Polikrízisben vagyunk – a vízhiány csak az előszoba

A Magyar Hidrológiai Társaság és a Nem Víznek Való Vidék által szervezett hétfői beszélgetés már a címében is túlmutatott a nyár végére egyre látványosabbá váló vízhiányon. A Milestone Intézetben tartott rendezvény résztvevői arra keresték a választ, hogy amit most tapasztalunk, valóban egy újonnan kialakult krízis-e, vagy inkább évtizedeken át halogatott döntések, rosszul megválasztott célok és az alkalmazkodás elmaradásának következményei váltak mindenki számára láthatóvá.

A baj jóval nagyobb annál, mint hogy egyre kevesebb a víz a Balatonban, apadnak a folyóink vagy kiszárad a Homokhátság. A vízválság csak az egyik tünete annak a polikrízisnek, amelyben az éghajlatváltozás, az évtizedek óta hibás vízgazdálkodási gyakorlat, az egyre növekvő ipari terhelés és a stratégiai döntések hiánya egyszerre erősíti egymást. Miközben a kutatók régóta mérik, modellezik és jelzik a folyamatokat, eredményeikből alig lesz valódi döntés: tanulmányok vannak, átfogó stratégia, világos célállapot és a sérülékenységet figyelembe vevő tervezés viszont nincs.

A „Vízválságtól a polikrízisig?!” című szakmai beszélgetés résztvevőinek üzenete ezért jóval súlyosabb volt annál, hogy Magyarországnak több vizet kellene visszatartania. Arra figyelmeztettek: miközben egyre szélsőségesebb és részben kiszámíthatatlan éghajlati viszonyokhoz kellene alkalmazkodnunk, továbbra is olyan döntéseket hozunk – a folyóink használatától a nagy vízigényű ipari beruházásokig –, amelyeknél sokszor még azt sem tudjuk pontosan, mit bír el a rendszer. A tudás jelentős része már rendelkezésünkre áll. A kérdés egyre inkább az, hogy lesz-e belőle döntés, mielőtt a vízhiány valóban csak az előszobának bizonyul.

A beszélgetést Litkai Gergely jogász, humorista és fenntarthatósági menedzser moderálta. Vendégei dr. Gelencsér András légkörkutató, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, dr. Baranya Sándor, a BME Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékének vezetője, Lukács Ákos, az EY klímaváltozási és fenntarthatósági szolgáltatásainak területvezetője, valamint Stumpf-Biró Balázs kollapszológus, a Cassandra Program társalapítója voltak.

Tavaink, folyóink apadása már csak a felszínen látható tünet

A probléma súlyát jól érzékeltetik azok az adatok, amelyekkel a beszélgetés kezdődött. Augusztus közepére a Balaton átlagos vízállása 47 centiméterre csökkent, miközben a nyár elejéhez képest nagyjából harminc centiméternyi vízoszlop tűnt el. A Velencei-tó helyzete még drámaibb: az agárdi mércén augusztus végén 18 centiméter körüli értékeket mértek.

Csakhogy a tavak látványos apadása csupán a probléma legkönnyebben érzékelhető része. Sokkal nehezebben látható, mégis alapvető jelentőségű az a vízhiány, amely a talajban, a felszín alatti vízkészletekben és egyes országrészek – mindenekelőtt a Homokhátság – vízháztartásában halmozódott fel.

A beszélgetés egyik visszatérő gondolata volt, hogy önmagában már azt sem elegendő vizsgálni, mennyi csapadék hullik Magyarországon. A melegedő éghajlat következtében ugyanis fokozódik a párolgás, vagyis ugyanaz a csapadékmennyiség egy magasabb átlaghőmérséklet mellett már nem ugyanazt a vízellátottságot biztosítja.

Gelencsér András szerint éppen ezért a rendszer egészét kell nézni. Nem pusztán arról van szó, hogy egy adott év szárazabb vagy csapadékosabb, hanem arról, hogyan változik egyszerre a hőmérséklet, a párolgás, a talaj nedvességtartalma, a felszíni és felszín alatti vízkészletek állapota, valamint a légköri folyamatok.

Kutatások vannak – stratégia nincs

A beszélgetés talán egyik legsúlyosabb megállapítása az, hogy a probléma nem csak természettudományos, hanem döntéshozatali mulasztások, halogatások és az érdekek nem megfelelő priorizálásának eredménye is.

