Idén egy 23 kilométeres túrával teljesítettem a Kihívás-1956-ot

Nem az idei az első év, amikor teljesítettem a Kihívás-1956-ot. Mégis örömmel írok az ide teljesítésről, hiszen amit elterveztem, azt maximálisan sikerült végre is hajtanom. Ugyan előzetesen sem tűnt ez lehetetlen küldetésnek, de mégiscsak sportteljesítménnyel sikerült tisztelegnem, és nem csak ’56 hősei előtt.

A Légió Hungária 2018-ban hirdette meg először a Kihívás-1956-ot. Ennek célja, hogy a résztvevők sportteljesítménnyel emlékezzenek és tisztelegjenek 1956 őszének hőseire, mártírjaira. A felhívásról, melyet október 18. és 28. között lehet teljesíteni, nem is olyan régen a Magyar Jelen oldalán egy interjú is készült az esemény a főszervezőjével. Akit érdekel tehát a Kihívás-1956 háttere, célja a sportteljesítésnek, az kattintson rá, aki pedig arra kíváncsi, én hogyan teljesítettem, az olvasson tovább!

„Hol sírjaink domborulnak”

Az elmúlt években kaptam rá igazán a túrázásra, az erdőjárásra. Megszerettem a sportnak ezt a műfaját, ami tökéletesen kiváltotta nálam a focit, ami egy sérülés után került végképp háttérbe. Mármint sportként, hiszen a lelátókat továbbra is koptatom aktuális cipőimmel. A túrázás számomra ráadásul több lett az évek során, mint egyszerű sporttevékenység. Igazi szellemi feltöltődést jelent kiszakadni a modern civilizáció monoton és szürke keretei közül. Talán nem véletlen, hogy könyveimhez is ez a környezet szolgáltatta az igazi keretet. Nem volt kérdés tehát, hogy a tavalyi év után ismét egy túrával tisztelgek 1956 hősei előtt. Önmagában persze ez nem volt elég. Ezért úgy döntöttem, hogy az útvonal érinteni fogja az általam ismert katonasírokat, melyek az 1945-ös kitörés mementóiként domborulnak az ismert vagy elhagyott erdei utak mentén. Mint mindig, ezúttal is velem volt szálkásszőrű tacskóm, Odin.

Mátyás király vadászata

A Nagybányai úti buszfordulóból egyenes út vezet a „Macis játszótérhez”, ahol a parkoló jelzi az erdő bejáratát. Ki tudja, az itt szerteágazó utak valamelyikén talán maga Mátyás király is bandukolt vadászkutyáival, legalábbis a kék jelzésű út mellett álló emléktábla erre enged következtetni. Nem ezért kanyarodtam arrafelé, hanem a kőtömbtől alig néhány méterre található katonasír miatt. Első állomásnak tökéletes volt vasárnap délben. Elővettem egy mécsest, meggyújtottam, és egy főhajtás kíséretében helyeztem el rajta az emlékezés és tisztelet apró kis lángját.

Odinnal ketten vágtunk neki a teljesítésnek 

Az itt elesett magyar honvéd 1945-ben védte Magyarországot a kommunizmussal szemben, életét adva a gonosz elleni harcban. Ez az a szál, ami összeköti a II. világháború egyik legheroikusabb vállalkozását 1956. harcaival. Nyilvánvalóan voltak olyanok, akik mind ’45-ben, mind pedig ’56-ban fegyvert fogtak és harcoltak a szovjet ellen. Azonban a személyi átfedéseken túl

a kommunizmus elleni harc szellemisége is egyértelmű összeköttetés, ráadásul történelmi léptékben mérve elenyészőnek számító évtizedes különbséggel.

Ki tudja, egyszer talán majd a történelemkönyvekben is egy bekezdésben szerepel a két dátum, „A kommunizmus elleni küzdelem Magyarországon” cím alatt. Ezekkel a gondolatokkal sétáltam tovább a hűvösvölgyi villamosvégállomás irányába egy úton, amelyen talán az egykori nagy királyunk is tette egy szebb korban.

Csend a villamos zajában

Felsétálva az aluljáró utáni lépcsőn, mely a sínek alatt vezet el, nem a gyermekvasút végállomásához indultam, hanem balra kanyarodva egy ösvény vezet a sínekkel párhuzamosan. Ezen kis út mentén nyugszik az a katona, akinek rendezett sírjánál újabb mécsest gyújtottam. Ahogy a kis lángot figyeltem a mécsesben, ami ide-oda cikázott, eszembe jutott egy hozzászólás a közösségi médiából, melyet néhány napja olvastam. Budapest utcáin holtan elterülő német vagy magyar katonák voltak a képen, egy hozzászóló pedig értelmetlen halálnak nevezte elmúlásukat. Én pedig arra gondoltam, mégis mi az értelmetlen ebben? Mi lehet értelmesebb halál, mint harcolni, küzdeni egy szebb és jobb jövőért gyermekeink, unokáink számára? Mitől értelmesebb az a halál, mely méltatlan öregségben várhat emberekre egy kórházi ágyban a saját ürülékükben, öntudatlanul és elfelejtve?

Az a katona, akinek a sírjára mécsest tettem, szeretett volna még élni. Talán volt egy felesége, gyermekei, akik várták őt – és akikért harcolt. Mert ő küzdeni akart valamiért, amiben hitt és amiről úgy gondolta, jobb világot hozhat nem csak az ő, de talán családja számára is. Ezért a jobb és szebb jövőért pedig az életét adta. Talán Orbán Balázsnak is érdemes lenne ezen elgondolkodnia, és nem csak ’56 kapcsán. Egy villamos robogott el alattunk nagy zajjal, miközben a belső csendben arra gondoltam, lehet-e ennél értelmesebb az elkerülhetetlen távozás erről a világról? Ideje volt továbbindulni.

