A helyiek kizárásával szavaztak a Manhattannél kétszer nagyobb utahi gigadatközpontról

Carlson a felvezetésében egyetlen, mellbevágó párhuzammal érzékeltette a beruházás felfoghatatlan méreteit. Példaként a Boeing repülőgépgyár everetti üzemét hozta fel: az Egyesült Államok legnagyobb egybefüggő gyárépülete mindössze 92 hektáron terül el, és körülbelül 250 megawatt energiával működik. Ezzel szemben az utahi adatközpont 40 ezer hektárt hasítana ki a természetből, áramigénye pedig eléri a 9 gigawattot. Míg a washingtoni bázison kézzelfogható termékek – a világ repülőtereit uraló Boeing–747-esek és más óriás-utasszállítók – készülnek, Carlson rámutatott a projekt legnagyobb rejtélyére: egyelőre teljesen ködös, hogy ez a gigantikus adatközpont valójában mit állít majd elő, és hány embernek biztosít valódi munkát.

A gigantikus beruházás engedélyezése messze elkerülte a hagyományos polgári vagy önkormányzati eljárásokat. A projekt felett a megszokott hatóságok helyett a utahi MIDA (Military Installation Development Authority – Katonai Területek Fejlesztési Hatósága) bábáskodott. Ezt a speciális szervezetet eredetileg szigorúan védelmi célú infrastruktúrák modernizálására hozták létre, így O’Leary projektjét is kiemelt katonai jelentőségű fejlesztésként kezelték. A rendkívüli jogkörök alkalmazását a lokáció is magyarázza: maga a milliárdos ismerte el az interjúban, hogy a kiszemelt, 40 ezer hektáros terület közvetlenül a stratégiai fontosságú amerikai Hill légibázis tőszomszédságában fekszik.

Carlson nyers őszinteséggel feszegette a projekt legkényesebb kérdését: mégis milyen értelemben tekinthető katonai létesítménynek egy profitorientált magánadatközpont? A transzparencia teljes hiányát jól mutatja, hogy Utah állam kormányzója, Spencer Cox azóta sem hajlandó nyilvános magyarázatot adni a gyanús háttéralkukra és a rendkívüli katonai eljárásra.

Carlson szerint a kormányok nem gazdasági vagy technológiai okokból, hanem a tiszta hatalomvágy miatt vonzódnak a mesterséges intelligenciához. Úgy véli, az MI a tökéletes eszköz a kezükben, amellyel minden eddiginél hatékonyabban és közvetlenebbül hajthatják végre a közbeszéd és a társadalmi narratívák teljes körű ellenőrzését.

Carlson szerint aki ezt a technológiát ellenőrizetlenül állami kézben hagyja, az a puszta kényelemért cserébe magát az emberi szabadságot adja fel. Az aggodalmat súlyosbítja a politikai kontextus is: az Egyesült Államok Kongresszusa éppen ebben az időszakban, széles körű kétpárti támogatással újította meg azt a vitatott megfigyelési törvényt, amely immár legálisan teszi lehetővé a hatóságok számára, hogy bírói végzés nélkül is megfigyelhessék a saját állampolgáraikat.

A műsorvezető történelmi párhuzammal világított rá a veszélyekre, kijelentve, hogy „a mesterséges intelligenciában rejlő propagandalehetőségek olyasmit jelentenek, amelyről a keletnémet Stasi sem álmodhatott”. Carlson nyomatékosította, hogy mindez messze túlmutat a puszta spekuláción: „Ez nem összeesküvés-elmélet. Ez nyilvánvaló tény.”

A színfalak mögötti egyeztetések után a végső döntést a Box Elder megyei háromtagú bizottság egyhangú szavazással, futószalagon nyomta át. A nyilvánosságra került felvételek hűen tükrözik a feszült hangulatot: a felszólaló helyi lakosokat a testület tagjai többször arrogánsan félbeszakították. „Ez nem valós információ” – vágott oda az egyik bizottsági tag a bírálatokra, miközben a teremben egyre hangosabbá vált a tiltakozás. A 66 ezres körzet lakói közül sokan arra sem kaptak választ, pontosan mit nyernek egy olyan monstrummal, amely a becslések szerint egymaga kétszer annyi áramot fogyaszt majd, mint Utah teljes jelenlegi energiaigénye.

Carlson a kommentárjában bemutatta Utah kormányzójának egy korábbi nyilatkozatát is, amely rávilágít a döntéshozók rideg logikájára. A politikus a hidegháborús nukleáris fegyverkezési versennyel vont párhuzamot, azt sugallva, hogy a mesterséges intelligencia infrastruktúrájának kiépítése ugyanolyan stratégiai kényszer, mint annak idején az atomfegyverek felhalmozása. „Minden állam köteles lehetővé tenni az ilyen infrastruktúra kiépítését” – jelentette ki, egyértelművé téve, hogy a nemzetbiztonsági narratíva mögé bújva a helyi közösségek érdekei teljesen elhanyagolhatók.

Carlson szerint a beruházás körüli titkolózás a demokratikus alapok teljes erózióját jelzi. Emlékeztetett rá, hogy a klasszikus társadalmi szerződés szerint a polgárok a tulajdonosok, a politikusok pedig csupán az ő alkalmazottaik – ez a természetes viszony azonban mára látszólag teljesen a visszájára fordult.

A milliárdos mézesmadzagként bedobta, hogy a beruházás első, 1,5 gigawattos fázisa tízezer építőipari és kétezer fix munkahelyet teremt. Csakhogy a kétkezi munkások az építkezés után lapátra kerülnek, a gigantikus komplexum pedig ott marad az állam nyakán. Az erőforrások elpazarlását semmi sem szemlélteti jobban annál, hogy csúcsra járatva ez az adatközpont pontosan annyi áramot zabálna fel, mint egész New York. Az a New York, ahol nem egy maroknyi techszerver zúg, hanem közel ötmillió hús-vér ember dolgozik nap mint nap. 

Amikor a hazai munkahelyek és az elszívott energia valós mérlege került szóba, O'Leary azonnal előhúzta a geopolitikai aduászt. A beruházást hirtelen a Kína elleni digitális háború és a Tajvan védelméért vívott stratégiai harc legfőbb bástyájaként festette le. Érvelése szerint a nemzetbiztonsági érdek és a katonai felsőbbrendűség felülírja a helyi lakosok apró-cseprő aggályait: aki nem támogatja az ő 100 milliárd dolláros adatbirodalmát, az lényegében Peking malmára hajtja a vizet.

A beszélgetés legélesebb pontja az volt, amikor Carlson nyomatékosan rákérdezett, pontosan mennyi tartós munkahelyet teremtene a beruházás az Egyesült Államokban. O'Leary a konkrét számok helyett azonnal Tajvan védelmére terelte a szót. A műsorvezető azonban nem hagyta magát lerázni, és nyers őszinteséggel szembesítette interjúalanyát a mellébeszéléssel: „Nagyon árulkodó, hogy amikor az amerikai munkahelyekről kérdeztem, Ön azonnal Tajvan védelmére tért át.”

Carlson ekkor vitte be a kegyelemdöfést, és nyíltan rákérdezett a projekt legnagyobb képmutatására: ha O'Leary valóban a kínai gazdasági és katonai expanziótól tart, miért épül a tervezett utahi beruházás mégis nagyrészt kínai gyártású alkatrészekre és technológiára? A milliárdos nemzetbiztonsági kártyája ezzel a logikai ellentmondással azonnal hitelét vesztette.

O'Leary egy vállrándítással intézte el a visszásságot, mondván, Kína a világ gyára, ebből kell főzniük. Carlson azonban nem érte be a sablonos magyarázattal, és feltette a legfontosabb kérdést. Valóban a fizikai betonozás és a szervercsarnokok jelentik a mesterségesintelligencia-fölényt? Tényleg a technológiai fejlődés csúcsát képviselik ezek a gigantikus acél- és műanyagmonstrumok, amelyek csillagászati energiaéhségükkel egész államokat bénítanak meg?

Carlson egy végletekig realista, csípős megállapítással zárta rövidre a technológiai dilemmát: „Talán igen, talán nem, de biztosan ez a legjövedelmezőbb üzlet a fejlesztők számára.”

A hálózati túlterheltség és a lakossági kiszolgáltatottság legújabb, megrázó példája a Nevada és Kalifornia határán fekvő Tahoe-tó esete. A térség energiaszolgáltatója ugyanis közölte a népszerű üdülőövezet 55 ezer lakójával, hogy a jövőben minden egyes megtermelt watt energiát egy közeli adatközpontnak ad át. A vállalat döntése értelmében a helyieknek a következő évig saját maguknak kell új áramforrást találniuk.