Magyarországon ugyanis jelentős kutatói tudás halmozódott fel. Készülnek tanulmányok, modellek, vizsgálatok, léteznek mérési eredmények, és a különböző tudományterületek szakemberei évek óta jelzik a problémákat. Ezek azonban csak korlátozottan jelennek meg a stratégiai tervezésben és a politikai döntéshozatalban.

Többször elhangzott a fórumon, hogy nem elég egy-egy technikai megoldást keresni. Mindenekelőtt azt kellene meghatározni, mi a cél. Milyen állapotban szeretnénk látni húsz, harminc vagy ötven év múlva a magyar tájat, folyókat, mezőgazdaságot és településeket? Mennyi vizet akarunk megtartani, milyen gazdasági tevékenységekhez akarunk vizet biztosítani, és milyen kompromisszumokat vagyunk hajlandók ezért vállalni?

Amíg nincs világosan meghatározott célállapot, addig egymással párhuzamosan születhetnek olyan döntések, amelyek rövid távon külön-külön indokolhatónak tűnnek, összességükben azonban akár egymás ellen is dolgozhatnak.

A résztvevők szerint éppen ez az egyik legsúlyosabb lemaradásunk: a tudományos eredményekből nem áll össze egységes, hosszú távú, a tényleges döntéshozatalt meghatározó stratégia.

Nem a mostani struktúrát kell ellátni vízzel, hanem meg kellene fordulni a lovon

– hangzott el.

Akkumulátorgyárak: tudjuk-e egyáltalán, mit bír el a rendszer?

Különösen élesen vetődött fel ugyanez az ipari fejlesztések kapcsán.

Egy nagy ipari beruházás ugyanis nem kizárólag gazdasági kérdés. Tudni kellene, hogyan illeszkedik annak vízigénye, energiafelhasználása, kibocsátása és infrastruktúraigénye az adott térség már meglévő terheléséhez és sérülékenységéhez.

A szakemberek szerint ennek feltérképezésében is jelentős hiányosságok vannak. A beszélgetésben szóba kerültek a fenntartható energia- és klíma-akciótervek, valamint az energiafelhasználási és kibocsátási adatok hiányosságai is. Elhangzott, hogy a meghatározó nagyvállalati szereplők közül is csak mintegy 60–70 esetében rendelkezünk megfelelő mélységű információkkal ahhoz, hogy a rendszer egészére gyakorolt hatásukat érdemben lássuk.

Külön téma volt az akkumulátorgyártás.

Gelencsér András kifejezetten kritikus volt azzal a gazdaságpolitikai gondolkodással szemben, amely jelentős vízigényű ipari létesítményeket telepít egy olyan országba, ahol a vízkészletek csökkenése már most is egyre súlyosabb problémát jelent. A kérdés nem egyszerűen az, hogy egy adott gyár számára előteremthető-e a működéshez szükséges vízmennyiség, hanem az, hogy ez milyen hatással van az adott térség teljes vízháztartására, és mi történik akkor, ha a rendelkezésre álló készletek tovább csökkennek.

Példaként említette a BYD szegedi gyárát, aminek egy városnyi vízigénye lesz.

„Megcsináljuk a hülyeséget, aztán meg, amikor itt a baj, állunk széttárt karokkal”

– jegyezte meg, hozzáfűzve, hogy a politikai válaszok sokszor mintha alternatív valóságokban születnének. 

Litkai Gergely egy tervezett gödöllői energiatároló kapcsán németországi tapasztalatot is felidézett. Önkéntes tűzoltóként olyan energiatároló-tűzről beszélt, amelynek kezeléséhez a rendezvényen elhangzott adat szerint nagyságrendileg százmillió liter vízre volt szükség. A példa azt érzékeltette: egy beruházás környezeti kockázatainak felmérésekor nem elegendő pusztán a normál üzemmenet fogyasztását vizsgálni. A rendkívüli események víz- és erőforrásigényével is számolni kell.

Vállalati adatok nélkül azt sem tudjuk, mekkora a kockázat

Lukács Ákos a problémát elsősorban gazdasági és vállalati oldalról közelítette meg. Arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben Nyugat-Európában a fenntarthatósági és ESG-jelentések egyre fontosabb részét képezik a vállalati működés és a beruházási kockázatok értékelésének, Magyarországon még mindig súlyos adathiányokkal küzdünk. Sok esetben nem ismerjük kellő részletességgel a nagyvállalatok energia- és vízfelhasználását, környezeti terhelését, illetve azt sem, hogy egy-egy vállalat működése mennyire sérülékeny a klímaváltozás következményeivel szemben.

