Egy tavalyi adatokat feldolgozó felmérés szerint az európai szavazók 32 százaléka szélsőjobbosnak, szélsőbalosnak vagy populistának mondott pártokra adná a voksát – derül ki egy kutatásból, amelyet az Amszterdami Egyetem készített. Ez pedig egyértelműen arra utal, hogy egyre többeknek van elege az Európát irányító elitből.
A 31 országban több mint 100 politológus által készített elemzésből kiderül:
a tavalyi országos választásokon az európai polgárok rekord arányban, 32 százalékban szavaztak az úgynevezett „elitellenes” pártokra, szemben a 2000-es évek eleji 20 százalékkal és az 1990-es évek eleji 12 százalékkal.
Ezzel kapcsolatban Matthijs Rooduijn politológus természetesen nem mulasztotta el aggályait hangoztatni, kiemelve, hogy a társadalmakban érezhető elitellenesség országtól függetlenül, kimutathatóan emelkedik. Ez pedig szerinte aggodalomra ad okot, mivel a „populisták” hatalomra kerülése „rontja a liberális demokrácia minőségét”. (Tehát, ha nem az „elit” köreiből kerül ki a győztes, akkor romlik a demokrácia – a szerk.)
Ki legyen „szélsőjobbos”?
A kutatást végző intézet ideológiai beállítottságát kitűnően szemlélteti, hogy komolyan elgondolkodtak azon a lehetőségen, hogy az indiai Rishi Sunak által vezetett angol konzervatív pártot, valamint a híresen filoszemita Mark Rutte VVD-jét is „szélsőjobboldalinak” minősítsék, mivel így „tudnák szemléltetni, mennyire jobbra tolódott az európai politika”. Szerencsére ez a kutatás még megőrizte komolyságát, így a két pártból egyik se került a szélsőjobboldali palettára. A döntő érv egyébként mindkét pártnál az volt, hogy a nacionalizmus nem fő irányvonaluk. (Rutte inkább cionista, mint nacionalista – a szerk.)
Végül a Guardian által vezetett „PopuList” alapján állapították meg, mely pártok számítanak szélsőjobboldalinak, populistának, illetve szélsőbaloldalinak. Ezen listán idén 234 pártot minősítettek elit-ellenesnek Európa-szerte, közéjük sorolnak 165 „populista” pártot, melyek többségét a populizmus mellett szélsőjobbra vagy szélsőbalra sorolták. Továbbá, megneveztek 61 szélsőbaloldalinak és 112 szélsőjobboldalinak minősített szervezetet. Értelmezésük szerint a populisták a szélsőjobbosok és szélsőbalosok között vannak, hiszen az elit alapvető logikája, hogy ő nem lehet populista, rajta kívül viszont kb. mindenki az.
Eleve az általuk megalkotott definíció is kizárja őket, mivel szerintük az a populizmus, mikor valaki a társadalmat két csoportra, a „tiszta népre” és a „korrupt elitre” osztja.
A populizmust támogatók szerint azonban itt sokkal inkább arról van szó, hogy ezek a pártok és mozgalmak a korrupt, hatalmat gyakorló, népület kifosztó, mások verejtékén gazdagodó elittel szemben formálnak egy mozgalmat, melynek célja a politika és a közélet megtisztítása a mindent behálózó korrupciótól és az „uram-bátyám” rendszertől. (Ezen definíció alapján meglehetősen furcsának hat, hogy a Fideszt a populisták közé sorolták, hiszen hazánkban ők a mindent behálózó, korrupt elit szinonimái.)
„A populisták számára minden, ami a „nép akarata” és a politikai döntése végrehajtása közé áll, az rossz. Ebbe beletartoznak mindazok a létfontosságú fékek és ellensúlyok – szabad sajtó, független bíróságok, a kisebbségek védelme -, amelyek a liberális demokrácia alapvető részét képezik – hangzik Rooduijn álságos érvelése, aki szerint ma még létezik szabad sajtó a liberális demokráciákban.
Pozitívuma viszont a listának, hogy a valóban értéket és ideológiát képviselő pártokat elválasztják a klasszikusan értelmezett „populistáktól”, akik hajlandók bármit, és akár annak az ellenkezőjét is képviselni, ha azzal szavazatokat tudnak szerezni. Ha így definiáljuk a populistát, akkor nem meglepő, hogy a lengyel Jog és Igazságosság kormánypárt, valamint Giorgia Meloni olasz miniszterelnök mellett Orbán Viktort is a populisták névsorában találjuk.
Feltámadó nacionalizmus?
Üde színfoltja az európai politikának, hogy a jobboldali szólamokat lenyúló, kizárólag szavazatszerzési céllal „elitellenes” pártokkal szemben megjelentek a valódi, értéket képviselő nacionalista mozgalmak is, melyek népszerűsége gyönyörűen ível felfelé. A lengyel Konföderáció, az osztrák Szabadságpárt erősödése is igen bíztató, ám a legkiemelkedőbb eredményt mégis az AfD produkálja, mely az előzetes felmérések szerint akár meg is duplázhatja szavazatarányát, és 22 százalékkal az ország második legerősebb pártjává válhatna, maga mögé utasítva a jelentősebb erőforrásokkal és médiahátszéllel rendelkező SPD-t is. A párt olyannyira szúrja a Németországon uralkodó elit szemét, hogy többször felmerült az AfD feloszlatása és betiltása, szigorúan az „Alkotmány védelmében”, persze.