Carlson szerint a folyamatban van valami „kicsit disztópikus”. Hangsúlyozta, hogy magát a mesterséges intelligenciában rejlő technológiai ígéretet nem támadja, ugyanakkor a háttéralkuk és az erőforrások kisajátítása egy olyan sötét jövő felé mutatnak, amelyet elengedhetetlen volna érdemben megvitatni, még mielőtt az végleg megérkezik.

O'Leary egy váratlan húzással igyekezett megfordítani a narratívát: felajánlotta, hogy a tervezett saját erőművéből szükség esetén áramot táplál vissza a utahi helyi hálózatba. „Ahelyett, hogy a gonosz adatközpontosok lennénk, azok lehetnénk, akik valójában az utahi hálózatot látják el árammal” – fogalmazott az interjúban. A hangzatos PR-szólamok mögött azonban komoly bökkenő húzódik meg: a milliárdos befektető írásban semmilyen kötelezettséget vagy garanciát nem vállalt az ígéretére.

A politikai és a vállalati elit összefonódását a pénzügyi feltételek is megpecsételik. O'Leary gigaprojektje ugyanis nemcsak szabad kezet, de masszív adókedvezményeket is kapott Utah államtól. A képlet ezzel válik teljessé: miközben a lakók feje felett döntenek egy erőforrásfaló monstrumról, az adófizetők pénzéből még támogatják is a techmilliárdos magánbizniszét.

Carlson ekkor szorította végleg sarokba a milliárdost, és nyíltan rákérdezett, miért kell az amerikai adófizetőknek finanszírozniuk egy profitorientált magánvállalkozást. O'Leary első reflexe a tagadás volt: azzal védekezett, hogy az adófizetőknek ez egyetlen centjébe sem kerül. A műsorvezető azonban nem tágított, és azonnal leleplezte a klasszikus vállalati érvelést: „De igen. Ha ön adókedvezményt kap, akkor ők fizetik meg a különbözetet. Van egy állami költségvetés.” Ezt követően pedig feltette a legsúlyosabb kérdést:

„Ha ez ennyire jó üzlet, miért kéri az adófizetőket, hogy segítsenek kifizetni, anélkül hogy részesedést kapnának? Ad részvényt az adófizetőknek?”

O'Leary válasza az volt, hogy nem. A befektetők kapják a részvényeket.

Carlson kíméletlen logikával szorította sarokba a milliárdost: ha ez a beruházás valóban kulcsfontosságú nemzeti érdek, ráadásul rendkívül jövedelmező üzlet is, a kettő együtt éppen azt jelenti, hogy semmi szükség állami támogatásra. O'Leary érdemi válasz híján végül cinikusan csak ennyit vetett oda: „Üdvözlöm Amerikában. Ez így működik kétszáz éve.” A műsorvezető azonban nem fogadta el ezt a hárítást, és rámutatott a projekt legnagyobb morális bűnére: a döntéshozók és a befektetők közül senki, egyetlen percig sem próbálta elmagyarázni az átlagembernek, hogyan lesz ettől jobb az élete.

A műsorvezető nem spórolt a jelzőkkel, amikor a jövő digitális gyárainak látványát értékelte. Végső konklúzióként egyenesen úgy fogalmazott: „Valószínűleg nincs csúnyább dolog a Földön, mint egy adatközpont; seb a tájban, sértés Isten és a természet ellen.”

A projekt körül kialakult csend valósággal fülsiketítő. Box Elder megyében a döntéshozók közül senki sem vette a fáradságot, hogy belekössön a gigantikus méretekbe vagy a helyszínbe, és a zöld szervezetek is látványosan félrenéztek. „A környezetvédelmi mozgalom, hol van?” – kérdezte felháborodottan Carlson, rámutatva a zöldek álszentségére. O'Leary válasza pedig mindent elmond a milliárdosok gátlástalanságáról és a helyi erőforrások kiárusításáról: „Nem volt szükségem negyvenezer hektárra, de ennyi állt rendelkezésre.”

„Az alkotásban az ember a Teremtőt utánozza, aki őt teremtette. Az alkotás az emberi lét középpontja. Nélküle nincs öröm.” A műsorvezető figyelmeztetése szerint az MI nem egyszerűen gazdasági kihívást jelent, hanem az ember legbelső lényegét, a teremtő és alkotó munka örömét fenyegeti azzal, hogy feleslegessé teszi azt.

