatok. Mennyiben fedi ez a valóságot?
Szerintem egy cseppet sem fedi a valóságot, de nem csodálkozom, hogy ilyen kijelentések elhangzanak. Ugyanis a V4-ek kohéziós erejét erősíteni kell, és ennek talán Szlovákia a leggyengébb tagállama, és világos, hogy meg akarnak tenni mindent, hogy megnyerjék őket. A felvidéki magyar közösséget Matovič szavai nem erősítették, épp ellenkezőleg, gyengítették.
Mert ezáltal az árnyaltabb gondolkodásra kevésbé fogékonyabbakban az a kép alakulhat ki, Matovic az ő emberük. Tehát, hogy van nekünk egy jó pártfogónk, aki maga a miniszterelnök, továbbra is az ő politikáját kell támogatnunk.
Mint ahogyan a februári választásokon már meg is történt, a felvidéki magyarságnak körül-belül egyharmada szavazott Matovič pártjára, arra hivatkozva, hogy a Magyar Közösség Pártja úgysem fog bejutni a parlamentbe. Akkor hát erősítsük Matovičot, mert ő végül is a mi barátunk – gondolják sokan.
– Akkor ön szerint egyértelműen nem barátja a felvidéki magyarságnak Igor Matovič?
Kérem szépen, nem akarom azt mondani, hogy Matovič az ellenségünk, de, hogy a barátunk lenne, az egyértelmű túlzás. Ő egy nagyon jó és pragmatikus politikus, mindig ki tudja érezni, hogy mi válik az ő vagy a pártja javára, és azt meg is fogja tenni. Ezzel a húzással viszont szerintem egyértelműen gyengítette a felvidéki magyarság politikai egységét.
– És mit szól ahhoz, hogy Matovič éppen az MKP által benyújtott memorandumra mondta, hogy sértő?
Az, hogy ez sértő lenne, teljesen légből kapott állítás. A hozzá nem értésről tanúskodik. Tudniillik, 1861-ben a szlovákok pont ugyanezeket a pontokat fogalmazták meg és terjesztették elő követelésként. Ha akkor ez nem volt sértő, vajon miért sértő most? Akkor is mi voltunk rosszak, hogy az akkori magyar uralkodóréteg úgymond ezeket nem akarta méltányolni, s most is mi vagyunk rosszak, hogy ugyanazokat a pontokat követeljük, amit ők követeltek akkor? Tehát mindenképpen minket marasztalnak el a szlovákok, ami nagy hiba az ő részükről.
– És az MKP pontjai között még csak ott sem szerepelt a mai napig érvényben lévő Benes-dekrétumok kérdése, mint legalapvetőbb…
Persze, hiszen ezek lényegében az 1861-es követelések voltak, általános nemzeti követelések, ha úgy tetszik.
– Igen, de azért felmerül a kérdés, az Európai Unió egyik tagállamában hogyan lehet még érvényben egy olyan jogszabály, mely egy népcsoportot kollektíven bűnösnek ítél?
Azért lehet, mert az Európai Unió és általában Európa nem úgy ítél minket, magyarokat, mint a többieket. Valamilyen hátrányos megkülönböztetésről van szó még most is, 1100 évvel a keresztény magyar állam létrehozása után. Európának sohasem voltunk a kedvencei és nem is leszünk, úgy látszik, még mindig nem tud minket befogadni. Sokkal inkább szerették a magyarországi szlávokat, románokat. Nem véletlen Herder jóslata a magyarok eltűnéséről, amit az 1790-es években tett. Kimondja akkor, hogy a magyarság kétszáz év múlva eltűnik. Tehát felszámolódik a magyarság.
Azt gondolom, Európa ezt be is vette, hogy ez be fog következni. Nagy íróink, Kölcsey vagy akár Vörösmarty is több ízben ennek szellemében írtak a nemzethalál víziójáról.
Nos, ez hála Istennek nem következett be, mert aztán a történelem ura más útra helyezett minket, illetve magunk erejéből a 19. században egy felfelé ívelő pályára álltunk. Ennek vetett véget a Nagy Háború utáni zűrzavaros időszak, és erre tette fel a pontot a trianoni békediktátum.
– Mindezek figyelembevételével mégis mi szükségeltetne ahhoz, hogy a Benes-dekrétumokat valaha eltöröljék?
A szlovákoknál a magyar kormány ezt képtelen kieszközölni. Európa-szerte kell egy olyan közhangulatot előidézni, amely egy bizonyos nyomásgyakorlás lenne a szlovákság felé. Tudom, hogy ez nagyon nehéz, mert ezáltal a szlovák politikum olyan sértettséget érezne, amely kiélezné a viszonyt. Nyilván Orbán Viktor is látja ezeket a problémákat. Valószínűleg, úgy vannak vele, hogy latolgatják az esélyeket, meddig mehetnek el, hogy ne kapja fel a nagyon vizet a szlovák társadalom. Természetesen ez éppúgy vonatkozik az ukránokra és a románokra is. A „magyar-kártya” mindig kijátszható, mert ha valaki népszerűségre akar szert tenni Szlovákiában, legjobb, ha a magyarellenességhez nyúl. Ez mindig egy összekovácsoló erőt jelent, a közös veszélyérzet.
A szlovákság még mindig fél. Ugyanez vonatkozik a románokra is, ami nem véletlen. A rabló lelkiismerete sosem tiszta. Mert valahol még mindig attól tart, hogy a zsákmányt egyszer majd vissza kell adni.
– Tehát ezt úgy fordíthatjuk le, hogy a Benes-dekrétumok eltörlése talán képes volna kiváltani egy határrevíziótól való félelmet? Pedig itt önmagában „csak” a kollektív bűnösség bélyegének levételéről volna szó, nem belátható ez egy józan gondolkodású szlovák számára is?
A felvidéki magyarság nyakába a kollektív bűnösség vádját akasztották, minden magyar homlokán ott van a „Káin-bélyeg”. Ha beismernék, hogy ez téves volt, és a felvidéki magyarság kollektíve nem bűnös, akkor ami ezek után történt velünk, az mind jogtalan volt. Akkor jogtalan volt Esterházy János elítélése is, és nem volt jogos az ebből következő gyarapodásuk sem, igazságtalanok voltak a vagyonelkobzások stb.
Mindezeket jóvátenni nem egyszerű, ennek hatalmas anyagi és erkölcsi következményei is volnának.
– Szövetségben az ellenséggel – ez legújabb könyvének a címe, melynek bemutatója épp a koronavírus járvány miatt maradt el, ezt megtartják később?
A napokban beszéltem a kiadóval, Szakács Árpáddal, ő azt mondta, szeptemberben szeretné ezt pótolni. Reméljük, addigra nem jön egy újabb hullám, és megtarthatjuk.
– Sokatmondó a cím, néhány mondatban tudja ismertetni, miről szól a könyv?
Legkézenfekvőbb, ha máris kinyitom a könyvemet, és az előszóból szemezgetek. A Szövetségben az ellenséggel, meglepő címmel rendelkező munkám szerves folytatását képezi az évtizedek óta tartó Felvidék-kutatásomnak. Köztudott, hogy történelmi hazánk ezen régiójának szülötteként mindig megkülönböztetett érdeklődést tanúsítottam a téma iránt. Jelen könyvünk egy három egységből álló sorozat első kötete. A sorozat ezen része az 1939 és 1945 közötti szlovák-magyar államközi viszonyt vizsgálja, a szlovák függetlenség kimondásától annak bukásáig. Tesszük ezt annak figyelembevételével, hogy mindkét ország a Német Birodalom árnyékában élte a maga állami életét, mindketten tagjai voltak a Háromhatalmi Egyezménynek. Ténylegesen hadat viseltek a Szovjetunió ellen, és névlegesen az angolszász hatalmakkal is. A valóságban tehát szövetségesek voltak, a két ország egymáshoz való kapcsolatában azonban hiába keressük az erre utaló jeleket. Kérdések és furcsa megnyilvánulások egész sora merül fel a téma kutatói előtt.
– Történészként tehát miként zárná ezt a beszélgetést?
Azzal, hogy minden nemzettestvérem figyelmét felhívom, a reményre és kitartásra, elvégre a történelemben semmi sem végleges, minden mozdul, változik benne. Bíznunk kell nemzetünk felemelkedésében a 21. században, ehhez azonban valamennyiünknek hozzá kell járulnunk, mindenkinek a maga lehetőségei szerint. Ne feledjük a költő Zrínyi Mikós szavait:
„Mi magyarok egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!”
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
