Dr. Mohos Andor idén tölti be a 103. életévét, ami már önmagában különös kegye a sorsnak. Andor bácsi mindmáig ragyogó szellemi frissességnek örvend, így tisztán emlékszik vissza azokra a megpróbáltatásaira, amelyeket hadifogolyként, gulágosként elszenvedett. A számtalan egykori elhurcoltból ma már csak öten vannak életben, s szerencsére ma már őszintén beszélhet a múltja ezzel kapcsolatos szomorú élményeiről.
Magyar Jelen: Hogyan alakult az ön élete mielőtt bevonult volna katonának?
Dr. Mohos Andor: 1920 márciusában születtem, az iskoláim elvégzése után a szegedi jogi egyetemen folytattam a tanulmányaimat. Miközben tanultam az egyetemen 1939-ben felvettek a Földművelésügyi Minisztérium számvevőségére. Közben egy félévet ki is hagytam – hogy hosszabb ideig tartsanak a tanulmányaim – mert akkor olyan szabály volt, hogy aki egyetemre járt, azt nem hívták be katonának. 1943-ban doktoráltam le, ezután kaptam meg a behívómat – s mivel volt némi protekcióm egy vezérkari ezredes által – a pécsi negyedik gépkocsizó vonatosztályhoz vonultam be.
Hogyan teltek napjai katonaként?
Karpaszományos katona lettem Pécsen – ilyen karpaszományt az kapott akkor, akinek megvolt az érettségije – de továbbképzésre elvezényeltek Budapestre, a Gazdászati Tisztiiskolára 1944. március elsején. A GH-s iskola első évfolyamát elvégeztem, de a hadi helyzet változása, a román kiugrás miatt a tanfolyamot hirtelen befejezték, hiszen az oroszok már Battonyánál jártak.
Elvezényeltek Pécsváradra a bevonulási központhoz, ahol felállították a magyar királyi rögtönzött munkászászlóaljat. Ez nem tévesztendő össze a munkaszolgálatos egységekkel, hiszen nálunk idős vagy valami miatt katonaképtelen magyar emberek szolgáltak. Ennek az egységnek lettem 1944 októberében az élelmezési tisztje. Az egész zászlóaljban csak néhány fegyveres katona volt – elsősorban a vezetőség és az őrség – a többiek árkokat ástak, hogy gátolják az orosz hadsereg tankjainak a mozgását, rohamait.
Ez már a folyamatos hátrálás időszaka.
Mi lent voltunk a Dráva háromszögben, de itt az oroszok gyorsan áttörtek, menekülnünk kellett, egészen a Vas megyei Répcelak mellé jutottunk egy kis községbe, ez már 1945 januárjában volt. A több száz munkás ásta az árkokat a Rábánál, az én dolgom pedig az volt – nyílt paranccsal, karpaszományos őrmesterként – hogy a zászlóalj élelmezéséről gondoskodjak, ami abban az időben már meglehetősen nehézkesen ment.
Március vége felé ismét áttörtek a ruszkik, elfoglalták a Dunántúlt, tisztán emlékszem, hogy én Sopronnál, Nagyszombat délutánján léptem át a magyar határt nyugat felé. Ausztriában – ami akkor a Harmadik Birodalom része volt – romeltakarításokat végeztünk, egészen május hetedikéig. Az Enns folyó partján lévő Steyr városban ért a háború vége. Érdekes, hogy a folyó bal partján már amerikaiak voltak, a jobb parton pedig a szovjetek, s mivel én ezen az oldalon voltam, szovjet hadifogságba kerültem.
Ezek szerint harcokban nem is vett részt?
Egyáltalán nem, s a fegyveremet is már fogságba esésem előtt eldobtam, nehogy ebből problémám legyen. Nekem csak lapátos katonáim voltak, azokról gondoskodtam legjobb tudásom szerint, az egész háborús időszak alatt nem is volt más fegyverem, csak egy szolgálati pisztolyom.
Mivel indult a fogság?
Steyrben estem fogságba, innen elmentünk gyalogosan Bécsen keresztül egészen a magyarországi Mesteribe, egy Celldömölk melletti nagy hadifogolytáborba. Elég lazán őriztek az úton minket, a dunántúliak útközben mind leléptek. Én is be tudtam menni az úton egy postára, küldtem is az üzenetet haza: Édes szüleim megyek hazafelé! A levél rendben meg is érkezett, én azonban csak évek múlva.
Az történt ugyanis, hogy a celldömölki táborból az öregeket elbocsátották a többi foglyot azonban – én ekkor 25 éves voltam – bevagonírozták. A vonat szinte meg sem állt velünk egész Románián keresztül, Constanca kikötőjében pedig behajóztak minket. Jött Novoroszi, Szocsi majd a grúziai autonóm tartomány – amit ma Abháziának hívnak- Tkvarchel nevű városa volt a végállomás.
