Napjainkban van a 79. évfordulója annak, hogy a Budán körbezárt – s minden készletüket felélt – német-magyar katonai egységek reménytelennek tűnő kísérlettel megpróbálták áttörni az egyre szorosabbra vont szovjet gyűrűt. A hősies kitörésről már nagyon sok történészi elemzés megjelent, ezért jelen írásban a szovjet város ostrom első fázisáról, a pesti oldal elfoglalásáról kérdeztük Retkes Tamás történészt, illetve egy, a témával hitelesen foglakozó könyvből idéztünk részleteket.
1944 második felétől a Szovjet Vörös Hadsereg megállíthatatlanul nyomult hazánk földjén nyugat felé, s decemberre már Budapest közelébe ér. Mikortól kezdődött és meddig tartott fővárosunk pesti oldalának az ostroma?
Pest ostroma az ostromgyűrű bezárulta – 1944 Karácsonya – után indult meg. Korábban még csak előcsatározások tartottak a város vonzáskörzetében, az Attila vonal térségében. 1945. január 18-án esett el végleg a főváros bal parti része, bár maradtak itt rekedt bekerített kisebb német és magyar egységek, akik még pár napig tartva magukat folytatták a harcot, illetve megpróbáltak felszívódni a polgári lakosság között.
Említette az Attila vonalat, ez a rendszer milyen védelmet nyújtott?
Ez a védvonal volt a legjobban kiépítve – géppuskafészkekkel, kiserődökkel megerősítve – a főváros előtt, de idő és emberanyag hiánya miatt nem igazán ért el olyan fejlettséget, amit a kor haditechnikai elvárásai illetve a támadó Vörös Hadsereg elleni sikeres védekezés megkívántak volna. Az időhiány abból is adódott, hogy 1944 augusztusában a románok átálltak a Szovjetunió oldalára, így a szovjet sokkal gyorsabban ért el a fővárosunkhoz, mint az várható lett volna.
A német-magyar védelemnek milyen eszközök álltak a rendelkezésére?
A II. világháborúban már nagyon nagy szerepe volt annak, ki az úr a levegőben, a szövetséges angol-amerikai légierő ezt a légi fölényt már 1944 nyarán kiharcolta, majd pedig átadta ez év őszétől a vörös légierőnek. Elmondhatjuk tehát, hogy a légtér a védelem számára alapvetően elveszett.
A szárazföldi védősereg létszámát a szakirodalom 80 ezer főben adja meg. Nagyságrendileg fele részben magyar katonák – kb. 2000 nyilas pártszolgálatossal – a másik fele pedig német, illetve egyéb nemzetiségű. Az egyebek között ott volt 2000 un. hiwi – vagyis szovjet állampolgárságú segélyszolgálatos – a Waffen SS kötelékében pedig lengyelek, skandinávok, néhány angol, francia, sőt még egy szlovák alakulat is.
Felszereltség terén páncélosok, nehéztüzérség, és aknavetők tekintetében jelentős volt a hátrány a támadókkal szemben. Elsőként – pedig ez fontos lett volna – a nehézaknavetők lőszere fogy ki, hiszen lőszerutánpótlás alig jut be kívülről – légi úton – a bekerített városba.
A harcoló erőknek nem csak a száma, és felszereltsége, de a bennük meglévő harci morál is lényeges szempont. Sok történész úgy véli erre az időszakra a katonák – főleg a magyar egységek – nagymértékben demotiváltak voltak, nagyon rossz volt már a harci szellemük. Ennek viszont részben ellentmond, hogy az ostrom alatt nagy számban csatlakoztak önkéntesek a harcolókhoz pl. a Vannay vagy Prónay féle riadózászlóalj, az Egyetemi rohamzászlóalj vagy hungarista harccsoportok keretében. De a demoralizált állapotra is vannak példák, voltak egységek – igaz, ez elsősorban már Buda ostromakor jellemző – akik belefáradva a harcokba letették a fegyvert a szovjet csapatok előtt. Rájuk vagy évekig tartó hadifogság, rosszabb esetben újbóli szovjet oldalon történt bevetés várt. Ez utóbbi esetben a legveszélyesebb frontszakaszon vetették be őket ahol nagy véráldozatokat szenvedtek, elég a Budai Önkéntes ezredre gondolni.
Milyen erők törtek rá a védelemre?
Az ostromlók erőviszonyait nézve, egészen más a helyzet. Az átállt románok 23 ezer fővel vesznek részt a harcokban, illetve a II. és a III. Ukrán Front egységei adják az emberanyagot, ami nyomasztó számbeli fölényt jelentett. A románokat egyébként Pest eleste előtt, a Keleti pályaudvar elfoglalása után kivonják a harcokból, és más frontszakaszra vezénylik őket.
Hadifelszerelés, lőszer- kötszer- élelmiszer utánpótlás tekintetében szinte kimeríthetetlen forrásokkal rendelkeztek. Az utóbbi időszak sikerei, illetőleg a folyamatosan sulykolt szovjet propaganda nyilván a harci kedvüket is magasan tartotta.
A budai rész hegyes-dombos vidék, a főváros pesti oldala síkság, ez utóbbi másfajta védekezési módszert kívánt?
Pestre inkább volt jellemző a klasszikus városharc, s itt még a páncélosok, önjáró lövegek is jobban tudtak érvényesülni, mindkét fél részéről. Viszont a sűrű beépítettség magában rejtette az eltévedés lehetőségét is, így aki nem rendelkezett megfelelő helyismerettel, az könnyen bajba kerülhetett. Ezt a hiányt a szovjetek fokozott légi felderítéssel próbálták orvosolni, míg a német csapatokhoz gyakran osztottak be helybeli, jó helyismerettel rendelkező magyar katonákat. Ők sokszor azt is meg tudták mutatni, melyik ház átjáró ház, hol lehet átvágni a kerteken, ezek az információk sokat segítettek védekezésben, vagy éppen az ellenség mögé kerülésében.
De még a föld alatt is folyt a küzdelem, hiszen január első felétől a németek a csatornarendszer ismeretét felhasználva eredményes vállalkozásokat hajtanak végre a szovjetek hátában. Persze ez az előny sem tartott sokáig, nemsokára a szovjetek is feltérképezték a csatornarendszert, így az a rész is frontvonallá vált.
A városharc sajátossága volt az is, hogy a támadók nagy számban vetnek be lángszórós alakulatokat – úgy egyéni, mint lángszórós harckocsik szintjén – illetve mesterlövészeket, amik komoly károkat okoztak a védelemben.
Voltak olyan ismert helyek Pesten, ahol nagyobb összecsapások voltak?
Nem igazán emelnék ki helyszíneket, hiszen az egész városban harcok folytak, váltakozó eredménnyel hullámzott a front, de ha mondjuk egy helyet mégis meg kellene jelölnöm, akkor azt mondanám a Keleti-pályaudvar eleste ikonikus jelentőséggel bírt.
Viszont az is tény, hogy a magyar egységek sokkal keményebben álltak ellen ott, ahol románok voltak a támadók. Volt olyan román század, amely három nap harca alatt az összes tisztjét és tiszthelyettesét elvesztette, de a 23 ezer fős román VII. hadtestnek is 60% kerül fel a veszteséglistára, halottak, sebesültek, vagy hadifoglyok formájában.
Pest ostroma majd három hétig tartott, de a harcok alatt a lakosság is sokat szenvedett.
Valóban a civil lakosság is bekerült a tűzvonalba, de ne feledjük el, hogy nem csak a fővárosi civilek, hanem a Vörös Hadsereg elől Erdélyből, vagy a keleti országrészből idemenekültek is a civil lakosság részét alkották, és ők is sokat szenvedtek. S nem csak a harcok miatt, hanem azért is, mert az ellátásuk, főleg az élelmiszert nézve, nem volt kellőképpen megszervezve.
A Szálasi kormányzatnak voltak evakuálási elképzelései és tervei – bár akár sok tízezer ember kimenekítése hatalmas feladat lett volna – de a polgárok nem igazán akartak élni ezzel a lehetőséggel, Csepelen például konkrétan megtagadták, hogy őket kitelepítsék. Nyilván, csak propagandának hitték a szovjetek brutalitásáról terjedő híreket, míg néhány nap múltán nyilván személyesen is megtapasztalhatták, mit jelent a Vörös Hadsereg által elfoglalt településnek lenni.
Egyszóval ez alatt a három hét alatt nem csak a védekező magyar német katonai egységek, de az önhibáján kívül tűzvonalba került polgári lakosság is átélte a háború borzalmait, ráadásul úgy, hogy ők a későbbiekben kényre-kedvre ki voltak szolgáltatva a diadalittasan – s nagyon sokszor szó szerint ittasan is – rájuk zúduló szovjet katonáknak.
Az interjúhoz kapcsolódóan két különböző érzelmi megközelítésű részt idézünk Gasparovich László: A rettegés ötven napja című könyvéből, mely Budapest ostromát és az azzal végződő kitörési kísérletet dolgozza fel.
Az első szemléletesen érzékelteti azokat a borzalmas állapotokat, – káoszt, zűrzavart, de egyben hősies helytállást is – mely Pest elestének előestéjén – január 17-én – a pesti hídfőben uralkodtak:
„Este 11 óra tájban azonban már minden épület égett a Ferenc József (ma Széchenyi István tér) téren, és egyes, átkelésre várakozó alakulatot az ellenfél mind jobban nehezedő nyomása miatt vissza kellett küldeni a harcolni. A téren vezénylő főtisztek látták, hogy ha azonnal nem történik valami, akkor menthetetlenül kitör a pánik…. Dörner SS- Oberführer úgy rendelkezett, elsőnek a magyar alakulatok kezdjék meg a kiürítést, kivéve Billnitzer tábornok rohamtüzéreit, akik ekkor már szinte egyedül biztosították az adott területet az oroszok heves támadásai ellenében…. Elsőnek tehát a leharcolt magyar hadosztályok maradványai távoztak Pestről, majd őket viszonylag épebb alakulatok, és a csendőr zászlóaljak maradványai követték…. Ekkor- Dörner terve szerint – előbb a 13. páncéloshadosztály, majd az 1. rendőrezred, ezt követően a Feldherrnhalle alakulatai hagyták el Pestet. Utolsónak a Maria Teresia alakulatai indultak útnak, miközben azonban ezek a hivatalosan és egyenruhájukat, szervezetüket illetően német, voltaképpen azonban valahol mégis magyar katonák lassan felsorjáztak a hídra, a Ferenc József téren elszabadult a pokol. Amint ugyanis a még harcoló alakulatok között elterjed a kiürítés híre az alakulatoktól mind több katona lépett le, hogy még idejében átérjen. A menekülőkhöz egyre több civil is csatlakozott és hirtelen felbukkant a téren egy csomó olyan katona is, akiről senki nem tudta, hogy honnan jöttek…. A magyarországi sváb SS katonák valamikor éjjel egy óra tájban még egyszer rendet teremtenek. A beérkező katonákat besorolják és a kiürítés viszonylag fegyelmezett rendben folyik tovább. Nagyjából fél kettő tájban Kalándy tábornok megsebesül és emberei elviszik a helyszínről. Ettől kezdve a helyszínen a legmagasabb rangú tiszt Helmuth Patzke SS-Obersturmbannführer volt, ez a jóindulatú grátzi tanító, aki nem volt alkalmas arra a feladatra, ami a nyakába szakadt…. A kiürítést fedező egységek – a Feldherrnhalle, a Maria Teresia és a magyar csendőr zászlóaljak egyes alakulatai, valamint Billnitzer tábornok maradék rohamtüzérei – hallatlan erőfeszítéssel tartották már csak a frontot, a téren pedig óriási káosz keletkezett. Egyre újabb és újabb alakulatok jelentkeztek, olyanok, akiknek elfelejtettek idejében szólni, olyanok, akikről a parancsnokság nem is tudott, vagy akiket már leírtak és olyanok, akiket honvédalakulatok küldtek hátra, vagy egész egyszerűen leszakadtak még védekező egységüktől…. A Lánchídon halottak százai hevertek, a Duna is százával sodorta a halottakat, a Ferenc József tér is tele volt halottakkal…. Három óra után valamivel munkába fog a budai oldal tüzérsége és veretni kezdi a Ferenc József tér égő házait, az oda vezető utcák torkolatait, és ennek a tűznek a fedezete alatt, egymás után a Lánchídra gördülnek Billnitzer tábornok utolsó rohamlövegei. Bill apó az utolsó előtti Zrínyivel kel át a hídon, a rohamlövegek lassan hátrálva keltek át, folyamatosan tüzeltek, az utolsó pillanatig fedezték bajtársaikat…. Pfeffer-Wilderbruch tábornok leküldte August Zehender SS-Brigadeführert a Lánchídhoz, azzal a paranccsal, hogy személyesen felügyelje a híd felrobbantását. Ez háromnegyed négykor történt. Zehender csak negyed ötre ért le a hídhoz, mert a kazamatákban eltévedt. Amikor Zehender tábornok tájékozódott, elképedten tapasztalta, hogy a hídon még mindig folyamatosan özönlik át a tömeg. Felhívta a parancsnokát és jelentette a helyzetet. Pfeffer-Wildenbruch tábornoknak nem maradt más választása, utasította Zehender tábornokot, hogy maradjon a helyszínen, és nyomban rendelje el