Carlson óvakodott a géprombolók leegyszerűsítő narratívájától, és egy kiegyensúlyozott, mégis határozott diagnózissal tette helyre a technológiai forradalom mérlegét: „A lényeg nem az, hogy a mesterséges intelligencia szörnyű. Nyilván vannak előnyei, valószínűleg el tud végezni sok ismétlődő feladatot, amit az emberek nem akarnak és nem is kellene elvégezniük. Remek. De a hátrányok is mélyrehatóak. Azok pedig, akik fejlesztik és profitálnak belőle, még csak foglalkozni sem hajlandók velük.”

Paksot is elérik az MI-adatközpontok

A mesterséges intelligencia kiszolgálására épülő, rendkívüli energiaigényű adatközpontok azonban nemcsak az Egyesült Államokban jelennek meg. Magyarországon is készül egy hasonló léptékű beruházás, amely körül már most számos kérdés merült fel az energiaellátás, az állami szerepvállalás és a nemzeti érdekek szempontjából.

A hazai aggályokat korábbi  tényfeltáró írásunk is megerősíti, rávilágítva a beruházás súlyos környezeti kockázataira. Az írás figyelmeztet, hogy a projekt részét képező, tervezett 530 hektáros napelempark alatt a termőföld teljesen tönkremegy és terméketlenné válik. Emellett az elhasználódott napelempanelek jövőbeli hulladékkezelése máig teljesen megoldatlan, mint ahogy az óriási szerverpark hűtésére használt víz sorsa és elvezetése sem tisztázott.

A tervezett hazai beruházás brutális méreteit az Orbán-kormány mesterséges intelligenciáért felelős akkori kormánybiztosa, Palkovics László is megerősítette. A politikus egy nyilatkozatában úgy fogalmazott: „Ez egy egész paksi reaktorblokk teljesítménye. Nem véletlenül gondolkodnak Paks környékén a telephelyről.” Palkovics megbízatása és politikai szerepvállalása azonban a közelmúltbeli kormányváltást követően megszűnt, így a projekt politikai védnöksége és jövőbeli felügyelete is bizonytalanná vált a Tisza-kormány megalakulásával.

A május 12-én felesküdött Tisza-kormány – amelyben Tanács Zoltán vette át a korábbi Kulturális és Innovációs Minisztérium feladatait öröklő Tudományos és Technológiai Minisztérium vezetését – hivatalosan bejelentette, hogy működése első száz napjában teljes körűen felülvizsgálja a korábbi időszak főbb állami szerződéseit és stratégiai beruházási megállapodásait. Bár a paksi megaprojekt egy egész reaktorblokk áramkapacitását kötné le, az új kabinet egyelőre mélyen hallgat, és nem nyilatkozott arról, hogy a felülvizsgálat a vitatott adatközpont szándéknyilatkozatát is érinti-e.

A tét nem kisebb, mint a hazai ellátásbiztonság: a paksi atomerőmű jelenleg az ország villamosenergia-szükségletének legalább felét fedezi. Egy olyan rendkívüli krízishelyzetben, mint amilyen a 2025 tavaszi spanyolországi és portugáliai tömeges áramkimaradás volt, hirtelen húsbavágó morális kérdéssé válik a prioritás: a kritikus lakossági infrastruktúra és a kórházak kapnak-e elsőbbséget, vagy az állam által kiszolgált, mindent elnyelő mesterségesintelligencia-központ? Noha Magyarország befektetői megítélése az elmúlt években jelentősen romlott, egy ilyen fojtogató gazdasági környezetben egy hárommilliárd eurós külföldi tőkeígéret könnyen elnémítja a kényelmetlenebb kérdéseket – különösen akkor, ha azokat a zárt ajtók mögött egyezkedő szereplők közül senki sem köteles nyilvánosan megválaszolni.

Az utahi sivatagtól Paksig ugyanaz a kérdés rajzolódik ki. Ki birtokolja majd azt az infrastruktúrát, amely a mesterséges intelligencia korszakát működteti, ki viseli a költségeit, és végül ki profitál belőle? A képlet végtelenül egyszerű, mégis riasztó: miközben a techmilliárdosok beruházásainak mérete napról napra nagyobb, a róluk szóló társadalmi vita és a demokrácia mozgástere egyre kisebb.

(A Tucker Carlson Network, Magyar Jelen, MTI, O'Leary Ventures nyomán)

Kapcsolódó: