„Éreztem, hogy itt most igazán élet-halál harcról van szó” – Szeleczky Zita emlékezete

Huszonnégy éve, 1999. július 12-én hunyt el Szeleczky Zita színésznő, „a nemzet kishúga”. Koholt vádak alapján történt elítélését és magyarságtudatát Csarnai Márk történész foglalta össze. 

Szeleczky Zita a háború alatt a fronton harcoló honvédeknek színészi hivatása és tehetsége szerint igyekezett segítséget és biztatást adni. Gyakran lépett fel sebesült katonák előtt, vagy látogatta meg őket a kórházakban.

1945 márciusában azonban elhagyni kényszerült Magyarországot. Távollétében a külső nyomásra létrejött, kommunista befolyás alatt álló és képzetlen apparátussal működő népbíróság 1948. február 7-én koholt vádak alapján népellenes bűntettben bűnösnek mondta ki.

Tárgyalása koncepciós per volt. Az ügyészség meg sem kísérelte a vádat tényekkel alátámasztani. A beidézett tanúk semmilyen konkrétumot, terhelő adatot nem tudtak szolgáltatni, mindent csak valakitől hallottak. Az olyan kommunista érzelmű színészek, mint Major Tamás és Gobbi Hilda pedig meg sem jelentek az idézés ellenére. Szeleczky Zita egyetlen „bűne” az volt, hogy 1944. október 29-én a Magyar Művelődés Házában elszavalta Petőfi Sándor: Föl a szent háborúra! című versét.

A Szeleczky Zita elleni eljárás nem volt példa nélküli a háború után.

Háborús bűnösként ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre Hóman Bálint történészt, egykori vallás- és közoktatásügyi minisztert, ám kérdés, hogy egy kultúrpolitikus hogyan és milyen módon tudott háborús bűnöket elkövetni.

Jány Gusztáv 1947-es pere ugyancsak koncepciós eljárás volt. A néhai vezérezredes felett nem hadbíróság ítélkezett. Ügyét olyan népbírák tárgyalták, akik egyrészt nem ismerték a katonai viszonyokat, másrészt pedig politikailag részlehajlóak voltak. Vélt bűnösségét – hogy szovjet hadifoglyokat, civileket, munkaszolgálatosokat öletett meg – ellentmondásos tanúvallomásokkal próbálták bizonyítani. Végül olyan bűnökért ítélték halálra és végezték ki, amelyeket nem követett el. Megjegyzendő, hogy a háborús bűncselekményeket igazoló tanúvallomásokat  utólagosan vették fel, meghamisították, illetve kényszerítő eszközök alkalmazásával csikarták ki a szovjet hadifogságba esett magyar tisztektől. Halálos ítéletét politikai utasításra hozták meg. Bűne mindössze annyi volt, hogy a Magyar Királyi Honvédség tisztjeként a Vörös Hadsereg ellen harcolt

Törvénytelenül jártak el az 1945 előtti miniszterelnökök esetében is. Ügyükben ugyanis a felelős minisztériumról szóló 1848. évi III. törvénycikk értelmében csak törvényes parlamenti bíróság lett volna illetékes eljárni.

Magát a népbíróságok felállítását sem lehet legitimnek tekinteni. Azok létrehozását ugyanis egy illegitim kormány – az Ideiglenes Nemzeti Kormány – rendelte el, amelynek összetételéről 1944-ben Moszkvában döntöttek, és a Vörös Hadsereg által megszállt országrészben működött.

A népbírósági perek valójában az 1945 előtti Magyarország ellen irányultak, annak antikommunista politikája okán. A kommunisták elleni fellépés azonban indokolt és jogszerű volt. A kommunista pártok a Kommunista Internacionálé szekcióiként működtek, ezért az illegális kommunista mozgalom tevékenysége a Szovjetunió számára végzett felderítőmunkának minősült.

„Küzdünk, dolgozunk tovább egy szebb magyar jövendőért” – A magyar emigráció művésznője 

Szeleczky Zita előbb Ausztriába, majd Olaszországba ment. 1948-ban elhagyta Európát és Argentínába, 1962-ben pedig az Egyesült Államokba költözött. Itt vette fel a kapcsolatot Wass Alberttel, aki hozzá hasonlóan szintén az egyetemes magyar ügy szolgálatában állt.

„A végén mégis csak győzni fog az igaz és jó ügy, mert ez a megdönthetetlen isteni törvény. Igaz, hogy sok nehézségen és akadályon kell átvergődjünk, míg eljutunk oda, de minden leküzdött nehézség csak jobban megerősít bennünket.” (Wass Albert levele Szeleczky Zitának, részlet)

Az emigrációba kényszerült magyarság sorsát olyannyira szívügyének érezte, hogy 1951-ben magyar színházat alapított Argentínában. Huszonöt éven keresztül látogatta a világ magyar településeit, ahol önálló műsorral lépett fel.

1994-ban a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte a népbírósági ítéletet, és felmentette a koholt vádak alól. Az indoklás megállapította, hogy a háborúban álló ország lakosainak nemzeti érzéseinek ébrentartása 1947-1948-ban sem volt alkalmas bűncselekmény megállapítására.

1998-as hazatelepülése után alig egy évvel hunyt el 84 esztendősen. 2007-ben posztumusz kapta meg a Magyar Örökség díjat.

Koholt vádak alapján történt elítéléséről egy vele készült interjúban így nyilatkozott: „Nem tudom mi volt az általam elkövetett népellenes hírverés. Talán az, hogy a legnépszerűbb művésze lévén az országnak, felléptem a sebesült katonák számára rendezett kívánsághangversenyeken, látogattam a kórházakat? Talán az, hogy elszavaltam Petőfi Sándor: Föl a szent háborúra című csodálatos versét, melyet 1849-ben írt, s melyben felszólítja a nemzetet, hogy a beözönlő orosz ellen az egész nemzetnek fel kell kelnie, s egy imával fejezi be: kéri az Istent, hogy segítse a magyar népet élet-halál harcában. Nem szégyellem, hogy akkor ezt a verset elszavaltam, hiszen én is, mint minden igaz magyar, éreztem, hogy itt most igazán élet-halál harcról van szó. […] Amikor az oroszok közeledtek, a magyar rádió többször sugározta ezt a verset. Ezt aztán végképpen nem szerette az az elenyésző kis százalék, mely az oroszok jövetelében a felszabadulást várta és vágyta, a nemzettel ellentétben, amely érezte, hogy a vesztett háború a nemzet kiirtását, halálát jelenti.”

Szeleczky Zita sorai alátámasztják mindazt, amit maga Tomka Emil alezredes is lejegyzett hadinaplójában, amely 2001-ben került kiadásra: „Reggel közölte a rádió Szálasi hadparancsát, aki a hatalmat átvette. Végre irányt szabtak mindenki további működésének. Mi nem is tudtuk ezt másképpen elképzelni. Sok vád hangzott el azóta, hogy a honvédség egységesen a fegyverszünet ellen foglalt állást és Szálasi mögé állt. Minket nem Szálasi pártjához való hűség vezetett, mi nem párt, hanem az egész nemzet hadserege voltunk, de a bekövetkezett válságos időben, szükségét éreztük a szilárd vezetésnek és ezt Szálasi személyében megtalálni véltük. Ha egyszer évtizedek múltával el fogják olvasni ezt az írást, az akkori generáció nehezen fogja megérteni lelkiállapotunkat, amiben mi 1944 őszén éltünk. Ez természetes is, mivel a háború utáni nemzedék szeme elől eltakarták a valóság legnagyobb részét és amit megmutattak, mindig erősen tendenciózusos formában adták elő. (…) a lakott területeink szőnyegbombázásairól, a katyni tömegsírokról, no meg az orosz táborokban sínylődő sok ezer magyar szenvedéséről, éhhaláláról – a feldúlt sok magyar családi tűzhelyről, a férj karjaiból kitépett feleség – és a harctéren küzdő katona otthon maradt arájának meggyalázásáról némán hallgat a krónika. Pedig a mi lelkiállapotunkat éppen ezeknek a cselekedeteknek a közvetlen szemlélete hangolta, és mivel ezeknek a cselekményeknek hajtórugóját is a mienkével összeegyeztethetetlen világnézet termelte, megszilárdult bennünk a meggyőződés, hogy „itt két világ ütközött össze egymással. Magyar és orosz között nem lehetett kiegyezés, nem csak, mert a magyar az orosszal barátságra lépve sem nemzetiségét, sem vallását, sem vagyonát nem tarthatta meg, hanem elsősorban azért, mert az oroszhoz pártolva, olyan életmódba kerül, amely az ő, keresztény európai felfogásához képest, nélkülözi az emberi életmód ismérveit.” (…) Ez a szellem adott újabb erkölcsi erőt arra, hogy Istennek tett eskünkhöz híven, az ősi magyar címerrel díszített zászlók alatt, az utolsó lövedékig védjük ezt a vérrel áztatott magyar hazánkat. Azzal is vádolnak, hogy a háború meghosszabbításáért mi vagyunk felelősek! De ugyanakkor elfelejtik, hogy akkor az a szó, hogy „fegyverszünet”, semmiképp sem jelentette volna a fegyverek elnémulását. Ellenkezőleg! Az oroszok azt kívánták, hogy a magyar honvédség csináljon „Hátra arc!”-ot és folytassa a háborút az oroszok oldalán, a németek ellen. Tehát Magyarország nagyobbik részét dobjuk oda a német bosszúnak és cserébe, kényre-kedvre szolgáltassuk ki magunkat az orosz impériumnak.”

Mindaz, ami a szovjet megszállás következtében történt – nők elleni erőszak, civilek elhurcolása, hadifoglyok kivégzése, Kápolnapuszta lakosainak lemészárlása – mind igazolták az 1944-1945-ös honvédelmi harcok jogosságát.

Csarnai Márk