A védelmi miniszter szingapúri üzenete Amerika újabb külföldi beavatkozásának előjele

Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter szombaton a szingapúri Shangri-La védelmi fórumon egyértelmű üzenetet küldött Pekingnek: Kína Tajvannal kapcsolatos ambíciói valósak, és akár közvetlen fenyegetést is jelenthetnek. Mint fogalmazott, bármiféle kísérlet Tajvan erőszakos bekebelezésére „pusztító következményekkel járna” – ami a gyakorlatban amerikai katonai beavatkozást jelentene. Ezzel Hegseth nemcsak a megszokott óvatos megfogalmazásokon lépett túl, hanem megerősítette az Egyesült Államok (idejét múlt – a szerk.) geopolitikai önképét is, mint a világrend őrzőjét.

A kijelentés jelentősége nemcsak retorikai: Hegseth szerint Trump elnök határozott ígéretet tett arra, hogy hivatali ideje alatt nem engedi Tajvan kínai kézre kerülését. Ez az álláspont lényegében egy automatikus katonai válasz lehetőségét vetíti előre – ami egy újabb, éles konfrontációt jelentene az Egyesült Államok és Kína között, sőt egy évtizedek óta fennálló, kényes egyensúly felmondását is.

Ugyanakkor kérdés, hogy egy ilyen egyértelmű ígéret mennyire áll összhangban az Egyesült Államok hosszú távú nemzeti érdekeivel. Tajvan védelme erkölcsileg és stratégiailag is érthető cél lehet, de egy esetleges katonai konfliktus Kínával olyan kockázatokat hordoz, melyek messze túlmutatnak a Csendes-óceán térségén. Felmerül tehát: valóban Amerika érdeke-e egy közvetlen összecsapás, vagy inkább a jelenlegi status quo megőrzése volna a tanácsosabb út?

A tajvani helyzet realista elemzése azt mutatja, hogy Washington külpolitikája évtizedek óta téves pályán mozog. John Mearsheimer, a nemzetközi kapcsolatok realista elméletének egyik legismertebb gondolkodója már 2022-ben arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok a hidegháború után hibásan épített ki együttműködést Kínával. Ez a stratégiai rövidlátás hozzájárult ahhoz, hogy Peking gazdaságilag és katonailag is megerősödjön – létrehozva azt a fenyegetést, amely ma amerikai katonai válaszlépéseket „indokol”.

Mearsheimer 2025. június 5-én Andrew Napolitano Judging Freedom című műsorában, egy ismert libertárius jogász és volt amerikai bíró YouTube-csatornáján ismét világossá tette: ha Kína megtámadja Tajvant, amerikai katonák „harcolni és meghalni fognak” a szigetért. Ez a kijelentés élesen világít rá arra a veszélyes és reflexszerű külpolitikai mechanizmusra, amely egyre inkább meghatározza az Egyesült Államok lépéseit, ahol a katonai beavatkozás már nem megfontolt döntés eredménye, hanem automatikus válasz a korábban tett ígéretekre.

A realista megközelítés szerint a nagyhatalmak közötti versengés elkerülhetetlen, különösen a regionális befolyási övezetekben. Kína növekvő súlyának ellensúlyozása önmagában legitim cél lehet Washington számára, de nem mindegy, milyen eszközökkel. A közvetlen katonai konfrontáció – különösen egy nukleáris nagyhatalommal – nemcsak kockázatos, hanem hosszú távon alááshatja az amerikai érdekeket is. Ehelyett az offshore balancing stratégiája – vagyis a katonai távolságtartás, és regionális szövetségesekre épülő erőegyensúly – sokkal higgadtabb és racionálisabb megközelítés lenne.

Ez a megközelítés azt feltételezné, hogy az Egyesült Államok a regionális hatalmak – például Japán, Dél-Korea vagy Ausztrália – önálló fellépését bátorítja a kínai befolyás ellensúlyozására. A valóság azonban ennek az ellenkezője: Washington olyan biztonsági garanciákat kínál ezeknek az országoknak, amelyek épphogy csökkentik motivációjukat saját védelmi képességeik fejlesztésére.

Hegseth felvetése, mely szerint az ázsiai szövetségeseknek többet kellene költeniük saját védelmükre, elsőre ésszerűnek hangzik, de nem érinti a lényegi problémát. Amíg az Egyesült Államok automatikusan vállalja a katonai beavatkozást, addig a térség országai elsősorban az amerikai ernyőre hagyatkoznak, nem saját védelmi erejük megerősítésére.