a híd robbantását, amint szükségesnek látja…. Zehender és törzse a járásbíróság épületéből figyelte az eseményeket és nem tudott döntésre jutni. Odaát továbbra is heves harcok folytak, és a hídon még mindig jöttek át emberek. Jöttek emberek a Feldherrnhalle, a Maria Teresia, a 13. páncéloshadosztály, a besztercei csendőr hadosztály, és az első SS-Polizei ezred állományából is. Átkevergett még néhány nyilas pártszolgálatos is, aztán az 54. SS-lovasezred néhány katonája jött át, sebesülteket hoztak valami targoncán…. A Brigadeführer ekkor – körülbelül háromnegyed hétkor – megszólaltatta a robbantást jelző szirénát, mert Pfeffer-Wildenbruch tábornok most már követelte tőle, hogy robbantsa a hidat. A szirénaszóra újabb menekülők rohantak át a hídon, annak ellenére, hogy ekkor már mindkét oldalról valóságos zárótűz zúdult a vén vasszerkezetre. Háromnegyed hétkor az Akadémia épületén megjelent egy vörös zászló, majd a teret nyomjelzős sorozatokkal lőni kezdte egy orosz golyószóró…. Néhány perccel később ugyanez történt a Gresham palotánál is. A Zrinyi utca és a Mérleg utca közötti háztömbből azonban még hevesen tüzeltek egyes német csapatok, és némi csönd után a Dorottya utcában is újra felviharzott a harc…. Hét óra előtt öt perccel az Akadémia épületéből orosz katonák kezdtek kiszivárogni, a rakpart mellvédjéhez rohantak, és onnan vették tűz alá a hidat, meg a túlsó partot…. Budán elhallgatott a tüzérség, fogytán volt már a lőszer, és már nem volt kit fedezni. Bár odaát még folyt a lövöldözés, a házak – romok – miatt lehetetlen volt megállapítani, hogy mire is kellene tüzelni. Egy pillanatra szokatlan csend lett, csak a robbantást jelző sziréna süvöltése hallatszott, meg az oroszok hurrázása, akik az utolsó menekülőkkel versenyt futva rohantak a híd feljárója felé. Zehender tábornok ekkor kiadta a parancsot és a Lánchidat a német utászok felrobbantották, noha még voltak rajta emberek, legalább egy tucatnyian…. az utolsó Duna-híd, Magyarország legrégebbi állandó hídja, 1945 január 18-án reggel 7 óra 03 perckor omlott a Dunába.”
A második idézetrészben néhány érdekes adatot sorolunk fel, illetve annak az okát, hogy az ostromló Vörös Hadseregnek miért kellett bármilyen áldozatok árán is sikereket elérni Budapest elfoglalásánál:
„1944-45-ben Budapest pesti városrésze az elővárosokkal és Csepellel együtt körülbelül kétszer akkora volt, mint Buda és csatolt részei. Ennek ellenére a pesti városrész elfoglalása mindössze három héttel a bekerítés után megtörtént, tehát 50%-al kevesebb idő alatt, mint a feleakkora Budáé. Ugyanakkor elveszett a budapesti helyőrség mintegy fele is, körülbelül 35-40000 ember, valamint a technikai eszközök több mint fele. De az oroszok is hatalmas áldozatokkal fizettek a pesti városrész elfoglalásáért, meghalt, megsebesült vagy eltűnt eközben körülbelül 120000 katona, közöttük több mint 20000 román. Elveszítettek mintegy kétszáz harckocsit és rohamlöveget, nagyszámú – háromszáznál több – löveget, nagyjából ugyanennyi aknavetőt, ezernél is több géppuskát és golyószórót, pontosan meg nem határozható mennyiségű szállítójárművet, és az orosz hadsereg nagyszámú lova is hozzájárult az éhező budapesti lakosság élelmezéséhez. A hallatlan áldozatok nem voltak arányban az eredménnyel, ennek azonban az volt az oka, hogy Malinovszkij hatalmas nyomás alatt állt: Sztálin 1944 októbere és decembere között – amikor a lengyelországi offenzíva szállítási nehézségek miatt elakadni látszott – állandóan sürgette őt a magyar főváros elfoglalására.”
Tölgyesi Tibor
Kiemelt képünkön: egy német Királytigris nehézharckocsi a budai Várban. Német és magyar csapatok együtt védik Európát a rátörő Vörös Hadseregtől – Forrás: Bundesarchiv/Faupel
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
