A közel-keleti háborúskodásnak jelenleg nincs megoldása, mert nem akarják a háborúzó felek

A cionista mozgalom megszületése és megerősödése, a tizenkilencedik század vége óta folyamatosak az közel-keleti konfliktusok fel-fellángoló, hol gazdasági, hol fegyveres összecsapások formájában. Az első világháború kitörésekor kilencvenezer zsidó élt telepeket alkotva a mai Izrael állam, a történelmi Palesztina területén a Földközi-tenger keleti partján, mintegy ötszázezres lélekszámú arab, palesztin népességtől körülvéve, a zsidó lakosság száma jelenleg hat-hétmillió lehet.

Izrael állam 1948-as kikiáltása után rögtön megindult az első arab–izraeli, függetlenséginek nevezett háború, aztán a második, majd 1967. június 5–10-e között a harmadik, úgy nevezett hatnapos háború is lezajlott. Ezt Egyiptom, Szíria, Jordánia, Irak és Libanon vívta Izrael ellen. A zsidó állam jelentős területeket szállt meg: a Sínai-félszigetet, a Gázai övezetet, a Golán-fennsíkot, Ciszjordániát és Jeruzsálem egy részét szerezte meg. Ezt követte az 1973–74-es jóm kippúri háború, amelyben a zsidók iraki atomerőmű ellen is intéztek légitámadást, és amely után a megszállt területek egy részét visszaadták. Majd a libanoni háború következett a nyolcvanas években (az ötödik arab–izraeli háború). 1987-ben tört ki az első intifáda, a palesztin felkelések, zavargások sorozata, amelyek változó intenzitással máig tartanak. A palesztin nép, és az őket támogató arab országok nem nyugszanak bele a zsidó telepek és a zsidó állam területének folyamatos növekedésébe az ő területeik rovására. 

A közel-keleti államok egyik bástyája Irán, az egykori Perzsia. A síita iszlám központjának számító állam hatalmas területe geopolitikailag is stratégiai jelentőségű, nyolcvanmilliós népességgel, és a világ egyik legnagyobb kőolaj- és földgázlelőhelyével rendelkezik, ezért Irán és Irak is a tűzvonalba tartozik.

Érdemes áttanulmányozni, milyen véleménnyel volt a nemzeti radikalizmus legmélyebbre látó gondolkodója, Csurka István az arab–izraeli konfliktusok kapcsán. Az idézetekből nemcsak az derül ki, hogy a helyzet évtizedek óta változatlan, hanem az is, hogy megállapításai a jelenlegi izraeli–iráni háborúra is érvényesek, és jól megvilágítják a háttérhatalmi játszmákat. 

1995. július 20. A balkáni, szintén amerikai beavatkozással járó háború kapcsán írja: „Ha megindulna a bosnyákok fegyverrel ellátása, szemben az orosz érdekekkel, akkor Oroszország újra szállítana fegyvert Iraknak. Ez viszont annak az Izraelnek az érdekeit sértené, amely amerikai érdekkörben fekszik. 

Ugyancsak izraeli–amerikai félelem, hogy Irán az oroszok révén atomfegyverhez jut. 

Persze az európai és amerikai közvélemény ezen fölül még azzal a maszlaggal is meg van etetve, hogy mindez végeredményben így helyes, mert ha Irán atomhoz jutna, akkor mindannyian veszélybe kerülnénk, hiszen annak az országnak elvakult vezetői vannak, akik ledobhatják az atombombát, nem nézve, milyen veszélynek teszik ki az egész emberiséget. Ez persze mese, hazugság.”

2001. március 1. „Az angol–amerikai légierő bombázta Irakot. Az izraeli hadsereg elzárta az önálló palesztin területet a kiéheztetés módszeréhez folyamodik. Irán és Szaúd-Arábia együttműködési megállapodást kötött, és ebben fegyvervásárlás, illetve fegyverkezésre szolgáló segélyek is lehetnek.”

2002. március 28. „Irán nagy falat, jelenleg beleharapni sem mernek, előbb az iraki rendszert szeretnék megdönteni, és azután onnan, valamint az Iránnal azonképpen szomszédos Törökországból akarják ingerelni, és háborúba sodorni a nyolcezer éves kultúrájú Perzsa Birodalmat. Törökország most, ezeknek a műveleteknek mintegy az előlegeként kilenc milliárd dolláros segélyt kapott a Nemzetközi Valutaalaptól.”

2003. április „Az izraeli sajtóban, egyes folyóiratokban egyszerűen transzfernek nevezik a palesztin nép kitoloncolását földjéről. Az áttelepítés helyszínéül egyelőre Jordánia van kiszemelve. A palesztinok kitelepítését ezek az izraeli stratégák mindig is egy nagy háború keretében tartották lehetségesnek. 

A háború most már folyik, Amerika kötélnek állt, s a világ egyik, talán nagyobbik része csodálkozik: hogyan volt ez lehetséges, hogyan bírhatott rá egy kis, segélyezett állam egy nagyot arra, hogy helyette súlyos áldozatokkal járó háborút vívjon.

 Az amerikai demokrácia öntudatában már öt-hat évtizede benne van az igazságosztó, rendcsináló demokrata képe.”

2006. január 5. „Az USA háborút tervez Szíria és Irán ellen, meg akarja szerezni a világ leggazdagabb olajmezőit, azokat, amelyek korábban a Szovjetunió birtokában voltak. Ezt a Kreml nem tűri, mert nem tűrheti. Az orosz tűrés örökös voltáról alkotott elképzelés az amerikai vezetés és hadvezetés súlyos hibája. Most a két szuperhatalom mérkőzése kezdődött újra. Oroszország ugyan még nem a régi, katonailag, a technikát és a világűr-ellenőrzést tekintve még sokáig nem éri utol az USA-t, de arra már elég erős, hogy Ukrajnán és Európán keresztül komoly figyelmeztetéseket küldjön át az Atlanti-óceán túlpartjára. Kína még hallgat, de rokonszenve kétségtelen. Neki kell az ázsiai gáz és olaj. Hitelezni is tud, olaj- és gázvezetékeket is képes építeni. Pénze van. 

Amerikának az a szerencsétlensége, hogy a huszadik század két világháborújának megnyerése után felhagyott a hosszú távú politikával, s belépett a pillanatnyiság erőszakosságába. 

Az orosznak volt türelme kivárni, hogy a világ megutálja a dollárfölényt, és a sarkon beforduló szárnyas bombákat. Nagyon nehéz idők jönnek.” 

A közel-keleti konfliktusok lezárásának jelenleg nincs realitása. Nem akarják sem a felek, sem a mögöttük álló világhatalmak. A Közel-Kelet állandó tűzfészek, és a nemzeti elkötelezettségű magyar politikának csak egy célja lehet: távol tartani az országot mindennemű következményétől, legyen az pénzügyi, vagy katonai hozzájárulás a háborúskodáshoz, de legfőképpen a nyomában járó menekültáradat befogadásától.