„Sajnos a mai világ nem tiszteli a hagyományokat”

A görögkatolikus egyház és az ortodoxia különbözőségéről és hasonlóságáról kérdeztük a magyar görögkatolikus egyház metropolitáját, Kocsis Fülöp érseket. Mély történelmi áttekintést adott a kérdésről, de szóba kerültek korunk kihívásai is, ám szerinte az Egyháznak sohasem szabad igazodnia a korszellemhez, mindig világító toronyként kell állnia és irányt mutatnia.

– Ha Magyarországon valaki azt hallja, görögkatolikusok, nem biztos, hogy tudja hová tenni, esetleg keveri a görögkeletiekkel (ortodoxia). Mi a különbség, mi a hasonlóság?

– A görögkatolikus egyház, történelmi eredetét tekintve, a keleti egyházhoz tartozott. A nagy, fájdalmas egyházszakadás után (1054) mindig volt törekvés az egyház egységének helyreállítására. Voltak úgynevezett uniós zsinatok, a firenzei és a lyoni, amelyben Kelet és Nyugat kereste az újra egyesülés lehetőségét, mert sok egyházvezetőnek fájt a szétszakítottság. De nem tudták megvalósítani az egységet, és ez mind a mai napig nem sikerült. A görögkatolikus egyház létrejötte egyfajta megoldás, próbálkozás volt, hogy a keleti egyház, ha nem is teljes egészében, de legalább részeiben egyesüljön Rómával. Az első ilyen részleges egyesülés 1596-hoz köthető, akkor volt a breszt–litovszki unió.

Ekkor bizonyos egyházrészek az ortodox egyházból kiváltak azért, hogy egyesüljenek Rómával. Ennek lett folytatása a többi uniós zsinat, amelynek sorába tartozik az ungvári unió 1646-ban. Ez a mi születési évünk. 

– Területileg hol jött létre a görögkatolikus egyház?

– A két nagy egyház találkozásának mezsgyéjén, ahol földrajzilag, de a kultúra szempontjából is találkozik egymással a keleti és a nyugati egyház: a mai Lengyelország, Magyarország, Ukrajna, Románia, Szerbia és Bulgária területén. Ezekben az országokban a mai napig nagy számban élnek görögkatolikusok. Persze vannak másutt is, a Közel-Keleten, Egyiptomban, de azok sajátjogú keleti egyházak, az eredetük, a történelmük is más.

– Mi történt az egyesülés után?

– Érdekes folyamat indult el. Ezek a görögkatolikus egyházak Róma alatt lassan latinizálódni kezdtek. Sokszor a latin főpapok joghatósága alá kerültek, akik nem is igazán tudtak mit kezdeni az újonnan jövőkkel. Annak örültek, hogy gyarapodtak, de nekik nem volt fontos megőrizni a keleti identitást.

Bár az ilyen uniós kezdeményezéseknél a keletiek számára fontos volt, hogy megőrizhessék a rítusukat, s ez az egyességnek része is volt, az egyesülés feltétele, de a gyakorlat mégis mást mutatott. Ennek sok oka volt, főként az, hogy a papokat latin szemináriumban képezték, s így idővel ők maguk is eltávolodtak a keleti rítustól, már maguk sem értették, mi is a keleti egyház.

– Milyen következményei voltak ennek?

– Nagyon aláásta Kelet és Nyugat viszonyát. Két okból is. Egyik az, hogy bizonyos közösségek úgy egyesültek Rómával, hogy teljesen el is szakadtak a keleti egyháztól. A másik, hogy miután elszakadtak – mint mondtam – latinizálódtak, a keleti egyház tagjainak a szemében ezzel hűtlenekké váltak, mert elkezdték elhagyni a keleti szertartásokat.

Ez egészen odáig ment, hogy egyes helyeken már nem építettek ikonosztáziont, sőt volt olyan görögkatolikus egyház, ahol még a kötelező cölibátust is bevezették. Ez az Egyesült Államokban történt.

– A mai napig nem változott ez a folyamat?

De, az utóbbi 30-40 évben már igen. Mondhatni a második vatikáni zsinat után kezdett egy másik irányú folyamat elindulni.

– Vissza a keleti gyökerekhez?

Igen. Ennek egyik prófétai harcosa II. János Pál pápa volt. Két fontos dokumentumot adott ki, amiben megfogalmazta, hogy a katolikus egyházon belül a katolikusoknak az a feladata, hogy a keleti egyház minden kincsét megéljék.

Sőt, a görögkatolikusoktól még azt is kérte, hogy „tisztogassák” meg a latin hatásoktól a saját életüket. Térjenek vissza minél inkább a keleti lelkiséghez.

– Az ortodox egyházak érzékelik ezt a folyamatot?

Ez nem egyszerű. Évszázadok óta tartó folyamatról van szó, amelyet nem könnyű más irányba terelni. Mind a mai napig él bennük a vád, hogy a görögkatolikus egyházak hűtlenek lettek. Ez a szemlélet egy-két rendelkezéssel, akár egy-két évtizednyi munkával még nem fordult meg. Azt kell látnunk, hogy ez az új irányú folyamat az ortodox-katolikus párbeszédre vajmi kevés hatással van. A katolikus-ortodox párbeszéd során 1993-ban fogalmazódott meg az ún. Balamandi Nyilatkozat, amely a görögkatolikus egyházról két fontos mondatot állított. Az egyik, hogy elismeri a görögkatolikus egyházak létjogosultságát, viszont kimondta, hogy az egységnek nem ez az útja. Vagy úgy is fogalmazhatunk, az egyesülésnek nem ez a követendő példája.

Ugyanakkor a már létrejött görögkatolikus egyházakat nem kell beolvasztani ide vagy oda, ők történelmileg Isten akaratából léteznek. Ezt elfogadta mind a két egyházfél. Ilyen értelemben tehát mégis van némi változás.

– Miért nem ez az egyesülés útja?

Mert ne úgy egyesüljön egy közösség Rómával, hogy szakítania kell a saját egyházával, hanem dolgozzunk azon, hogy a két teljes egyház egyesülhessen. Ez nehezebb, hosszabb ideig tart, de nem adhatjuk fel. Fontos, hogy amikor Ferenc pápa és Kirill pátriákra Havannában találkoztak, az ott készült 30 pontos nyilatkozatban is megismételték, hogy a görögkatolikus egyház nem modellje a nyugati és a keleti egyház egyesülésének, de van létjogosultsága.

– Ha már szóba került a második vatikáni zsinat, tény, hogy létezik egy olyan jelenség a katolikusok körében, hogy nem magát a zsinati dokumentumokat vitatják, hanem úgy tartják, azok értelmezése rendkívül rossz irányokat vett. Azt állítják, hogy az egyház a korábbi értékeit feladta azért, hogy megfeleljen a világi elvárásoknak, és ez nem jó út. Ezzel szemben az ortodox egyházakban az látszódik, hogy sokkal jobban ragaszkodnak a tradícióikhoz. Ebben a kérdésben a görögkatolikus egyházak hogy állnak? Azok a katolikusok, kik nem értenek egyet a zsinat szellemiségével, keresik-e a kapcsolatot a görögkatolikus közösségekkel? 

Elméleti a felvetés. Ha van is rá példa, ami lehetséges, ez zsákutca, rossz helyen tapogatóznak. Hiszen a görögkatolikus egyház a második vatikáni zsinat idején is tagja volt az egyháznak. Tehát egyértelműen ránk is hatással volt a zsinat. Hozzáteszem, a kezdeti időszakban inkább rossz irányban. Mi is megszenvedtük azt, hogy sokan voltak, akik nem értették meg a zsinat szellemiségét. Egészen annyira, hogy a rosszul értelmezett nyitás és könnyebb „érthetőség” jegyében Magyarországon is megtörtént, hogy bizonyos templomokból kivették az ikonosztáziont, kidobták az ikonokat. Ez borzasztó, roppant fájó tévedés volt, amely nagy károkat okozott. De ez a zsinat rossz értelmezése, hangsúlyozom, mert például az is a zsinat hosszú távú gyümölcse, hogy az ortodox egyházak ma már testvéregyháznak tekinthetők, nem pedig szakadároknak. Ezt a második vatikáni zsinat fogalmazta meg. Majd Benedek pápa volt az, aki újra fölerősítette, s azóta többször is használjuk a „testvéregyház” kifejezést. A zsinatra mindenképpen nagy szükség volt, és Isten vezette fordulatot hozott az Egyházban, csak sokan félreértették.

Persze, ami a hagyományok őrzését illeti, hála Istennek a mi katolikus egyházon belül megélt helyünknek valóban az a hatása, hogy sokkal erősebben kötődünk a rítushoz és a hagyományokhoz. És amikor ezt helyesen értelmezzük és éljük meg, nagyon sok mindenben megőriz minket. Kétségtelen, ez a mi egyik fontos erősségünk.

– Ritkaság ez a mai világban.

Sajnos a mai világ nem tiszteli a hagyományokat, legfeljebb nagyon kicsiny mértékben. Sőt, azzal akar nagyot alkotni, hogy „mer szakítani a múlttal”. Pedig a múlttal nem szabad szakítani, abból építeni kell. Ez minket bizonyos területeken megőriz, például a sokat emlegetett gender kérdésében is. Egy aranyos példát mondok, és ez nem is annyira a görögkatolikus emberek, sokkal inkább a keletiek gondolkodása miatt jellemző. Egy brüsszeli képviselő mesélte el nekem, hogy amikor vita volt az Európa Parlamentben a gender valamelyik pontjának az elfogadtatásáról, akkor az egyik román képviselő felállt, és azt mondta:

”Jól értem, hogy maguk arról vitáznak, hogy a férfi és a nő különbözőségét el kell törölni? Ez egyszerűen nevetséges!” – mondta, és kivonult a teremből.

A keleti kultúrákban, a keleti szemléletben erősebb a hagyományokhoz való kötődés. Ilyen értelemben érezhető az egyházunkban, de még Magyarországon is, hogy mi inkább keletiek vagyunk.

Meggyőződésem, hogy az egyháznak nem az a feladata, hogy választ adjon a kor kihívásaira. Nem az egyháznak kell követnie a világot, hanem fordítva. Iránymutató oszlopnak kell lennie, világító toronyként kell állnia a maga helyén. Ha a történelem hullámverései rátörnek, nem reagálnia kell rájuk, hiszen úgyis jönnek újabb hullámok. Állnia kell a helyén, az irányt mutatva. Persze nem szabad idealizálnia sem a történelmet. Az egyház és a politika korábban is összefonódott. E tekintetben voltak jobb és rosszabb időszakok. De azért tartanunk kell magunkat ahhoz, hogy bár a világban élünk, de nem a világból.

A világ polgárai vagyunk, de a mennyország polgárai is. S nekem, egyházi vezetőnek az a feladatom, hogy tudassam az emberekkel, ébresszem rá, emlékeztessem őket, hogy el ne felejtsék egy pillanatra sem, hogy ők az Isten országának a tagjai. Mindent csak ennek a fényében szabad megélniük.

Még térjünk át egy másik témára. Beszéltünk a nyugat-európai állapotokról, de ha úgy tetszik, egyetemes keresztény nézőpontból vizsgáljuk meg Magyarországot és a társadalmát! Mennyire tekinthető kereszténynek? Gyakran halljuk politikusok szájából, hogy kulturális kereszténységről beszélnek. Ez nem csupán egy politikai konstrukció? Ez voltaképpen micsoda? A karácsonyfa és a húsvéti nyuszi? És mintha kényesen ügyelnének arra, hogy ne hívő kereszténységről beszéljenek. Fontos a kulturális kereszténység, de vajon elegendő-e?

Valóban, a kulturális kereszténység inkább riasztó kifejezés. Beszéljünk inkább keresztény kultúráról! Ennek őrzése és építése az ország vezetőinek a feladata. Ha a magyarországi helyzetet nézzük, nagyon jó lehetőségeink vannak, mert a vezetőinek jó része keresztény gondolkodású. Ezzel nem avatom szentté őket, ugyanolyan bűnösök, mint én vagy bárki más. De úgy látom, nagyobbik részük őszinte meggyőződésből fontosnak tartja a keresztény értékeket. Ennek köszönhető egyebek között, hogy a genderelmélet szélsőségei itt nem tudtak teret nyerni. Ezt nagyra kell értékelni. De beszéljünk arról is, hogy az egyházak hogyan viszonyuljanak ehhez. Az egyház feladata nem az, hogy a társadalmat formálja, hogy azt kereszténnyé tegye. Nem. Az a dolga, hogy az embereket elvezesse az üdvösségre. Ennek, ha úgy tetszik, mintegy mellékterméke, hogy a földi életet is sokkal élhetőbbé teszi, mint amilyenné tette a bűn. A keleti teológia talán ezt úgy fogalmazná meg, hogy a feladat Isten országának jelenvalóvá, érzékelhetővé tétele az emberek életében. Az egyház valójában Isten országa itt a földön. Persze ezen nem csak a papoknak kell munkálkodniuk, hiszen nem csak ők az egyház tagjai, hanem minden keresztény ember.

S mindenkinek a saját életkörülményei közepette kell megélnie Isten országának ezt a jelenvalóságát. Ezért nagyon örülök, hogy vannak az egyházunk által fenntartott intézmények, iskolák, árvaházak, öregotthonok. Mert így intézményes kereteken belül tudjuk elősegíteni Isten országának megélését. Igyekszünk Isten irgalmas szeretetét érzékelhető módon megélni, megtapasztalhatóvá tenni. Ez a dolgunk.