Mi történt önnel a megérkezés után?
Ez egy munkatábor volt, de jogászként semmilyen munkára nem találtak alkalmasnak. Akinek volt valamilyen szakmája az jobban boldogult, nekem a fizikai munka jutott. Voltam téglagyárban munkás, villamos gépkezelő, meg számtalan egyéb is, aztán úgynevezett VK-s lettem. Kaptam egy piros karszalagot, egy zászlóval vigyáznom kellett, hogy senki meg ne szökjön a magyarok közül. De nem is akart megszökni senki, már csak azért sem, mert onnan nem volt hova. Az elején volt még szökési kísérlet, ekkor két német szökött meg a táborunkból, dél felé – Törökországba – akartak eljutni. De elfogták őket, mindkettőt agyonlőtték, s a tábor udvarán – elrettentésül –kiterítették a holttestüket. Érthető, hogy ezek után, már nem mert senki próbálkozni!
Milyen volt a táborbéli élet?
Mivel előtte mindenki katona volt, ezért csak keresztények voltak köztünk. Bekerített táborban laktunk, őrök vigyáztak ránk, ha külső munkára mentünk, általában akkor is kísértek minket.
Dolgoznunk kellett, kijártunk a táboron kívülre is dolgozni, volt olyan is, hogy együtt dolgoztunk a helybeli orosz munkásokkal. Emlékszem egy időben hónapokig a fűrésztelepen egy karéliai finn kényszermunkással dolgoztam együtt, de azt nem tudom, ő hogyan is kerülhetett oda.
Napi 8 órát dolgoztunk, három műszakban, a szabadidőnkben – mivel olvasni nem tudtunk, mert nem volt sem újság, sem könyv magyar nyelvű – csak pihentünk, napoztunk. Vasárnap általában nem dolgoztunk, de csak az orosz állami ünnepeket tartották meg, se karácsony, se húsvét nem volt.
Hogyan álltak a nyelvtudással?
Én egy idő után jól megtanultam oroszul – németül még itthonról tudtam – így tolmácsoltam is, ha szükség volt rá. Az orosz tanulásom is egyedülálló volt, hiszen egy orosz diákoknak kiadott német nyelvkönyvet szereztem és abból tanultam, önszorgalomból. Nagyjából 3000 szót gyűjtöttem ki ebből szótárt írtam, s ezekkel gyönyörűen megéltem. Olvasni nem tanultam meg, csak a nyomtatott nagybetűket, írni soha nem írtam, ezért az írott kisbetűket nem ismertem.
Fizetésük volt?
Volt, hogy a munkánkért némi kevés pénzt is kaptunk, azért tudtunk a helyi boltban vásárolni.
A helyi lakosság – bár nem volt szabad velük érintkezni – sajnált bennünket, még kenyeret is adtak nekünk. Ott igazán nem is oroszok laktak, hanem grúzok és abházok s ők– bár oroszul is beszéltek – nem is igazán szerették az oroszokat. Kicsit megismertem az abház nyelvet is, de arról úgy gondoltam, egy európai ember számára szinte megtanulhatatlan.
Elviselhető volt egyébként a táborlét?
Azt mondhatom hadifogoly élet volt, ami nem egy élmény. A hadifogság fizikailag elviselhető – nem volt testi fenyítés sem – de lelkileg nagyon nehéz volt, s ehhez az is hozzájárult, hogy levelet nem írhattunk, a külvilágról alig tudtunk valamit. Azt hazudták, hogy nem jár a posta, így sem rólunk nem tudtak semmit otthon, sem mi nem tudtunk semmit a szeretteinkről.
A koszt például csak egy kásaszerű valami volt, akkor örültünk, ha olyan sűrű volt, hogy megállt benne a kanál, mert egyébként csak egy híg lé volt az egész. 870 gramm kenyeret is kaptunk, de az meg szinte ehetetlenül vizes volt. Bár barakkokban laktunk, de volt ágyneműnk, huzattal, fejpárnával.
A táborban csak férfiak voltak, 3-400 magyar lehetett, ennél jóval többen voltak a velünk együtt lévő német hadifoglyok. De ők talpraesettek voltak, még hideg-meleg tusolót is csináltak, én is járhattam oda zuhanyozni.
A táborban tisztek egyáltalán nem voltak csak közlegények és altisztek, de a rendfokozatnak semmi jelentősége nem volt, hiszen az oroszok mindenkit lefokoztak. Egészségügyi ellátás is volt, egy kórház működött, amiben csak német orvosok voltak. Mivel nekem volt egészségügyi problémám a belső aranyeremmel, egy német nürnbergi sebészprofesszorhoz kerültem, aki meg is operált. Ezt az embert azóta is áldom, hiszen vállalta ezt a nehéz operációt, segítő személyzet nélkül, borzasztó körülmények között.