A gazdasági kockázatok pedig még súlyosabbak. Kína sok ágazatban Amerika legfontosabb kereskedelmi partnere, a kétoldalú forgalom évente több száz milliárd dollárra rúg. Egy fegyveres konfliktus nemcsak amerikai katonák életét sodorná veszélybe, hanem az amerikai gazdaságot is megroppantaná. A globális ellátási láncok összeomlása olyan mély gazdasági válságot idézhetne elő, amely messze túlszárnyalná a 2008-as pénzügyi krízist.

Az amerikai kül- és hadügy elkötelezettsége már most is óriási terheket jelent. Az afganisztáni háború húsz éve alatt több mint 2400 amerikai katona vesztette életét, miközben a konfliktus költsége meghaladta a 2000 milliárd dollárt. Irak, Líbia, Szíria – a külföldi beavatkozások sora folyamatosan bővül, miközben az Egyesült Államok belső gondjai továbbra is megoldatlanok maradnak.

A történelmi tapasztalatok egyértelműek: az amerikai katonai beavatkozások ritkán érik el kitűzött céljaikat. A közel-keleti háborúk megbontották a régió rendjét, menekültáradatot indítottak el, és végül megerősítették Amerika ellenségeit. Egy esetleges tajvani harc hasonló, de sokkal súlyosabb következményekkel járna.

Kína reakciója Hegseth kijelentéseire is árulkodó volt. Peking felszólította az Egyesült Államokat, hogy hagyja abba a viszály szítását, ami jól mutatja, hogy az amerikai katonai szólamok inkább növelik a feszültséget, mintsem csökkentik azt.

Egy józan megközelítés szerint Tajvan sorsa nem elsődleges amerikai ügy. Jóllehet a sziget fontos szerepet játszik a félvezetők gyártásában, ezt gazdasági eszközökkel is meg lehet védeni, nem szükséges hozzá katonai garancia. Ráadásul a félvezetőgyártás manapság már területileg is egyre diverzifikáltabb, amerikai beruházásokkal támogatva a hazai gyártást.

Létezik más út is: gazdasági nyomás, tárgyalások és a helyi egyensúly támogatása szolgálhatná jobban az amerikai érdekeket, anélkül, hogy a katonai beavatkozás kockázatát vállalni kellene. Ez összhangban áll az „Amerika az első” elvével, amely az amerikai jólétet és biztonságot helyezi előtérbe a világuralom helyett.

Mearsheimer figyelmeztetései különösen időszerűek. A kínai–amerikai rivalizálás olyan téma, amely „nagyon idegessé teszi” a neves politológust. Ennek egyszerű oka van: a két nukleáris nagyhatalom közötti közvetlen katonai összecsapás ma nagyobb kockázat, mint valaha.

A mostani amerikai stratégia nem veszi kellőképpen figyelembe a „biztonsági dilemmát”. Az Egyesült Államok katonai fejlesztései és előretolt bázisai Kína szemében fenyegetésnek tűnnek, óhatatlanul újabb katonai válaszlépésekhez vezetnek. Így egy ördögi kör alakul ki, amely mindkét fél számára kockázatos.

A védelmi kiadások már most is komoly terhet jelentenek. Az amerikai katonai jelenlét a Csendes-óceán térségében évente több tízmilliárd dollárba kerül, miközben az ország infrastruktúrája romlik, az államadósság pedig fenntarthatatlan mértéket ölt. Egyes hazai ágazatok – mint például az oktatás, az egészségügy vagy a határvédelem – hosszú ideje alulfinanszírozottak.

Az amerikai emberek megérdemlik, hogy őszintén beszéljünk arról, vajon valóban megéri-e Tajvan sorsa miatt vállalni a nukleáris háború kockázatát. Az „Amerika az első” külpolitika azt tanácsolja, hogy Amerika célja ne a világuralom fenntartása legyen, hanem elsősorban saját népe biztonságának és jólétének védelmére összpontosítson.

Hegseth figyelmeztetései egy kritikus pillanatot jeleznek. Az, hogy Amerika a folyamatos katonai beavatkozás vagy a visszafogottabb, a nemzeti érdekeket előtérbe helyező külpolitika mellett dönt, alapvetően meghatározza majd az ország jövőjét. A józan ész és a történelmi tapasztalatok arra mutatnak, hogy érdemes lenne elkerülni a költséges és veszélyes külföldi kalandokat.

(A Reuters, CNN, Al Jazeera, Judge Napolitano - Judging Freedom nyomán)