Az őszi erdő könnyen magával ragadja a túrázót (Fotó: Lipták Tamás / Magyar Jelen)

Az erdő sárga zöldjén

A Szépjuhászné felé indultam, de a Nagykovácsi úton átkelve nem indultam meg felfelé, hanem egy pihenő után jobbra fordultam, és a Mária utat követtem egészen a Szépjuhászné útig, aminek a szélén sétálva nem a nap a legszebb szakaszát jártam. Egy kis utcába fordulva haladtam tovább az erdő felé. Az utat a Kitörés emléktúra emlékei alapján jártam végig, ezért is tudtam, hol van a következő katonasír, melyhez mécsest szerettem volna elhelyezni. A Budakeszi Vadaspark kerítésén létra visz át, a tacskóm szerencsére átfér a kisebb réseken is.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy külterületen, erdőben a kutyát csak és kizárólag pórázon vezetve lehet vezetni!

A Vadaspark területén ez különösen fontos szempont, hiszen a legtöbb házikedvencből az erdei környezetben könnyen előjöhetnek olyan ösztönök, melyek a kertben vagy a panelrengetegben észrevétlenek maradnak a legjobb gazdik előtt is. Egyre mélyebben az erdőben megváltozik a környezet. Október első heteiben felül még csupa zöld minden ág, miközben a talajt már ellepi az elmúlás lehulló sárga színe, mely elengedhetetlen takarója a tavaszi újjászületésnek.

Még ez az eldugott sírhely is mindig rendezett (Fotó: Lipták Tamás / Magyar Jelen)

Hamarosan odaértem a harmadik katonasírhoz. Sűrű erdő öleli körbe, ez a legeldugottabb azok közül, amiket ismerek. Egy mécsest gyújtok annak az embernek a sírjánál, aki még 1945 februárjában sem a megadást, a szégyenletes átállást választotta, hanem a harcot és a halált. Ez az ő igazi dicsősége, melyet a sírján 80 évvel később pislákoló láng jelképez. Alig negyed óra múlva elhagyva a park területét már a sárga leveleken lépdelek a zöld kereszttel jelzett úton.

Pihenő az egyik nyughely mellett (Fotó: Lipták Tamás / Magyar Jelen)

A Kihívás-1956 teljesítve

Széles erdei úton haladtam az újabb kijelölt állomás felé. A környéket jól ismertem, sokat járok erre. Odin a pórázon kissé elém vág és a mindenfelől érkező szag alapján cikázik egy kicsit jobbra, egy kicsit balra. Legutóbb alig két héttel ezelőtt jártunk ott, akkor néhány őz szaladt előlünk, egy muflon kossal pedig hosszasan méregették egymást tisztes távolságból. Az egyik sűrű bozótosban hirtelen a csendet megtörő vaddisznó röfögése jelezte, jobb, ha sietősre vesszük lépteinket. Három harcos is nyugszik a Nagy-sziklafal feletti fennsíkon, amely mellett egy információs tábla idézi fel a kitörést sikeresen teljesítő magyar katonák visszaemlékezései nyomán az ott történteket.

Magyar és német katonák nyughelye a fennsík (Fotó: Lipták Tamás / Magyar Jelen)

Eszerint Budakeszi már szovjet kézen volt, ezért a fennsík irányában próbálták meg elérni a saját vonalakat, ám szovjet gyűrűbe kerültek, ráadásul repülőkről is lőtték a magyar-német csapatokat. Egy ponton sikerült áttörni a részeg katonákból álló gyűrűt, így az egykori védők jelentős része tovább tudott haladni Szomor felé. Az utolsó mécses elhelyezése után, mivel igencsak kezdett későre járni, a Csergezán Pál kilátó felé indultam. Több úton is meg lehet közelíteni, én egy eddig számomra járatlan erdei ösvényt választottam.

Pazar látványt nyújtott a naplemente a Tarnai-pihenőről (Fotó: Lipták Tamás / Magyar Jelen)

Amikor a kilátóhoz értem, már igencsak lenyugvóban volt a Nap, a tervezett 23 kilométert így pazar látvány mellett teljesítettem a Nagy-Kopasz hegyen, a Tarnai-pihenőn állva. Itt szintén áll egy Kitörés emlékkereszt, melyet a kétezres években állított Pénzes Kálmán erdész. A Kihívás 1956-ot úgy érzem, idén is méltó módon sikerült teljesítenem. Már csak le kellett ereszkedni az autóúthoz, ahonnan a busz alig húsz perc alatt bevitt a Széll Kálmán térre.

Kellemes délutáni séta némi szintkülönbséggel (Fotó: képernyőkép)

A Kihívás 1956 azért is egy nagyszerű kezdeményezés, mert valódi fizikai teljesítményt követel meg, miközben a teljesítés során végig ott lebeghet szemünk előtt a valódi szellemi mélység is. Ez a megpróbáltatás persze semmilyen tekintetben nem adhatja vissza azt, amit akár 1945-ben, akár 1956-ban átéltek elődeink. A mai, ember alatti szintre züllesztett fogyasztói társadalomban mégis képes lehet felvillantani az emberi minőség igazi mélységét, mely magasabban van, mint azt gondolnánk.

Kiemelt kép: Lipták Tamás / Magyar Jelen