Mit hozott önnek ez a műtét?
Csak a műtét elejére, az altatásra emlékszem, majd arra, hogy másnap egy fehér ágyneműs ágyban ébredtem fel. Ekkor – legnagyobb meglepetésemre – egy orvosi bizottság jött az ágyamhoz, élén egy szovjet orvos tábornokkal. A bizottság a hadifogoly kórházat jött ellenőrizni, s én voltam az egyetlen komoly beteg, tehát az én ágyamnál álltak meg. Kérdezte a tábornok, hogy mi a bajom, elmondtam, hogy tegnap operáltak, rengeteg vért vesztettem, nagyon gyenge vagyok. Miután meggyőződött arról, hogy igazat beszélek, rendelkezett, hogy kivigyenek egy tengerparti utókezelő kórházba – a nem steril műtéti körülmények miatt fertőzést kaptam – ahol már szabadon éltünk, meggyógyultam, felépültem. Végül 1947. augusztus 31-én vagonba raktak és Foksányin keresztül hazahoztak Hajdúszoboszlóig.
Vége lett a fogságának, gondolkozott azon, hogy hogyan tudta túlélni a táborbeli időket?
A sors kegyeltjének tartom magam – annyi csodásnak tűnő dolog történt az életben velem, hogy ezt nem tudom másképpen megfogalmazni – s mondok is ezekre példákat.
Egy időben a villanytelepen voltam éjjeli áramkapcsoló, de a bakancsomnak nem volt talpa, s az oroszoktól hiába kértem. Volt ott egy magyar suszter, aki azt mondta, ő ezt majd remekül megoldja, csak hozzak éjjel az egyik tehervonat vészfékéből egy darab gumitömlőt hozzá. Éjjel vágtam is a tömlőt a vagon alatt a sínek között, amikor hirtelen megjelent az orosz szuronyos őr, rám fogta a puskáját, s kérdezte mit csinálok. Tudtam, hogy az állami vagyonból lopni – közlekedés veszélyeztetése vádpont alapján – 15 év szibériai kényszermunkát jelent, de nem tehettem mást, megmondtam: cipőtalpnak valót vágok. Legnagyobb meglepetésemre az őr csak ennyit mondott: Továris (elvtárs) vágjál nekem is egy darabot! S amikor ezt megkapta, mindketten mentünk tovább a magunk útján. Így lett belőlem tolvaj, de az őrből is tettestársat csináltam.
Máskor egy téglagyárban dolgoztam, a gyárat bővíteni akarták, s ehhez talajmintát kellett vennem. Eközben észrevettem, hogy abban a kukoricásban ahol vettem a talajmintát gyönyörű cirmos bab is nőtt. Elővettem a német csajkámat, épp szedtem bele a babot, amikor megjelent egy kardos abház őr. Szó nélkül elvette és elvitte a csajkámat, kabátomat, gondoltam, most tetten értek, végem van. Negyedóra múlva jön vissza egy kolhozbeli tisztviselő fiatalemberrel, aki tudott oroszul, ő tolmácsolt. Kérdőre vont a fiatal férfi, hogy miért loptam? Azt válaszoltam: Azért mert éhes vagyok! Meglepődött, majd legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta: Az éhség akkora úr, hogyha éhes valaki, akkor lophat. S ha éhes, akkor megengedem magának, hogy minden nap elvihet innen egy csajka babot!
Másokat ezért felakasztottak volna társadalmi tulajdon megkárosításáért, én pedig így jöttem ki belőle. Így minden nap másfél liter babot vittem haza, a barakkban eltettem a fejpárnámba, egész évben, sóban, vízben megfőzve azt ettem.
S ha a csodás véletleneknél tartunk az orosz tábornok orvos látogatása is csoda volt, hiszen ő évente csak egyszer-kétszer jött, s pont akkor, mikor én voltam a legsúlyosabb betege a kórháznak.
Még egy fájó megtörtént érdekességet el kell mondanom. Egyszer kint voltam erdei munkán, megláttam az erdőben egy kis házat, odamentem, hogy legalább egy pohár tejet kérjek. Egy fiatal lány jött elő, s rettentően elcsodálkoztam, mert a blúza, egy magyar konyhai falvédőből volt megvarrva, a hátán tisztán látszottak a nagybetűs magyar felíratok. Gondolom egy orosz hazavitte valamikor a háborúban tőlünk, ott eladta, s blúzt varrtak belőle. De mennyi az esélye, hogy én egy ilyet találok a grúz hegyek között, egy abház lányon? Érthető, hogy mennyire elszorult a szívem, amikor ennek hatására fájó szívvel a hazámra kellett gondolnom a messze idegenben.
Hazaért szerencsésen, mi várta itthon?
Hajdúszoboszlón volt egy elosztó állomás, kaptam egy igazolványt, s jelentkeznem kellett a kiskőrösi járási tisztiorvosnál utóvizsgálatra, ő beutalt Hajdúszoboszlóra a Honvéd és Hadifogoly üdülőbe. Itt két hónapig kaptam gondos kezelést – az ellátás is szuper volt – s végül még le is százalékoltak minket, V. járadékosztályba sorolt hadirokkant lettem. Mindezek miatt úgy alakult, hogy csak karácsony táján jutottam haza a szüleimhez.
Újra dolgozni kezdett, milyen beosztásokban?
Igen, 1947 végén elmentem a minisztériumba, jeleztem, hogy itt vagyok, jelentkeztem munkára, és elég sokáig itt dolgoztam. A hatvanas évektől a VÁTI-nál – Városépítési Tudományos és Tervező Intézet – lettem vezető jogtanácsos, innen mentem nyugdíjba 1983-ban, de nyugdíjba vonulásom után is részfoglalkozású jogi szakértőként tovább dolgoztam. Ez a részmunka is húsz évig tartott, hiszen 2003-ig heti egy napot még dolgoztam, akkor fejeztem be végleg a munkát. Soha nem voltam párttag, az 1956-os eseményekben sem vettem részt semmilyen szinten, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a szakmai előmenetelemben soha nem éreztem annak hátrányát, hogy hadifogoly múltam van. Külföldön többször voltam, de disszidálni soha nem akartam, hiszen a jogászi végzettségem kint nem ért volna semmit. Két doktorátusom van – állam és jogtudományi doktor is vagyok – sőt még a marxista egyetem három évét is elvégeztem egykoron. Politikai véleményem mindig volt – még most is minden alkalommal szavazok – de azt mindig megtartottam magamnak.
A rendszerváltás milyen fordulatot hozott önnek?
Egyrészt anyagi vonatkozásúakat. 1992-ben született a Kárpótlási Törvény, azóta kapok pénzt a hadifogságban töltött időm után, kapom a hadirokkant járadékot és a hadifogoly ápolási pótlékot, mert bottal járó mozgáskorlátozott hadirokkant vagyok. Még egyéb címen is – 1994-ben Boross Péter miniszterelnöksége alatt született a hadigondozásról egy új törvény, ami komoly anyagi támogatást jelent nekünk – kapok pótlékokat, így azt mondhatom ezek teljes összege több mint a nyugdíjam. Sőt, mint hadirokkant, minden gyógyszert térítésmentesen kapok meg.
De jogászként is kötelességemnek tartottam segíteni az egykori bajtársaimat. Amikor tehettem, rögtön beiratkoztam a volt hadifoglyok bajtársi közösségébe. Ez a szövetség kb. 5 éve szűnt meg, hiszen kihaltak a tagjai.
A hadifogoly szövetség jogtanácsosaként rengeteg embernek intéztem az ügyeit, s mivel én nem csak hadifogoly, de hadirokkant is vagyok, még nekik is tudtam segíteni. Annyira aktív voltam, hogy a Sólyom László által aláírt törvényt – melyben az V. járadékosztálynak nem adtak emelést – alkotmányellenesnek találtam, az Alkotmánybírósághoz fordultam, s végül ez a testület nekem adott igazat. Egyébként az kevésbé ismert, de a genfi törvények szerint a hadifoglyokat a háború befejezése után három hónapon belül haza kell szállítani, mert azon túl már idegen állampolgárként jogtalanul visszatartott kényszermunkásnak minősülnek.
Manapság hogyan telnek a napjai?
2011 augusztusa óta egy budai idősotthonban élem az életemet, ahová feleségemmel együtt költöztünk be, de ő időközben elhunyt. Néha kilátogatok a városba, a koromhoz képest jó fizikai és szellemi erőben érzem magam. Hivatalosan nyugdíjas főhadnagy vagyok, a katonai nyugdíjat ugyan nem kapom, de minden mást, ami jogilag ezzel jár – Tisztiház látogatás, honvéd üdülő stb. – igénybe vehetnék.
Sokszor eszembe jut, amit egy őrnagy katonaorvos mondott nekem nemrégiben a kórházban, mikor meséltem neki a történeteimet: Uram odafönt – s az ég felé mutatott – van valaki, aki vigyázz önre!
Hívő emberként ezt elfogadom, mert tényleg, nem történhet meg valakivel ennyi csoda – vagy aki akarja, nevezze véletlennek – ha nincs valami megmagyarázhatatlan felső erő, ami ezeket elősegíti.
Tölgyesi Tibor
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