Pedig éppen ezek az információk lennének szükségesek ahhoz, hogy egy új ipari beruházásról ne önmagában, hanem az adott térség eltartóképességének ismeretében lehessen dönteni. Lukács szerint vízgyűjtő szintű kockázati térképekre lenne szükség: nem pusztán azt kellene megvizsgálni, hogy egy vállalat ma hozzájut-e a működéséhez szükséges vízhez, hanem azt is, hogy ugyanazon a vízgyűjtőn milyen további ipari, mezőgazdasági, ökológiai és lakossági igények jelentkeznek, és mi történik ezekkel egy tartós aszály vagy további felmelegedés esetén.

Ehhez kapcsolódnak az uniós ESRS fenntarthatósági jelentési standardok is, amelyek között külön terület foglalkozik a vízzel és a vízi erőforrásokkal. A probléma azonban nem pusztán az adatszolgáltatás hiánya. Lukács szerint az iparági indikátorok is hiányosak: vagyis sok esetben még azt sem határoztuk meg megfelelően, hogy milyen mutatók alapján mondható ki egy-egy beruházásról vagy gazdasági tevékenységről, hogy az adott környezetben hosszú távon fenntartható.

A klímaváltozás következményeivel egész Európa küzd, de a gazdasági működést is ehhez az új helyzethez kellene igazítani. Ehhez viszont először tudnunk kellene, hol és mekkora a sérülékenység, milyen erőforrásokra épül a gazdaságunk, és mely pontokon válhat egy ma még működő üzleti modell néhány év vagy évtized alatt fenntarthatatlanná.

Van víz – csak egyre rosszabbul gazdálkodunk vele

A beszélgetés egyik fontos pontosítása arra vonatkozott, hogy mit jelent egyáltalán az, amikor „vízválságról” beszélünk. A szakértők szerint Magyarország esetében nem egyszerűen arról van szó, hogy egyik napról a másikra elfogyott volna a víz. A vízkészletek jelentős része továbbra is rendelkezésre áll, a válság egyre inkább a készletekkel való gazdálkodásban jelentkezik.

Nem mindegy ugyanis, mikor érkezik a víz, mennyi ideig marad a tájban, hol tárolódik, milyen állapotban vannak a talajaink, és képesek-e egyáltalán megtartani a lehulló csapadékot. Hiába érkezik időnként jelentős vízmennyiség, ha azt a folyóinkon és csatornáinkon gyorsan kivezetjük az országból, miközben a talaj kiszárad, a felszín alatti vízkészletek süllyednek, és egyre nagyobb mennyiség párolog el.

Ebben az értelemben a vízkrízis nem pusztán készlethiány, hanem gazdálkodási és alkalmazkodási válság is: annak a rendszernek a válsága, amelyet egészen más éghajlati és gazdasági viszonyokra alakítottunk ki, mint amelyek között ma működtetnünk kellene.

Ami száz éve megoldás volt, mára problémává vált

A hazai vízválság másik meghatározó eleme a folyószabályozások öröksége.

Baranya Sándor kutatási területének középpontjában a folyók medermorfológiája, áramlástana és hordalékvándorlása áll. Az általa megfogalmazott mondat talán az egész probléma lényegét összefoglalja:

„Ami száz éve a folyószabályozás célja volt, az ma már az egyik legnagyobb probléma.”

A korábbi vízgazdálkodás alapvető céljai közé tartozott a folyók szabályozása, az árvizek gyors levezetése, a hajózhatóság javítása és minél több terület mezőgazdasági vagy más gazdasági hasznosításának lehetővé tétele. Ma viszont, amikor egyre inkább az a kérdés, hogyan tudnánk megtartani a vizet a tájban, ezeknek a korábbi beavatkozásoknak egy része éppen ellenkező irányban hat.

A folyók medrének mélyülése, a mellékágak leválasztása, a hordalékviszonyok megváltozása és a folyó mozgásterének beszűkítése egymással összefüggő folyamatok.

A hallgatóság részéről felmerült az is, hogy a korábban levágott mellékágak és morotvák újbóli bekapcsolása segíthetne-e a helyzeten, illetve hozzájárulhatna-e a hordalékháztartás helyreállításához. A szakemberek ezt olyan reális kérdésként értékelték, amellyel érdemes foglalkozni, ugyanakkor hangsúlyozták, hogy az egyes beavatkozások következményeit komplex módon kell vizsgálni.

A vízgazdálkodásban ugyanis nincs egyetlen varázsmegoldás. Egy beavatkozás javíthatja az egyik problémát, miközben egy másikat súlyosbíthat. Éppen ezért van szükség modellezésre, megfelelő hatástanulmányokra és több tudományterület együttműködésére.

Hajózhatóság vagy természetesebb folyó?

A Duna kapcsán például szembetűnően ütköznek a különböző érdekek.

Egyfelől ott a hajózás, az áruszállítás, a turizmus és az a társadalmi-gazdasági igény, hogy a folyó minél hosszabb időszakban hajózható legyen. Másfelől viszont ugyanazok a műszaki beavatkozások, amelyek ezt elősegítik, hatással lehetnek a meder alakulására, az áramlásra és a hordalékmozgásra.

Ez jól mutatja, miért nem kezelhető többé különálló szakági problémaként a víz kérdése. Ami közlekedési szempontból előny, lehet kedvezőtlen ökológiai vagy vízgazdálkodási szempontból. A döntéshez ezért először azt kellene tudni, mi az a kívánt állapot, amelynek az elérését fontosabbnak tartjuk.

Az ember a felhőkre is hat – akkor is, amikor éppen a környezetet akarja védeni

Gelencsér András egy különösen érdekes példán keresztül arra is rámutatott, hogy egy emberi beavatkozás hatása sokkal messzebbre nyúlhat, mint azt első pillanatban gondolnánk.

A tengeri hajózás kén-dioxid-kibocsátásának jelentős csökkentése környezet- és egészségvédelmi szempontból indokolt lépés volt. A kénvegyületekből képződő aeroszolrészecskék azonban egyúttal szerepet játszanak az alacsony tengeri felhők kialakulásában és tulajdonságaiban is. Kibocsátásuk visszaesésével így nemcsak tisztább lett a levegő, hanem a felhőzet tulajdonságai is változhattak. 

A légkörkutató egyetemi tanár úgy fogalmazott, „az alsó szintű felhőket szinte eltüntettük, de nyugdíjas németek emeletes hajókon ringatózhatnak a Dunán”.

Azért, hogy hajózhassunk a Dunán, leállhat Paks. A kérdés az, hogy miből engedünk, kinek milyen a lobbiereje és hogyan ütköznek az érdekek. 

A mezőgazdaságban is szemléleti fordulat kell. Ha harminc centire felforgatjuk a talajt, alkalmatlanná tesszük a vízmegtartásra. Mélyszántás helyett ökológiai gazdálkodásra és talajtakarásra van szükség. Az is teljesen átgondolatlan, hogy televetjük a kukoricával az országot, aminek óriási a vízigénye. 

Nem tudjuk pontosan, mi következik – de erre is fel kell készülni

A bizonytalanság a beszélgetés másik fontos témája volt.

A klímaváltozás nem azt jelenti, hogy egyszerűen minden év egy kicsit melegebb és szárazabb lesz az előzőnél. Sokkal inkább a szélsőségek erősödésével, korábban ritkának számító események gyakoribbá válásával és olyan összetett folyamatokkal kell számolni, amelyek regionális következményeit nem lehet évekre előre pontosan megmondani.

Ennek példájaként került szóba az El Nino is. A jelenleg erősödő esemény a globális légköri és óceáni cirkulációra, ezen keresztül a hőmérsékleti és csapadékviszonyokra is hatással van, miközben Európára és azon belül Magyarországra gyakorolt konkrét következményeit lényegesen nehezebb pontosan előre jelezni.

És éppen ez a bizonytalanság teszi egyre fontosabbá az alkalmazkodást.

A vízválság csak egy része annak, ami előttünk áll

Stumpf-Biró Balázs a vízhiányt már a tágabb polikrízis részeként értelmezte.

A polikrízis lényege, hogy nem külön-külön létező válságokkal állunk szemben. Az éghajlati, ökológiai, energetikai, gazdasági és társadalmi problémák összekapcsolódnak, egymást erősítik, és egy ponton túl már nem kezelhetők egymástól függetlenül.

A vízhiány jó példája ennek. Hatással van a mezőgazdaságra, az élelmiszerárakra, az energiatermelésre, az ipari kapacitásokra, a természetes élőhelyekre és végső soron arra is, hogy egyes térségek mennyire maradnak élhetőek. Eközben az energia- és gazdaságpolitikai döntések visszahatnak arra, mekkora további terhelés kerül a vízkészletekre.

Ebben a helyzetben az alkalmazkodás már nem egy távoli jövőre készülő elméleti feladat.

