Hetek óta nem csitulnak azok a hullámok, amiket Orbán Viktor magyar miniszterelnök tusványosi beszéde kavart a magyar-lengyel történelmi barátság eddig mélynek gondolt tengerén. Ha mindez nem lett volna elég, pár nappal később Szijjártó Péter külgazdasági- és külügyminiszterünk is bedobott még néhány nagy sziklát a fodrok közé. Pár nappal később jöttek az egyáltalán nem visszafogott, lengyel válaszcsapások. Vendégszerzőnk írása.
Aki az utóbbi két és fél évet nem egy kő alatt töltötte, annak már egy ideje nyilvánvaló kellett legyen, hogy az orosz-ukrán háború kapcsán a magyar és a lengyel kormány álláspontja egyre meredekebben tér el egymástól, és ez mind nagyobb, markánsan zavaró hatással kezd bírni a két ország történelmi barátságára. Ráadásul a közeljövő sem kecsegtet semmi jóval, közeledésre belátható időn belül nem látszik lehetőség. De miért is nem?
Orbán Viktor, majd nyomában Szijjártó Péter – így a megengedő (magyar) álláspont – tulajdonképpen nem tett mást, mint hogy felhagyott az egyre nehezebben kivitelezhető képmutatással, a mellébeszéléssel, ezzel kiugrasztotta a nyulat a bokorból és nevén nevezte a gyereket. A kérdés csak az, hogy ezzel mire ment, mi célból tette, hogy végül is kenyértörésre, vagy ahhoz közeli állapotra vitte kapcsolatunkat – egyetlen történelmi barátunkkal? E cikk szerzőjének véleménye szerint a miniszterelnök és külügyminisztere ezzel elkövette azt a legnagyobb hibát, amit egy politikus elkövethet, illetve nem követhet el: hogy érzelmileg közelített meg egy egyébként nagyon is racionálisan elemezhető és értelmezhető helyzetet. Az érzelmeknek ugyanis nincs helye a politikában, mivel az a gyengeség, a frusztráció, a tehetetlenség, az elkeseredés jele, amivel, ha úgy tetszik, akár saját arcunkat is elveszíthetjük.
Ha ugyanis végigvesszük a két ország ezerévesnél is régebbi, részben egymást átfedő, de mégis csak egyedi történelmét, akkor látjuk, hogy mindkét ország csupán a saját historikus tapasztalata és az ebből fakadó racionalitás által kijelölt, egymástól eltérő úton halad, ha úgy tetszik: kényszerpályán. Márpedig, ha ez így van, akkor itt sértődésnek, látványos érzelmi kitöréseknek, nagyhangú nyilatkozatoknak nincs helye. Ráadásul mindkét kormány álláspontja erős támogatással bír az illető ország lakossága körében, amire a téli választások után változatlanul tovább folytatott lengyel külpolitika a bizonyíték, amely egy jottányit sem változtatott oroszellenes és egyúttal ukránbarát vonalán.
Mégis, mi a magyarázat?
Az eltérő néperedet, az eltérő földrajzi lokáció, az ebből fakadó (kül)politikai orientáció a két nép történelmének ismeretében letagadhatatlan. Míg a történelmi Magyarország határait jól definiált földrajzi képződmények: hegyek és folyók alkották, és így évszázadokig mozdulatlanok maradtak; a lengyel állam a nagy kelet-európai, természetes határokkal nem bíró síkság nyugati felén alakult meg, majd kezdett el terjeszkedni – a legkisebb ellenállás fizikája alapján – a keleti végek felé, közben száz meg száz csatát megvívva a dominanciáért a konkurens szláv, balti és skandináv népekkel, jelesül az oroszokkal, a litvánokkal és a svédekkel. Ugyanezen időkben a Magyar Királyság figyelme elsősorban nyugat és dél (a Balkán) felé fordult.
Továbbá, a lengyel nagyhatalmi törekvések első hat-hét évszázadát győzelmek és sikerek jellemezték. Így például Kijev több ízben is lengyel-litván uralom alá került, és csak a második lengyel felosztást követően, 1793-ban került véglegesen orosz hatalom alá. A lengyelek tehát egyrészt történelmileg mindig is a hatalmi szférájuk, befolyási övezetük terjeszkedési irányának tekintették a jelenlegi Ukrajna és Fehéroroszország területét, másrészt pedig a lengyel nép pszichéjében az oroszok egyáltalán nem úgy jelennek meg, mint legyőzhetetlen lények; a helyzet inkább fordított, és a hódoltatott területeken élő, ortodox keresztény népek emlékezetében élt és él a lengyel-litván nemesi „köztársaság”, mint arrogáns és katolikusságát erőszakosan terjesztő uralom.
Ez vezetett aztán a Bohdan Hmelnyickij kozák atamán vezette felkelés kirobbanásához a lengyelek ellen 1648-ban, amit 1649-ben a Zborivi egyezmény zárt le, és amelyben a lengyelek jelentős engedményeket tettek a kozákoknak. Innen datálható a jelenlegi ukrán területeken az első független ukrán – értsd: nem lengyel, nem litván, nem orosz – államkezdemény megalakulása. Más kérdés, hogy ez kérész életűnek bizonyult, mivel ezt az egyezményt a lengyelek nem tartották be (nem tudjuk nem mellőzni az áthallásokat bizonyos Minszki egyezményekkel), amire válaszul Hmelnyickij 1654-ben szövetséget kötött az Orosz Birodalommal, gyakorlatilag felajánlja kozák államát az orosz cárnak (aki ezután kezdi el úgy hívatni magát, hogy „minden oroszok cárja”), és amely révén a Dnyeper mentén kettévágják a területet orosz és lengyel-litván részre. Ez a felosztás élt tehát egészen 1793-ig, Lengyelország második felosztásáig a három nagyhatom: Oroszország, Poroszország és Ausztria között. A lengyel függetlenség egészen az első világháború végéig váratott magára.
Mindezen ismertetések lényege az, hogy a lengyel perspektíva Oroszországot illetően teljesen más, mint a magyar, hiszen a Kárpátokon keletre elterülő területek az Árpád-ház idején, csupán ideiglenesen, főleg örökösödési igények révén kerültek a magyar politika fókuszába. Továbbá, az utolsó magyar törekvés majd hétszáz évvel ezelőtt, Nagy Lajos magyar királytól érkezett, amikor is a halics-volhíniai fejedelemség utolsó uralkodója, Boleszláv Jerzy 1340-ben elhunyt. Királyunk édesanyja Piast, vagy Lokietek Erzsébet volt, aki az elhunyt fejedelemmel rokoni kapcsolattal rendelkezett, ami a kor szokása szerint megalapozta annak trónja iránti igényt is Lajos részéről. Ő azonban a lengyel uralkodói cím megszerzése érdekében Halicsról és Volhíniáról lemondott, majd királlyá koronázása után, 1372-ben a területet véglegesen a Lengyel Királysághoz csatolta. Ez az aktus szüntette meg az utolsó magyar igényt a térségre vonatkozóan.
A lengyel és az orosz történelem gyakorlatilag az egymás elleni adok-kapok története, ennek megfelelően a lengyel politika sohasem mondott le a térség uralkodó szláv nemzetének a címéről, és láthatóan továbbra is táplál bizonyos ambíciókat a kelet-európai síkság ezen része irányába, amelyek megvalósítására kedvező csillagállás esetén lehetőséget is lát, mint például most, az orosz-ukrán konfliktus idején. A magyar történelem, a már említett példákon kívül, alig érintkezett az orosszal. Továbbá, a magyar nép pszichéjében Oroszországgal kapcsolatban leginkább félelmek, fóbiák és komplexusok törnek elő. „Annyian vannak, mint az oroszok!” Ráadásul három súlyos vereség is terheli a közös múltunkat: Világos 1849, a szovjet megszállás 1944-45-ben, valamint 1956 eltiprása. Ezzel szemben csupán egy győzelmünk áll: az orosz birodalom kapitulációja 1917-ben, az első világháború idején.
Amíg tehát a jelenlegi lengyel politika a kelet-európai síkság dominanciájáért vívott, évszázados beidegződés folytatója, magyar szempontból az orosz kapcsolat teljesen pragmatikus, amennyiben Oroszországgal kapcsolatban semmiféle politikai-hatalmi ambíciónk nincs és nem is lehet. (Mi magyarok azért tudjuk, hogy nem a nyúl viszi a puskát…) Az orosz kapcsolat számunkra kizárólag gazdasági és így közös érdekeken nyugszik: az infrastrukturálisan legoptimálisabban beszerezhető és a költségeit tekintve a legalacsonyabb áron elérhető energiahordozókat és nyersanyagokat jelenti, valamint potenciálisan óriási piacát a magyar terméknek. És ez sem kevés.
A jelenlegi, magyar és a lengyel álláspont tehát nem csupán a két nép és állam eltérő, történelmi tapasztalatára alapszik, de a jelent illetően is eltérőek az ambíciók és lehetőségek. Logikus tehát, ha nem egyeznek a vélemények. Orbán Viktornak így „igaza” van, amikor ezt észreveszi. Vagyis azt, hogy kialakult egy New York – London – Varsó – Kijev tengely, balti és skandináv leágazásokkal – az Európát hagyományosan domináló, német-francia kettős helyett. Ahogy fogalmazott: a régi lengyel terv lényege, hogy Lengyelország legyen a kontinens első számú amerikai támaszpontja, ezért behívja az amerikaiakat oda, a németek és az oroszok közé, ám csak a jelenlegi háború tette lehetővé a megvalósítását. Régi terv ez: Oroszországot meggyengíteni, Németországot pedig túlfejlődni – fogalmazott Orbán Viktor, aki azt is kijelentette, hogy a lengyelek a legszemforgatóbb és a legálságosabb politikát csinálják egész Európában, hiszen önfeledten üzletelnek az oroszokkal, miközben ugyanezért morálisan kioktatnak bennünket.
Igen, az észrevétel jogos. És teljesen felesleges. Sőt, nem csak felesleges, de kontraproduktív is. Mivel ennek a megállapításnak, ezeknek a sarkalatosan fogalmazott érzelmi kitöréseknek nincs semmilyen látható és értelmezhető, racionális politikai célja.
Egy politikus nem beszél össze-vissza. Egy politikus megszólalásai egy habitus, egy magatartás, egy terv része kéne legyenek. Azoknak nem lenne szabad érzelmi alapon, spontán kitörniük, vagy ilyennek látszaniuk. De vajon milyen mesterterv vezethette Orbán Viktort ezen, lengyel (ex)barátaink számára igen sértő szavak megfogalmazására? Mi lenne mindezek értelme? Miközben egyes következményeket már látunk, Orbán Viktor szándékáról, a mögöttes gondolatsorról csak spekulálni tudunk. Mindezeket cikkünk második részében fejtjük ki bővebben.
Várkonyi Zsolt