Görögországban három igazi jobboldali, nacionalista párt is mandátumot szerzett a júniusi választásokon, ami jelentős eredménynek számít, ismerve a görög antifasiszta terrort. Az elkövetkező időszakban pedig érdemes lesz kiemelt figyelemmel kísérni a szlovák, a holland és a lengyel választásokat is, hiszen a radikális jobboldal és a populisták akár kormányok összetételéről is dönthetnek.
A magyar viszonyok ismertetéséhez érkezve időszerűnek tűnhet rámutatni, mennyire elavult a kutatásban is használt „szélsőjobb” és „szélsőbal”, mint két véglet szembeállítása, hiszen ahogyan Nyugaton sincsenek már igazán komolyan vehető, vérmes kommunista pártok, úgy hazánkban is felváltották őket a „woke” ideológiát kiszolgáló, nemzetellenes, globalista formációk. Azaz
Magyarországon és Európában ma már a két radikális pólus sokkal inkább a nacionalista – globalista tengely mentén húzódik meg.
Ezen vonatkozásban pedig kijelenthető, hogy mindkét tábor erősödni tudott, hiszen a globalista és nyugati „woke” ideológiát leginkább képviselő Momentum is 5 százalék fölött van, ráadásul a nyakukra jött a Kétfarkú Kutya Párt, mely elmúlt években tanúsított akcióival egyértelművé tette, milyen ideológia húzódik meg a „viccpárt” álarca mögött. Velük szemben a nacionalista pártok táborában magányosan áll a Mi Hazánk Mozgalom, mely közel 6 százalékkal jutott be a Parlamentbe, ám bizonyos felmérések szerint azóta akár meg is duplázhatta támogatottságát. Mivel ez az egyetlen párt a magyar közéletben, mely érdemi kérdésekkel foglalkozik, így nem kizárt, hogy hamarosan akár az AfD-t is beérheti, és Magyarország második legerősebb pártjává nőheti ki magát.
Bevándorlás, Covid-terror
Arra a kérdésre, hogy miért fordul valaki a radikális, elitellenes pártok felé, nincs egymondatos válasz. Rengetegen vannak, akiket az Európára zúduló afrikai áradat győzött meg arról, hogy a jelenlegi politikai elit Európa-ellenes politikát folytat, ezért más alternatívát kell keresniük. Erre pedig csak rátett egy lapáttal az a felülről irányított „kultúrharc”, ami a szélsőliberális, ún. „woke” elmebaj nevében zajlik, ide értve a nemzetellenes politikát, az idegen kultúra istápolását, valamint az LMBT-lobbi maximális kiszolgálását.
A kevésbé nacionalista egyéneket pedig a koronavírus nyomán elszabadult őrület fordította a radikális, populista pártok felé. Ők azt látták, hogy az általuk megválasztott politikai elit egy influenzaszerű járványra hivatkozva korlátozza őket szabad mozgásukban, megfosztja emberek millióit alapvető jogaiktól, családi vállalkozásokat és kisgazdaságokat tesznek tönkre, miközben a multinacionális nagyvállalatok profitja robbanásszerűen emelkedik. Majd ugyanezen politikai elit (a „mainstream” pártok legnagyobb egyetértésében) kísérleti vakcinákkal zsarolták a társadalmat, amit vagy felvesznek, vagy búcsút mondhatnak régi életüknek. A tiltakozókat pedig gumibotokkal verték, és lovas rendőrök taposták, még a hírhedten liberális és humanista Hollandiában is. Ezek után csodálkozunk még azon, hogy annyian csalódtak a velejéig romlott elitben?
Európa szerte emberek milliói érzik úgy, hogy a középutas pártok elárulták őket, hogy azokat már semmi más nem érdekli, csak saját jólétük és hatalmon maradásuk. Az elitellenes pártoknak sokszor nem csak üres kampányszlogenjei vannak, hanem megoldásokat is kínálnak a problémákra, melynek létét az elit sokszor még elismerni sem akarja, vagy teljesen félrediagnosztizálja.
Egyre kevésbé riasztó a „szélsőjobboldali” jelző
Cas Mudde, a Georgia Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora arra is rámutatott, hogy megnőtt azon emberek száma, akik már nem riadnak meg, ha meghallják a „szélsőjobboldali” szót. Korábban ilyenkor ugyanis az volt a gyakorlat, hogy a derék átlagpolgár leszavazott bárkire, aki szemben állt a „szélsőjobboldali” párttal, mert hosszú éveken keresztül azt verték belé, hogy ez az „erkölcsileg helyes magatartás”. Mára azonban egyre többen úgy érzik, át lettek verve, és olyan pártokra szavaztak, amelyek sok mindent képviselnek, csak az ő érdekeiket nem.
A szakértők végezetül azért nyugtatták az aggódó demokratákat, hogy Európa „nem fog beleszeretni a szélsőjobboldalba”, mivel „a centrum ellenállóbb, mint azt a közvélemény-kutatások és a választási eredmények sugallják”.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
