A szépirodalmi eszközök gyakran segítenek megérteni a társadalmat átható, hétköznapi félelmeket és kihívásokat, amiket egy egyszerű híradás nem érinthet meg ennyire személyesen. A Magyar Jelen felületén éppen ezért időről időre novellákkal is reagálunk olyan helyzetekre és problémákra, amik sokakat érintenek. Ezúttal egy kisfiú hazafelé vezető útját követhetjük végig, aminek során az ártatlan esti sétából feszült, veszélyérzettel teli kaland kerekedik, felvillantva a vidéki Magyarország egyik sajátos szegmensét.
A nap már lebukóban volt, amikor a tízéves Botond meghallotta nagynénje hívó szavát a házból:
– Botond, nem kéne már hazamenned?!
A játék elrepült, mint a nyári szél, s ő bánatosan, de kötelességtudóan elbúcsúzott unokatestvérétől. Az udvar homokjától maszatos, térdig sáros nadrágban állt a kapuban, és fáradtan nézett az alkonyati fényben narancsszínben izzó utcára. Tudta, hogy tényleg ideje hazaindulni, de a kellemes játék után a hátramaradó út gondolata szorongással töltötte el. Nem lett volna messze az otthona, de a gyorsabb út a cigánysoron keresztül vezetett, és hiába volt rövidebb, édesanyja mindig figyelmeztette, hogy inkább a hosszabb kerülőt válassza. Most viszont késésben volt; ha el akarja kerülni az alapos fejmosást, muszáj kockáztatnia.
Tudta, mit mesélt róla a többi gyerek. Egyesek szerint veszélyes, mások megmosolyogták a túlzó rémtörténeteket. Botond nagy levegőt vett, és szíve zakatolásával dacolva végül a rövidebb útra lépett. „Nem lesz semmi baj” – próbálta magát meggyőzni, bár minden lépésével egyre nehezebb lett nyugodtnak maradnia. Az utcák, amelyek egykor szélesre tárultak előtte, most szűkösek voltak, minden árnyék mintha fenyegetően magasodott volna fölé. Az egyik saroknál, ahogy behúzódott egy ház fala mellett, kóbor kutyák sziluettjét pillantotta meg a lenyíló utca végében. Látta már korábban, hogy a cigányok uszítgatják a kutyáikat „heccből” az emberekre. Az ebek az orrukat a földre szorítva csatangoltak, mintha valamit keresnének, és bár elég távol voltak, a kisfiú arca égni kezdett a félelemtől. Összerezzent.
„Gyerünk, Botond, csak tovább” – suttogta magának, és gyorsított léptein, próbálva minél messzebb kerülni onnan. Szerencséjére a kutyák nem vették észre, és az utca túloldalára érve egy pillanatra megkönnyebbülten sóhajtott. Már csak egy útelágazás és utána egy balkanyar választotta el a saját utcájától.
Szinte megnyugodott, mikor a kereszteződésnél jobbról három kisebbségi fiú bukkant fel. Körülbelül egykorúak lehettek vele, de nem az életkoruk, hanem a magukkal cipelt tárgyak vonták magukra a figyelmét: az egyikük egy csúzlit szorongatott a kezében, a másik egy nagy gumiabroncsot görgetett maga előtt, ami hangosan zörgött a földön. A harmadik pedig egy tövisekkel teli botot tartott, amit kardként lengetett két kézzel – ha ezzel rásuhint valakire, akár egy felnőttre, az biztosan komoly fájdalmat okoz.
Botond megtorpant, s a félelem szorításában gondolatok százai cikáztak a fejében, mind egytől egyig azt kiabálva: „Fuss!” Ha továbbmegy, akár meg is támadhatják – a tövises bot és a csúzli gondolata egyaránt fenyegető volt. De vajon tényleg rárontanának? Számtalanszor hallotta már, hogy megverik az arra járó magyar gyermekeket. Nem tudta, megéri-e a kockázatot.
Hátrálni kezdett, majd gyorsan a hosszabb útra való visszatérés gondolata fogalmazódott meg benne. Már épp sarkon fordult, mikor valami erőteljes belső indíttatás megállásra kényszerítette.
„Nem!” – csattant fel magában. „Magyar földön, magyar gyerekként nem fogok rettegésben élni a cigányok miatt, csak azért is erre megyek!”
– gondolta eltökélten, és érezte, ahogy a rémület helyét egy vakmerő bátorság veszi át. Hirtelen minden félelme dacba fordult, s az „üss vagy fuss” ösztönéből az „üss” lett a vezérlő erő.
Nyelt egy nagyot, határozott léptekkel visszafordult feléjük, és egyetlen pillanatra sem bizonytalanodott el. A másodperc töredéke alatt felmérte, hogy a csúzlisnál nincs kő, az autógumi pedig csak akkor lehet ártalmas, ha elérik vele. A döntés megszületett: a tövises botot szorongató tűnt a legveszélyesebbnek, így ha át akar jutni, őt kell ártalmatlanítani. Megindult feléjük, és a lehető legnagyobb lendülettel a fiú mellkasába rúgott. Az egy pillanatra levegőt sem kapott, hátratántorodott, a földre esett, és a kezéből kihullott a bot.
Botond nem habozott. Továbbfutott a két megdöbbent suhanc mellett – valószínűleg a tomboló adrenalin hatása is, de olyan gyorsan, hogy nem tudtak lépést tartani vele. Így a roma gyerekek elkezdtek köveket felvenni az aszfalt mellől – ketten dobálták utána, a harmadik pedig a csúzlijával próbálta eltalálni. A kavicsok süvítve csapódtak a földbe körülötte, de egyik sem talált komolyabban célba, csupán a bal vállán érezte, hogy egy éles kődarab karcolást hagyott maga után.
Ahogy végül befordult a saját utcájába, a szíve még mindig a torkában dobogott, de már nem volt veszélyben. Mikor hazaért, a kapun belépve kifújta magát, és igyekezett megnyugodni, nehogy bárki észrevegye rajta az átélt izgalmat. Néhány perc után, mikor már biztos volt benne, hogy higgadtnak tűnik, bement a házba, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
A történet maradt az ő titka, csendben őrizte minden egyes részletét. Néha azonban egy-egy magányos pillanatban megállt, hogy visszaemlékezzen arra az estére, amikor megtanulta, mit jelent szembenézni a saját félelmeivel. Az esetről soha nem beszélt senkinek, egészen mostanáig…
(Kiemelt kép forrása: Google Maps)
„Ha elfutsz, azt mondom, kiraboltál” – novella a közbiztonságról