Nem az a kérdés, hogy minden változást meg tudunk-e akadályozni. Hanem az, hogy felismerjük-e időben saját sérülékenységünket, meghatározzuk-e, mit szeretnénk megőrizni, és a rendelkezésünkre álló tudás alapján elkezdünk-e úgy dönteni, hogy a rendszer működőképessége a lehető legtovább fennmaradjon.

A 2026-os nyár vízhiánya önmagában is súlyos figyelmeztetés. De könnyen lehet, hogy mindaz, amit most a Balatonon, a Velencei-tavon, a Dunán vagy a Homokhátságon látunk, még csak az előszobája annak a sokkal összetettebb válságnak, amelyhez Magyarországnak is alkalmazkodnia kell.

Nemzeti Reziliencia Központ köthetné össze a tudást a döntésekkel

Stumpf-Biró Balázs a problémát még szélesebb összefüggésbe helyezte. A Cassandra Program társalapítójaként évek óta a globális polikrízis kibontakozásával, annak társadalmi következményeivel és az alkalmazkodás lehetőségeivel foglalkozik. A program célja nem egyszerűen a klímaváltozás veszélyeinek bemutatása: abban próbál segítséget adni, hogyan lehet az egyének, közösségek és szervezetek ellenálló- és alkalmazkodóképességét növelni egy gyorsan változó és egyre kiszámíthatatlanabb környezetben.

Stumpf-Biró szerint Magyarország egyik alapvető problémája éppen az, ami a vízügyi kérdéseknél is újra és újra megjelent a beszélgetésben: a tudás rendelkezésre áll, de nincs olyan rendszer, amely ezt a tudást összegyűjtené, összekapcsolná és közvetlenül a döntéshozatal szolgálatába állítaná.

Erre jelenthetne megoldást egy Nemzeti Reziliencia Központ létrehozása. Egy olyan intézményre lenne szükség, amely nem egyetlen szakterületben gondolkodik, hanem összeköti a kutatókat, a szakpolitikai és állami döntéshozókat, a gazdasági szereplőket, az önkormányzatokat, a helyi közösségeket és végső soron az egyént is. Feladata a kockázatok előrejelzése, a rendelkezésre álló tudás összegzése, a különböző szakágak közötti együttműködés támogatása és az alkalmazkodási folyamatok összehangolása lenne.

Stumpf-Biró az alkalmazkodást öt egymásra épülő társadalmi szinten értelmezte: a lényeg azonban éppen az, hogy ezek nem működhetnek egymástól elszigetelten. Hiába jelzi a kutató a veszélyt, ha az információ nem jut el a döntéshozóhoz; hiába születik országos stratégia, ha abból semmi nem valósul meg települési vagy közösségi szinten. A reziliencia ezért nem egyetlen minisztérium, szakma vagy társadalmi csoport feladata, hanem összehangolt működést kíván a tudomány legmagasabb szintjétől egészen a legkisebb helyi közösségekig.

Mi legyen az első?

A beszélgetés végén valamennyi résztvevőnek fel kellett állítania a saját prioritását: ha nem lehet mindent egyszerre megoldani, mihez kellene először hozzányúlni?

Az egyik legerősebben kirajzolódó válasz a talaj állapota volt. A talaj nem egyszerűen a mezőgazdasági termelés közege, hanem Magyarország egyik legnagyobb természetes víztározója is. Ha romlik a szerkezete, csökken a szervesanyag-tartalma és kiszárad, egyre kevésbé képes befogadni és megtartani a vizet. A talajok vízmegtartó képességének helyreállítása ezért nem mellékes agrárkérdés, hanem a hazai vízgazdálkodás egyik alapvető feladata.

Ugyancsak elsőbbséget kell élveznie az ivóvízellátás biztonságának és az ökológiai vízigénynek. Vagyis annak a minimális vízmennyiségnek, amely nélkül a folyók, vizes élőhelyek, talajok és a hozzájuk kapcsolódó ökoszisztémák működése már nem tartható fenn.

A sorrend azért különösen fontos, mert a jövőben egyre gyakrabban kerülhetnek egymással versenybe a különböző vízigények: a lakosság, a természet, a mezőgazdaság, az energetika és az ipar. Ha pedig nincs előre rögzítve, hogy kritikus helyzetben mely igények élveznek elsőbbséget, akkor a döntéseket akkor kell majd meghozni, amikor a válság már bekövetkezett.

Talán ez foglalja össze legjobban a konferencia egészének üzenetét is: nem az ismereteink hiánya a legnagyobb veszély, hanem az, ha a már rendelkezésünkre álló tudásból továbbra sem lesz stratégia és döntés.

Kapcsolódó: