Robbanásokra ébredni – egy magyar nő élete a közel-keleti háború árnyékában

„Itt sajnos továbbra is tartanak a robbanások. Éjszaka is lehetett hallani, és most reggel is folytatódnak. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet kell átélnem” – ezt az üzenetet kaptam nemrég Molnár-Lévai Dórától Dohából. A közel-keleti feszültség újabb fordulatot vett, a városban légvédelmi aktivitás és robbanások hangja törte meg a csendet. De milyen ezt belülről átélni? Mit érez egy fiatal magyar nő, aki pár hónappal ezelőtt még Székesfehérváron élt, most pedig egy konfliktuszóna közelében találja magát? Temesvári Márta interjúja.

– Amikor az első robbanásokat hallottad, pontosan hol voltál, mi volt az első gondolatod?

– Addigra már a szállodai szobában voltam, mert már előtte jött a hír a főnökömtől, az aznapi edzés törölve, mert várható valamiféle támadás, maradjunk otthon biztonságban. Így nem ért váratlanul, de erre azért nem nagyon lehet felkészülni, mert ilyet eddig csak a filmekben láttam.

– Azt írtad, hogy az ablakodból láttad és le is videóztad az eseményeket. Mit lehetett látni és hallani?

– Az események nagy részét nem láttam, csak hallottam. Az első nap öt robbanást számoltam. Egyet konkrétan láttam, amit le is videóztam. A videón látszik, hogy nagy füst száll fel. Azért videóztam le, hogy meg tudjam mutatni a kis csoportomnak, akiknek létrehoztam egy zárt csoportot, hogy követni tudják a kinti életemet. Voltak kevésbé hangos robbanások, azonban voltak olyanok is, amikbe beleremegett az ablakom. 

– Féltél abban a pillanatban? Ha igen, mitől leginkább – a bizonytalanságtól, a közelségtől, attól, hogy ez eszkalálódhat?

– Bevallom, eleinte nagyon féltem, hiszen ilyet eddig nem tapasztaltam, és ezt elképzelni sem tudtam volna előre. Ijesztő volt a hanghatás és a bizonytalanság, hogy mi lesz ezek után. Főleg, hogy jöttek a hírek a légtérzárról, amit azóta sem oldottak fel. Így megannyi kérdés felmerült bennem, hogy akkor most mi fog történni?

Ami ijesztő volt még, az az, hogy éjszaka a robbanásokra ébredtem. Éppen el tudtam aludni, amikor felriadtam a robbanásra, és mivel nem gyakran keltem még ilyen hangra, azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről. A kollégáim egyből írtak, hogy mindenki jól van-e. Mindenki leírta, hogy beleremegett az ablaka is, és milyen ijesztően hangos volt. Az egyik kolléganőm, aki ráadásul várandós, írta, hogy ők látták is az égen ezeket a rakétákat és nagyon félt.

– Hogyan reagált a környezeted – a szomszédok, a kollégák, a helyiek? Mennyire érezhető a feszültség?

– Az első vészjelzésnél, amit a telefonomra kaptam, nagyon megrémültem. Ez egy nagyon hangos vészjelzés volt, amit mindenki megkapott a telefonjára. Akkor pont a helyi boltban voltam és láttam, ahogy eluralkodik az embereken a félelem. Ez leírhatatlan érzés volt.

A kollégákkal is kapcsolatban voltunk, mindenki kifejezte aggodalmát, azt kívántuk egymásnak, hogy maradjunk biztonságban. Az első napon nagyon érezhető volt a feszültség, de mára mintha picit enyhült volna.

– Pár nappal ezelőtt azt írtad nekem, hogy a feszült helyzet miatt mindenkinek azt ajánlották, maradjon otthon – így te se mehettél be dolgozni –, és, hogy az iskolákat bezárták a bombázások miatt. Miben változtak meg ezen kívül a mindennapok?

– Kicsit a Covid-időszakhoz tudnám hasonlítani, mert ugyanúgy távoktatás van az iskolákban, azt javasolják, hogy senki ne hagyja el az otthonát, így tulajdonképpen a hotelben töltöm a napjaimat. Szerencsére van lehetőségem edzeni, mert van egy jól felszerelt konditerme a hotelnek. Amúgy napközben nagy a csend (mikor éppen nem hallani a bombázásokat) hiszen éppen ramadán időszak van, ami azt jelenti, hogy az emberek nagy része böjtöl, azaz nem eszik és iszik napnyugtáig. Szóval az én életem teljesen átalakult, hiszen nem dolgozom egyáltalán ezekben a napokban.

– Mikor költöztél ki Dohába, és mi volt az a konkrét pont, amikor eldöntötted: elmész Magyarországról?

– 2025 októberében költöztem ki Dohába. Eredetileg nem terveztem, hogy elhagyom Magyarországot, hiszen már kineziológusként dolgoztam, amit nagyon szerettem és élveztem. De kaptam egy megkeresést, egy nagyon vonzó lehetőséget, amin elgondolkodtam. Dobóedzőnek hívtak. Úgy gondoltam, hogy még fiatal vagyok, ezért most még érdemes belevágni egy ilyen kalandba.

– Mi motivált leginkább a döntésben – szakmai lehetőség, kalandvágy, anyagi szempontok, új kultúra?

– Ez mind egyszerre. Bár őszinte leszek, a szakmai lehetőség kevésbé, hiszen úgy gondoltam, hogy nekem már nincs többé dolgom az atlétikával. Nagyon sok szép sikert értem el benne sportolóként és edzőként is, és úgy gondoltam, hogy ezt az utat már lezártam magamban. 

Természetesen a kalandvágy, az ismeretlen kultúra is vonzott. Úgy gondoltam ez egy óriási lehetőség arra, hogy kilépjek a komfortzónámból és 5000 kilométerre az otthonomtól egy idegen nyelven boldoguljak.

Álszentség lenne azt mondani, hogy az anyagi szempontok nem motiváltak, hiszen az otthoni bérem sokszorosát ajánlották kint. De én mindig hangsúlyozom, és továbbra is úgy gondolom, hogy a pénz nem minden. Fontos természetesen, de önmagában mit sem ér.

– Milyen érzés volt elindulni Székesfehérvárról? Bizonytalanság volt benned  vagy inkább izgalom?

– Csak bizonytalanság és félelem volt bennem. Amikor elköszöntem a férjemtől a reptéren, teljesen összetörtem. Nagyon sokáig sírtam. A reptéren az egyik szolgálatban lévő hölgy meg is kérdezte, hogy elbúcsúztunk? Elcsukló hangon csak annyit bírtam kinyögni, hogy igen. 

– A döntésedet mennyire befolyásolta a térség politikai helyzete? Számoltál ilyen jellegű kockázattal?

– Nem, egyáltalán nem számoltam ilyen kockázattal. Nem sűrűn szoktam követni az ilyen jellegű híreket, próbálom mindig a minimumra csökkenteni a politikai hírek olvasását.

– Hogyan írnád le a mostani események előtti életet Dohában?

– Hú, egészen más, mint otthon. Nagyon nehéz ezt szavakkal kifejezni, hiszen teljesen más kultúra. Azt a szót biztosan használnám, ha jellemeznem kéne az életet Dohában, hogy pezsgő. Hiszen mindig van valamilyen esemény. Nagyon sok rendezvény, sportesemény, turisztikai attrakció van itt. De egy átlagos péntek délután ha kimész a Souqra – ami egy helyi piac –, tele van emberekkel. Esznek, isznak, vásárolnak, jönnek, mennek.

– Miben más a mindennapi élet ott, mint Magyarországon? Gondolok itt a munkakultúrára, társas kapcsolatokra, a közbiztonságra vagy akár az éghajlatra.

– A munkakultúra az merőben más, mint otthon, ehhez nehezen alkalmazkodom jelenleg is. Itt nem akarnak mindent azonnal megoldani. Egyik nap mondanak valamit, másnap az ellenkezője történik. Nincs az a következetesség (például a sportban) mint otthon. 

A társas kapcsolatokról nem szívesen nyilatkozom, mert helyiekkel erről még nem beszéltem, csak hallomásból tudom, hogy zajlik itt az ilyesmi. Annyit azonban elmondhatok, nem olyan, mint otthon…

A közbiztonság nagyon magas, teljesen biztonságban érezheti magát az ember az utcán, metrón, bárhol. Itt nem tapasztalsz olyat, hogy odajön hozzád egy hajléktalan, vagy részeg, esetleg drogos személy.

Az éghajlat, na az szintén teljesen más, mint amihez hozzászoktam otthon. Itt is télnek hívják ugyan, de nem sok hideg téli nappal találkozhat itt az ember. Egy-két nap volt, amikor fáztam egy pulcsiban az edzésen, de többnyire 20 fok fölött van a hőmérséklet télen is. És hát a nyár, azt jelenleg el sem tudom képzelni, milyen meleg lesz. Amikor októberben érkeztem, nekem az is nagyon meleg volt, akkor azt mondták a helyiek, hogy az már nagyon jó idő. Szóval attól egyelőre tartok kicsit, mi vár rám júniustól.

– Mi volt a legnagyobb kulturális különbség, amit megtapasztaltál? Volt valami, ami kifejezetten meglepett vagy amire nem számítottál?

– Már az utazás elején megtapasztaltam a helyi öltözködési kultúra szigorúságát: a Qatar Foundation központi épületénél falakba ütköztem a térd alá érő nadrágom miatt. Ott ugyanis az az elvárás, hogy a látogatók kizárólag bokáig érő nadrágban lépjenek be, tiszteletben tartva a hivatalos környezet visszafogott etikettjét. Bár az ország egészére jellemző a konzervatív öltözködés, a közvetlen környezetemben olykor találkozom egészen rendhagyó stílusokkal is. Számomra mégis a tanítványaim jelentik a legnagyobb kulturális váltást: ők ugyanis szigorúan követik a muszlim hagyományokat, így a fejüket is állandóan fedő viselik. Kizárólag az edzések idejére válnak meg a takarástól, ami az én szememnek még mindig szokatlan és különleges látvány.

– A jelenlegi helyzet fényében másként tekintesz arra a döntésre, hogy kiköltöztél? Megfordult a fejedben, hogy hazaköltözz Magyarországra?

– Természetesen megfordult, folyamatosan megfordul. Amúgy is megjelenik néha a honvágy az emberben, főleg, mikor egyedül van. Jelen pillanatban nem tudom, hogyan tovább. Csak a várakozás maradt. Aztán majd kiderül, mi lesz. Viszont egyáltalán nem bántam meg, hogy kijöttem, mert már ez alatt az öt hónap alatt is annyit tapasztaltam, amit el sem tudtam volna képzelni előtte. 

– Mit gondolsz, mi az, amit az otthon élők talán nem értenek abból, milyen most ott lenni?

– Hú, hát ez egy nehéz kérdés. Szerintem addig, amíg az ember nem éli át, addig nem tudja elképzelni, legyen az bármi. Ezt a kultúrát sem lehet elmesélni, a robbanásokat sem lehet átadni úgy, ahogy valójában zajlottak. Tehát szerintem ezt akkor tudod megérteni, ha átéled.

– Milyen érzelmek tombolnak most benned? Félelem, düh?

– Ha pár napja kérdezed, a félelem egyértelműen. Most már sokkal nyugodtabb vagyok. Nem mondom, hogy düh, inkább értetlenség. Soha nem fogom megérteni a háborúkat. Vagyis de: tudom, hogy kisebbségi komplexusos, nagyjából öt éves agyi szintjén lévő politikusok játszótere. De ezt nem tudom elfogadni, és mélységesen elítélem.

– Mit üzennél azoknak, akik Magyarországon aggódva követik az eseményeket?

– Az első, és talán legfontosabb üzenetem, hogy ne higgyenek el mindent, amit látnak az interneten. Mert sajnos nagyon sok a torzítás, a valótlanság. A másik, ami szintén nagyon fontos, hogy elsősorban mindig magunkban kell megtalálni a békét. Ez egyszerűnek tűnik és semmitmondónak hangzik, de sokkal fontosabb, mint gondolnánk.

Kapcsolódó: