A Neue Rechte (Új Jobboldal) egy lazán körülhatárolt gondolati iskola és szervezeti háló, mely a II. világháború után létrejött amerikanizálódó liberális renddel szemben a német jobboldali, konzervatív hagyomány felélesztését, konstruktív újraértelmezését tűzte ki célul. Ez a közeg a centrista jobboldali CDU/CSU pártoktól jobbra áll – bizonyos értelemben pedig a jobboldali populizmuson (AfD, PEGIDA) és a jobboldali radikalizmuson (pl. Die Heimat) is túlmutat. Mint gondolati iskola egyfelől „későbbi” és „korábbi” is, mint a XX. század politikai, ideológiai előzményei. E közegre alapvető hatást gyakoroltak a német konzervatív forradalom, illetve a francia Nouvelle Droite (Új Jobboldal) gondolkodói és elméletei. Jelentős különbség azonban, hogy az utóbbiak a pogánysághoz való visszatérés, míg a német mozgalom (meghatározóan) a kereszténység alapján áll. Az alábbi interjúban Martin Lichtmesz-szel, a német Neue Rechte egyik prominens, osztrák tagjával beszélünk személyes hátteréről, fordítói, írói tevékenységéről, a német Új Jobboldalról, Közép-Európáról és a politika lehetőségeiről. Kun György Balázs interjúja alább olvasható.
– Be tudja mutatni magát néhány szóban?
– 1976-ban Bécsben születtem, majd tizennégy évig éltem Berlinben, és egy évtizede visszatértem hazámba, Ausztriába. 2005 óta írok német jobboldali folyóiratoknak és magazinoknak, nyomtatott és online formában egyaránt. Jelenleg a legtöbbet a Sezession blognak és kéthavi magazinnak, valamint a hozzá kapcsolódó németországi Institut für Staatspolitiknak (Állampolitikai Intézet) dolgozom. Amellett, hogy könyveket írok olyan témákról, mint például politika, kultúra és vallás, több írást is fordítottam franciából és angolból – ezek közül a legsikeresebb Jean Raspail híres bevándorlási disztópiája, A szentek tábora. Kapcsolatban állok a Generation Identity osztrák ágával, bár nem veszek részt a tevékenységükben. Alkalmanként Martin Sellner barátommal közösen streamelek. Néha angol nyelvű csatornákon is megjelenek.
– A Sezession oldalon sokat írt már filmekről, és kiadott egy könyvet az 1945 utáni német filmről („Besetztes Gelände. Deutschland im Film nach ’45”) is. Ki a kedvenc magyar rendezője és miért?
– Igazából nagyon keveset tudok a magyar filmművészetről… Jancsó Miklós több filmje is nagy hatással volt rám, különösen a Csillagosok, katonák (1967). Tarr Béla Sátántangó (1994) című filmje észbontó, bár komor és kimerítő élmény volt. Kétszer ültem végig teljes vetítést belőle, ami igencsak próbára teszi az állóképességet, hiszen majdnem nyolc órán át tart, nagyon lassú, „hipnotikus” tempóban. Enyedi Ildikó Az én XX. századom (1989) című filmjét is élveztem. Különösen tetszett az a jelenet, amikor az őrjöngő osztrák színész, Paulus Manker megismétli a gyászos sorsú nőgyűlölő filozófus, Otto Weininger szerepét, amit korábban már saját Weiningers Nacht című, őrületes filmjében is eljátszott. Most vettem észre egyébként, hogy mindhárom általam kiemelt film fekete-fehér.
– Hogyan jellemezné a Neue Rechte-t olvasóinknak?
– Ez egy nem dogmatikus gyűjtőfogalom a „disszidens”, nem mainstream jobboldali spektrumra Németországban. Többnyire praktikus gyűjtőfogalomként használják, és nem mindenki, akit ebbe a kategóriába sorolnak, szereti vagy fogadja el azt. Általában az „identitárius”, etnonacionalista nézeteket valló emberekre utal. Az idesoroltak között nagyon gyakran találkozhatunk egy általunk „solidarpatriotisch„-nak nevezett állásponttal, amely hazafias alapon foglalkozik társadalmi-gazdasági kérdésekkel, kritikusan viszonyul a szabadpiaci liberalizmushoz és hasonlókhoz. Nagyon gyakori az „anti-atlantista” hozzáállás, egy olyan szuverenizmus, amelynek célja, hogy Németországot hosszú távon (reálisan szólva nagyon hosszú távon) kiszabadítsa az Egyesült Államok uralma alól. Gyakran használják önmegnevezésként is azok, akik határt kívánnak húzni maguk és a megmaradt „Alte Rechte” („Régi Jobboldali”) csoportok között, amelyek egészen más miliőt alkotnak, és amelyeket az jellemez, hogy ragaszkodnak bizonyos történelmi nosztalgiákhoz, szimbolizmusokhoz és ideológiákhoz, amelyeket az Új Jobboldal elutasít. Az utóbbi időben elég sok átfedés mutatkozik a „jobboldali populizmus” jelenségével is, amely (legalább) 2015 óta erősödik, bár minden bizonnyal már túl van a zenitjén.
A németországi „Új Jobboldal” központja ma Schnellrodában, egy kis szász-anhalti faluban van, ahol Götz Kubitschek „udvarháza”, egy felújított, több száz éves kúria található, amely a Verlag Antaios nevű, korszakalkotó kiadónak ad otthont. Kubitschek Erik Lehnerttel együtt „akadémiákat” szervez, ahol fiatal német, osztrák és svájci jobboldali aktivisták találkoznak egy hétvégére, hogy közösségi és szakmai kapcsolatokat építsenek ki, előadásokat és beszédeket hallgassanak meg, és alapos vitákat folytassanak adott témákról. Idén szeptemberben például a „propaganda” volt az átfogó téma, annak minden aspektusában. Más akadémiák a geopolitika, antropológia, építészet, „a nemzetállam és Európa jövője”, „állam és rend”, „pártpolitika”, „erőszak”, „megvalósíthatóság” vagy a jelenlegi politikai helyzet általános megvitatása köré csoportosultak. Az előadások magas intellektuális színvonalat képviselnek, és igyekeznek az adott téma minél több aspektusát lefedni. Ez azonban nem filozófiai és elméleti „elefántcsonttorony”, hanem gyakorlati politikai és stratégiai célú oktatás is. A résztvevők közül sokan az AfD-ben (Alternative für Deutschland), Németország legjelentősebb és legsikeresebb hazafias ellenzéki pártjában dolgoznak. Különösen a „keleti” AfD egy lényeges része az, ami nagyon jó viszonyt és kapcsolatokat ápol Schnellrodával.
Természetesen a „megtámadott hatalomnak” ez nem tetszik, és megpróbál nyomást gyakorolni az ilyen nem kívánt szerveződésre és hálózatépítésre, mégpedig az úgynevezett „Bundesamt für Verfassungsschutz„, a „Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal” tevékenységén keresztül, amely az állam által a politikai ellenzék démonizálására és rágalmazására létrehozott intézmény. Összefoglalva: amikor ma Németországban „Neue Rechte”-ről beszélnek, akkor többnyire a Schnellroda körüli hálózatra gondolnak, amely az identitáriusokból, az AfD bizonyos részeiből, független kiadókból, kezdeményezésekből, médiából, szabadgondolkodókból és „influencerekből” áll. Nem mindannyian osztják ugyanazokat az álláspontokat, de egy alapvető közös szemléletet igen.
– A Nouvelle Droite (francia „Új Jobboldal”) Franciaországon és a frankofón világon kívül is nagy hatással bír. Hasonló a helyzet a Neue Rechte esetében is? Ha igen, tudna említeni néhány gondolkodót, politikust, szervezetet, amelyekre ez a „gondolati iskola” Németországban, Ausztriában, illetve más országokban hatással volt?
– Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy Németországon kívül sok, ha egyáltalán bármilyen hatása lenne, mivel nagyon kevés írást fordítottak le tőlünk. Valószínűleg a GI néhány akciója inspiráló volt nemzetközileg, például amikor 2016-ban felmásztak a Brandenburgi kapura és kiterítettek egy transzparenst, amelyen az állt: „Biztonságos határok, biztonságos jövő”. Bizonyára számos más európai országban is van kapcsolatunk hasonlóan gondolkodó emberekkel, mind keleten, mind nyugaton, valamint az USA-ban és Oroszországban is. A háttérben azonban nagyobb német hatás munkál, hiszen mind a Nouvelle Droite, mind a Neue Rechte erős ideológiai gyökerekkel kötődik az 1920-as és 1930-as évek úgynevezett „konzervatív forradalmához”: olyan közismert, klasszikus gondolkodók nevei juthatnak eszünkbe, mint Oswald Spengler, Carl Schmitt, Ludwig Klages, Ernst Jünger vagy Martin Heidegger.
– Bemutatná egy kicsit az Antaios kiadót? Milyen könyveket adnak ki? Említett néhányat, amelyek ön szerint fontosak.
– Az Antaios már több mint húsz éve létezik. A kiadott könyvek köre meglehetősen széles: vannak elméleti munkák, esszék, regények, vitairatok, filozófiai elmélkedések, interjúk vagy monográfiák fontos gondolkodókról és írókról (csak példaként említve: Ernst Nolte, Georges Sorel, Armin Mohler, Mircea Eliade vagy Nicolás Gómez Dávila). Természetesen a szokásos jobboldali témák állnak a középpontban: a tömeges bevándorlás, a „nagy helyettesítés”, az etnokulturális identitás, és ellenségeink számtalan hidrafejének elemzése: genderelmélet, antirasszizmus, globalizmus, transzhumanizmus, technokrácia vagy „kovidizmus”. Népszerű és jól fogyó sorozat a „Kaplaken„: Rövid, zsebben is kényelmesen elférő könyvek, amelyeket különböző szerzők írtak, különböző témákról. Ezek gyors, informatív és gyakran szórakoztató olvasmányélményt nyújtanak, ideális ajándékok a barátok és rokonok felvilágosítására és felrázására, illetve nagyon keresettek a gyűjtők számára is. A sorozatnak eddig 87 kötete jelent meg.
Nehéz kiválasztani az „igazán fontosakat”, mert sok volt belőlük, és ebben bizonyára kissé elfogult is vagyok. Két olyan elméleti munka született a közelmúltban, amelyet az olvasók nagy elismeréssel fogadtak: Maximilian Krah, az AfD politikusának Politik von rechts („Jobboldali politika”) című könyve a mai jobboldali politika lényegét és körvonalait próbálja meghatározni, míg Martin Sellner, Regime Change von rechts („Jobboldali rendszerváltás”) című könyve a németországi és nyugat-európai változásokhoz szükséges metapolitikai stratégiák lenyűgöző és alapos vázlata, amit – tudomásom szerint – ilyen részletes és konkrét formában még senki nem készített el korábban. További nagy hatású művek voltak Benedikt Kaiser Solidarischer Patriotismus („Szolidáris hazafiság”) vagy Manfred Kleine-Hartlage Systemfrage („A rendszerkérdés”) című műve, amely egy csípős elemzés, mely azzal a nehéz kérdéssel foglalkozik, hogy lehetséges-e egyáltalán változás a jelenlegi (bukásra ítéltnek tűnő) politikai rendszeren belül. (A szerző tagadja ennek lehetőségét.) „Bestseller” volt a kínálatunkban a Caroline Sommerfeld és jómagam által írt Mit Linken leben („Balosokkal élni”) is, ami egyfajta „túlélési kézikönyv” a „rossz” álláspontokat képviselő emberek számára, amelynek célja, hogy segítsen vitákat megnyerni, a politikai tájékozódás képességét elnyerni, átlátni a baloldali ostobaságokon, megérteni azok „típusait” és pszichológiájukat, és mindenekelőtt kezelni a társadalmi nyomást a családban, munkahelyen, iskolában, egyetemen, baráti társaságokban stb. „Könnyedebb” hangvételű, mint a legtöbb könyvünk, és még jobboldaliaknak szóló randizási tippeket is tartalmaz! 2017-ben, a „migránsválságot” követő „populista” hullám csúcsán jelent meg, és be kell valljam, hogy egyes részei már kissé elavultnak és történtinek tűnnek, mint egy időkapszula. Egy másik könyv, ami nekem nagyon tetszett, a 2015-ben megjelent Tristesse Droite, amely néhány estét dokumentál, melyek során az Új Jobboldal szószólóinak egy kis csoportja (köztük jómagam is) Schnellrodában találkozott, hogy hosszú, órákon át tartó, nyitott beszélgetést folytasson – ahogy mi mondani szoktuk – „Istenről és a világról”, amiből egy nagyon szokatlan, elgondolkodtató és bensőséges hangulatú könyv született.
– Vannak jelenleg folyamatban lévő könyvprojektjei, fordításai? Melyeket tartja egyébként a legfontosabbaknak?
– Van egy nagyobb projekt, amin már egy ideje dolgozom, és ami még több időt is igénybe fog venni, ez pedig egyfajta lexikon azokról a filmekről, amelyeket jobboldali szempontból fontosnak vagy értékesnek tartok. Nem feltétlenül „jobboldali” filmekre gondolok (kevés van, ami 100%-ban annak minősíthető), hanem olyan filmekre, amelyek történelmi, intellektuális, esztétikai értékkel bírnak a jobboldali gondolkodás számára. Ez egyfajta mamut-projektté nőtte ki magát, mert végül kb. 200 filmet találtam, amit bele akarok venni. Emellett szeretnék hozzáfűzni néhány általános gondolatot a cenzúra kérdéséről és politikájáról, a művész felelősségéről, a művészet és az ideológia közötti feszültségekről és közös vonásokról, a tömegkultúra jó és rossz oldalairól (szerintem vannak jó oldalai is), valamint a filmnézés jelenéről és jövőjéről egy teljesen digitalizált korban, amikor a klasszikus mozi, – legalábbis ahogy én látom – végleg haldoklik.
Van egy ehhez kapcsolódó régebbi könyvem, ami tulajdonképpen a legelső is volt, és amit még mindig jó munkának tartok (hogy mennyire jó, azt mások döntsék el). A címe „Besetztes Gelände” („Megszállt terület”, 2010), és alapvetően egy hosszú, de feszes és csípős hangú esszé a történelem filmes ábrázolásáról, különös tekintettel a 2. világháborúra és Németország szerepére.
Szerény véleményem szerint azonban a „legfontosabb” és legambiciózusabb könyvem a 2014-ben megjelent „Kann nur ein Gott uns retten?” („Csak egy Isten menthet meg minket?”) című könyvem. Ez egy nagyon mélyreható, 400 oldalas elmélkedés a vallás természetéről és annak a politikához való viszonyáról (hogy kicsit leegyszerűsítsem a dolgot), egy (túlnyomórészt) katolikus vagy inkább (ha szabad úgy mondanom) „katolizáló” nézőpontból szemlélve – akkoriban nagy hatással voltak rám olyanok, mint Charles Péguy és Georges Bernanos). Mindazonáltal nem tartom magam „igazi” katolikusnak, és inkább „kereső” maradok, mint „hívő”. Mindenesetre az egész életem és szívem beletettem ebbe az írásba, és ez elsősorban egy meglehetősen személyes vallomás, bár ezt a tényt igyekeztem a lehető legjobban elfedni. Szóval, ha egy fordítót érdekelne, annak igazán örülnék, mert szerintem nem tudtam még meghaladni ezt az írást.
– A Legatum Publishing kiadó a közeljövőben kiadja az Ethnopluralismus („Etnopluralizmus”) című könyvének angol fordítását. Mesél egy kicsit erről, és ennek relevanciájáról? Miért fontos a könyv, és az etnopluralista gondolat? Van továbbá egy összetettebb, és talán provokatívabb kérdésem az etnopluralizmussal kapcsolatban. Tudomásom szerint – a néhai szociológus és történész – Henning Eichberg kezdte használni ezt a kifejezést, mely rövidesen a Nouvelle Droite számára is fontos fogalommá vált. Akkor, hogy lehetséges, hogy – az Antaios honlapja szerint – ön az „első, aki átfogóan bemutatja ezt a fogalmat, annak lehetőségeit és félreértelmezéseit”?
Ez egy félreértés. A fogalom „bemutatása” nem azt jelenti, hogy én találtam volna azt ki, ahogy az „etnopluralizmus” megnevezést sem, amelyet valóban Henning Eichberg alkotott meg 1973-ban (egy anti-eurocentrikus, antikolonialista, inkább „baloldali” kontextusban). Könyvem lényege, hogy az „etnopluralizmus”, akárcsak az „univerzalizmus”, csak többes számban létezik. Ez alatt azt értem, hogy soha nem volt egyetlen kötelező érvényű elmélet vagy alaptétel ezen a néven, sokkal inkább különböző „változatok”, amelyeket nem is feltétlenül ezzel a kifejezéssel illettek. Könyvem az első, amely kritikai áttekintést nyújt az etnopluralista elméletekről, azok történelmi kontextusáról, központi elemeiről, valamint szellemi és értelmi „elődeiről”. A képletem a következő: „Etnopluralizmusnak nevezek minden olyan koncepciót, amely a nemzeti és a népi mivoltot általában, mint eredendő jót védi”. Mint politikai álláspont, ez egy olyan pozíció, amelyet a legtöbb modern nacionalista ma elfogad, olyan alapelvként, mely szerint a világ minden népét úgy tekintik, melynek „joga” van az önfenntartáshoz és önrendelkezéshez, hogy megvédhesse etnikai-kulturális identitását az univerzalista túlkapásokkal és uniformizálással szemben, amelyet ma általában „globalizmusnak” neveznek.
Ez a koncepció azt állítja, hogy felülkerekedett a „régi jobboldal” sovinizmusán és „rasszizmusán”, amely más nemzeteket és fajokat gyakran „alsóbbrendűnek” és ezért a hódítás, alávetés és gyarmatosítás legitim tárgyának tekintett. Ehelyett más nemzetek és fajok inkább „különbözőnek” tekintendőek, mindenféle értékítélet meghozatala nélkül, egyfajta „kulturális relativizmust” tételezve. Ez inkább egy „védekező”, mint agresszív, invazív nacionalizmus. Ez egy „élni és élni hagyni” koncepció, mely a világ összes nemzetét és etnikumát érintő, vélt történelmi fenyegetéssel áll szemben: Ez az „egy világ” utópisztikus eszméje, egyesek álma, mások rémálma, amelyben az egész emberiség egyetlen világkormány alatt egyesül, és leküzd minden etnikai, faji, sőt manapság már „nemi” korlátot. Ahogy Alain de Benoist fogalmazott: „Nem mások identitása ellen harcolok, hanem a rendszer ellen, amely minden identitást elpusztít„. Guillaume Faye ezt „a népeket kiirtó rendszernek” nevezte, és az egyes nemzeti identitások eltörlését tekintette a liberalizmus végeredményének, végjátékának. Ez az etnikai gyökértelenné tétel sokféle formát ölthet, és az is felvethető, – hogy legalábbis bizonyos fokig – a technológiai társadalom önmagában elkerülhetetlenül a nemzet és az etnokulturális identitás felbomlásához vezet.
A nyugati világban a nemzetek felbomlásának legközvetlenebb és legveszélyesebb módja a tömeges bevándorlás politikája, amelyet Renaud Camus „a nagy helyettesítés” jelzővel illet. Az etnopluralista álláspont ezzel szemben azt hangsúlyozná, hogy a hazához és az önrendelkezéshez való jognak mindkét irányban kell érvényesülnie: mi, nyugatiak nem fogunk arra törekedni, hogy újra gyarmatosítsuk a globális délet, de azt is elutasítjuk, hogy a globális delet hazánkba importáljuk.
Az etnopluralista elképzeléseknek azonban kezdetben semmi közük nem volt a tömeges bevándorlás elhárításához (még az 1970-es években sem, amikor Eichberg kidolgozta koncepcióját). Eredetileg a német romantikához tartozó – és inkább apolitikus – filozófusra, Herderre vezethetők vissza, aki már a 18. század végén úgy látta, hogy a „Volksseele” („néplélek”, ezt a szót ő inkább használta, mint a közismertebb és inkább Hegelhez kötődő „Volksgeist” szót) az ipari korszak és az univerzalista felvilágosodás eszméinek felemelkedése miatt veszélybe került. A következő évszázadban Herder a partikularizmus és a nacionalizmus keresztapjává vált, amely a kor másik nagy ideológiai áramlataival, a liberalizmussal/kapitalizmussal és a szocializmussal/kommunizmussal versengett. Már ebből a vázlatból is látható, hogy meglehetősen hosszú és bonyolult történetet kell elmesélnem, és csak az utolsó fejezetekben jutok el a francia Nouvelle Droite-hoz és a német Neue Rechte-hez.
Könyvemben nemcsak Herdert és Hegelt tárgyalom, hanem a kereszténység pogány-politeista kritikáját (az ókorig visszamenőleg); Gobineau, Spengler és Rosenberg a világtörténelemről alkotott „monumentális festményeit”, amelyek a hanyatlás és a bukás elméleteit igyekeztek felkínálni; Julius Evola gondolatait a „szellemi rasszról”; Renan nemzetről alkotott elképzelését; vagy Franz Boas és Ludwig Ferdinand Clauss proto-etnopluralista, kulturális-relativista elméletéig bezárólag. Utóbbi egyébként a nemzetiszocialista rendszer keretében alkotó elég heterodox gondolkodású fajelméleti teoretikus volt. Kettejük között számos meglepő párhuzamot és átfedést találtam, amit tudomásom szerint korábban még senki sem vett észre. Könyvem egyik meghatározó alakja az etnológus Claude Lévi-Strauss – egy másik gondolkodó, aki soha nem használta ezt a definíciót – aki a második világháború utáni „etnopluralizmus” talán legfontosabb teoretikusa. A keretet, amelyet a fogalom kontextualizálásához használok, Rolf Peter Sieferle német szociológustól vettem át, aki olyan korszakos könyveket írt, amelyek úgy világítják meg a modern világ kialakulását, mint arra igazán kevesen voltak csak képesek.
Csak az utolsó fejezetben fejtem ki saját véleményemet, amely igencsak differenciált. Az etnopluralizmust nem tartom igazán fenntartható, részletekbe menően kidolgozott filozófiai koncepciónak, politikai hasznossága pedig meglehetősen korlátozott. Én azonban úgy tekintek rá, mint egy „regulatív eszmére”, amelynek elsősorban etikai értéke van.
Dióhéjban ennyi, amit itt nagyobb terjedelemben is kifejthetnék, de a könyvemből ez jobban megérthető. Az angol nyelvű változatban lesz néhány szövegfrissítés, kiegészítés és bónusz fejezetek is. Valójában azt hiszem, ez egy olyan téma, amely első látásra egyszerűnek tűnik, de valójában tengernyi mélységű. Könyvem megpróbál bepillantást nyújtani ebbe a gondolati „családba” és annak ellenfeleibe.
– Összességében mit gondol Orbán Viktorról mint politikusról?
– Ebbe nem tudok túl mélyen belemenni, mert nem ismerem eléggé, de talán meglepő számodra, hogy nekünk, nyugat-európai identitáriusoknak Orbán – annak ellenére, hogy bizonyára sok hibája van – inkább egy olyan példakép, akire felnézünk, és reméljük, hogy követhetjük a példáját. A magyarországi politikai és metapolitikai helyzet sokkal jobbnak tűnik, mint ami nálunk van. Ez egy cél, amit elérni törekszünk. Másrészt, Magyarországgal ellentétben nekünk már megvan az a problémánk, hogy hazánkat súlyosan károsítja a tömeges bevándorlás és a kedvezőtlen demográfiai helyzet. Meg kellene kérdeznem az önhöz hasonló magyarokat, hogy mit gondolnak, mi a baj Orbánnal és politikájával.
– Mit jelent Közép-Európa mint régió vagy mint identitásalap, identitásréteg a Neue Rechte és/vagy az ön személyes világképe számára?
– Nos, én csak a személyes világképemről tudok beszélni, és az inkább szentimentális vagy esztétikai, mint tisztán politikai. Volt idő, amikor azt reméltem, hogy Ausztria csatlakozhat egyfajta „populista” visegrádi blokkhoz, amely az Európai Unió és a Német Szövetségi Köztársaság globalista politikájával szemben áll fel. Ez lényegében egyfajta politikai „újraindítása” lett volna annak a térnek, amelyet egykor a Habsburg Birodalom uralt, amelyet igencsak sokra tartok. Ma már attól tartok, hogy ez soha nem fog megtörténni.
Személy szerint, még ha meglehetősen elvont vagy történelmi etnikai értelemben „németnek” is tartom magam, a közvetlen identitásom nem igazán „teuton”, inkább kifejezetten osztrák, kelet felé irányuló szimpátiákkal. Ha megnézem a családfámat és a benne szereplő vezetékneveket, akkor valójában egy „Habsburg Birodalomi korcs” vagyok, felmenőim (úgy tűnik) Magyarországról, Szlovéniából és Csehországból származnak. Mégis, amennyire vissza tudom követni, a családom különböző ágai nagyjából ugyanazon a földrajzi területen maradtak, németül beszéltek és katolikusok voltak legalább két évszázadon át.
– Bemutatná kicsit a jelenlegi osztrák politikai tendenciákat?
Megmondom őszintén, hogy a kortárs osztrák politikát meglehetősen fárasztónak, nevetségesnek és idegesítőnek találom, és ritkán megyek el szavazni. Az országot az ÖVP kormányozza, egy korrupt, maffiaszerű, ál-konzervatív/”jobbközép” párt, amely sokkal károsabb, mint bármelyik baloldali „ellenfelük” (jelenleg koalícióban vannak a Zöldekkel). Az irántuk érzett megvetésem a Covid-évek őrülete alatt nőtt aránytalanul nagyra, amikor gyakorlatilag az egész országot terrorizálták, ami legalább egy egészséges, hazafias, „alulról jövő” ellenállást váltott ki, és bizalmatlanságot táplált a mainstream médiával szemben, amely a hatalom szörnyű kurvája – nem akarom egyébként megsérteni a tényleges prostituáltakat azzal, hogy újságírókhoz hasonlítom őket, mert ők becsületesebbek, és legalább jót tesznek a társadalommal.
Az egyetlen elérhető ellenzéki választás az FPÖ („Szabadságpárt”), amely természetesen szintén hibákkal teli, de legalább egy zseniális ember áll a csúcson, Herbert Kickl, akit két évvel ezelőtt a média őrülten rágalmazott, mert elvi alapon ellenezte a „lezárásokat” és a kötelező oltásokat, de aki most – legalábbis a legutóbbi felmérések szerint – az egyik legnépszerűbb politikus Ausztriában. Egyesek már azt vetítik előre, hogy ő lesz a következő kancellár. Ezzel kapcsolatban meglehetősen pesszimista vagyok, és általában kevéssé bízom a parlamenti politikában, amely általában keveset változtat, ha változtat bármin is egyáltalán. Kicsit tartok attól, hogy a hatalmon lévő Kickl csalódást fog okozni, és túl sok kompromisszumot köt, mint ahogy ez történik általában minden olyan jelölt esetében, akitől azt reméljük, hogy végre megoldást hoz. Annyira csodálom őt bátorságáért, intelligenciájáért és őszinte hozzáállásáért, hogy szeretném, ha „tiszta” maradna, amit – szerintem – csak ellenzékben tehet meg.
(Kiemelt kép: sezession.de)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
