Mint arról a Magyar Jelen is beszámolt, Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter (hogy saját kútfőből, vagy felsőbb utasításra, nem tudni) bejelentette, az egykori Petőfi Sándor laktanyát átnevezik Mária Terézia laktanyára. „Szabadságharcos” kormányunk tehát a szabadságharcos forradalmárt felettünk uralkodó Habsburg királynőre cseréli. Irányi Dániel véleménycikke.
Jogosan merülhet fel a kérdés persze, minek kellenek nekünk független Magyarországért küzdő lánglelkű ifjak a mai világban, mikor kormányunk amúgy is kiárusítja országunkat kb. bárkinek, aki hajlandó fizetni érte? Ehhez az arculathoz valóban jobban illik egy idegen uralkodó, mint egy magyar szívű szabadságharcos. Aki ráadásul – finoman szólva – nem kedvelte a Habsburgokat, akik – olyan szovjetesen – úgy „szabadítottak” fel minket, hogy aztán évszázadokig nem akartak hazamenni.
A magyarok mentették meg a megszállóikat
De mi a baj Mária Teréziával? Nos, Habsburg „királynőnk” trónra kerülése után rövidest rohant könyörögni a magyar nemességnek, hogy mentsék meg Birodalmát, különben a poroszok rommá verik, és elveszik belőle, ami nekik kell – akár a trónját is.
Ezért 1741 szeptemberében a pozsonyi országgyűlésen Mária Terézia a nyolc hónapos Józseffel a karján a magyar rendek segítségét kérte. Az országgyűlés pedig megszavazta a segítséget, azaz a pénzt és a katonákat. Negyvenezer újonccal bővült a hadsereg, ami igencsak meglepte a poroszokat, akik azt hitték, a csehekhez hasonlóan a magyarok is meglátják a lehetőséget a háborúban, felszabadítókat látnak a Habsburgok ellenfelében, és „rebellis hírükhöz híven” inkább saját függetlenségük kivívására törekednek, semmint a megszállók kiszolgálására. Nos, a magyar nemesség nem így tett, inkább megszavazták a pénzt és a katonákat Habsburg uraiknak.
Mária Terézia később sokszor kijelentette, hogy a magyar rendek mentették meg uralmát.
Trónja megmentését és birodalma egyben tartását később Mária Terézia alaposan meghálálta, amiről a székelyeknek tudnak mesélni.
A madéfalvi mészáros laktanyája
1760-ban az osztrák uralkodó elrendelte a székely határőrezredek felállítását – ám régi jogaiktól megfosztva. Az udvar tisztában volt a korábbi székely határőrök kiváltságaival, de úgy voltak vele, a „gyarmati rész csak fogja be a száját és tegye a dolgát”. (Ezek a régi jogok az adómentesség mellett azt is jelentették, hogy a székely határőrök csak a Székelyföld határait védték, tehát nem vihették őket külföldre.)
Mivel a jogfosztott határőrségbe nem tolongtak a jelentkezők, Mária Terézia 1763-ban erőszakos sorozást rendelt el Székelyföldön. A terv szerint a besorozottak osztrák parancsnokság alatt, a monarchia érdeki szerint minél nagyobb számban bevethetőek lennének, akár külföldön is, idegen, hódító háborúkban. Erre válaszul székely férfiak ezrei menekültek Moldvába. A királynő válasza sem váratott magára sokat:
1763 karácsonyán, a téli hidegben katonái kiűzték házaikból a Moldvába menekült férfiak asszonyait és gyermekeit.
Ezt követően Mária Terézia üzent: az otthon maradt székelyekkel szívesen tárgyalna a sorozás feltételeiről. A székelyek bízva a királynő szavában, elfogadták a javaslatot, s 1764. január 6-án fegyvertelenül megjelentenek a csíkszéki Madéfalván, ahol a tervek szerint másnap kezdődtek volna a tárgyalások. Ez azonban csapda volt. Az éj leple alatt a császári katonaság körülvette Madéfalvát, hogy senki se menekülhessen, majd ágyútüzet zúdítottak a békésen alvó falura, legyilkolva minden, tárgyalásra érkező székelyt, illetve a helyieket.
Mintegy 500 embert mészároltak így le ágyútűzzel, köztük nőket és gyermekeket.
Az osztrák veszteség 0 fő, hiszen harcról szó se volt.
Mária Teréziának azonban ez sem volt elég. Olyannyira felbosszantotta, hogy „holmi gyarmatiak” dacolnak akaratával, hogy felállított egy bírósági szervet, a Criminalis Comissio-t, aminek fel kellett derítenie azon személyeket, akik részt vettek a székelyek autonómiáját védő mozgalomban. Rájuk fej-és jószágvesztést mondtak ki, a feljelentők pedig pénzjutalmat kaptak.
A véreskezű királynő bosszúja elől újabb áradat indult Moldvába – Mária Terézia uralkodása tehát jelentősen segítette Erdély elrománosítását.
Az 1764. január 6-ról 7-re virradó éjjel végzett mészárlás a „siculicidium” nevet kapta, ami a székelyek legyilkolását jelenti. Ennek ma emlékoszlopa van Madéfalván. Ott ugyanis, ellenben a csonkahonban, még ismerik az igazságot, és nem csak a szélsőliberális-kulturmarxista formában írt történelmet tanítják.
Ott aligha látnák szívesen Szalay-Bobrovniczky Kristófot, aki nemzetiszívű forradalmárunk helyett a székelyek mészárosáról nevezett el laktanyát.
Csonkahonban a jelentős felháborodás viszont elmaradt. De mit is várhatunk egy olyan országtól, ahol a városainkat porig bombázó Franklin D. Rooseveltnek tere van, a másik bombázófétises háborús bűnösnek, Winston Churchillnek sétánya, a „Szabadság téren” egy emlékmű pedig a történelem egyik legvéresebb, legembertelenebb rendszere előtt tiszteleg? Az ilyen szellemiséghez tényleg jobban illik egy Habsburg uralkodó, mint egy lánglelkű magyar szabadságharcos.
Irányi Dániel
A véleményrovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
