Egy párszáz fős kis településről indult, és hosszú utat bejárva jelenleg– immár 12 éve – a budapesti József Attila Színház igazgatójaként tesz sokat a színházi világért. A közösség inspiráló ereje, a segítő szándékú tanárai, kollégái, munkatársai mellett nyilván a benne rejlő tehetsége, a személyes elhivatottsága, és a kitartása is kellett ahhoz az eredményhez, amit máig elért. Nemcsák Károllyal, az ismert és elismert színésszel, színházigazgatóval készítettünk interjút.
Sokan úgy gondolják ön a népszerűségét az egykori Szomszédok című teleregény sorozat Vágási Ferijeként alapozta meg, hogy gondol vissza erre az időszakra?
Először is némileg árnyaltabbá tenném ezt a vélekedést, hiszen, én egyáltalán nem úgy gondolom, hogy a mi ismertségünket ez a sorozat alapozta meg. Jómagam és pár színész társam akkor már ismert színész volt, s igazamat az is bizonyítja, hogy egy egész más struktúrában végeztünk a Színművészeti Főiskolán.
Abban az időben a színészekre sokkal nagyobb igény volt a kulturális műsorokban, az utóbbi években sajnos ez megváltozott, manapság az elektronikus média a tömegszórakoztatásra koncentrál. Mi még a 80-as években azt éltük meg, hogy minden megszólalás színészekhez volt köthető, ezért benne voltunk egy olyan körforgásban, ami miatt Horváth Ádámnak – a Szomszédok sorozat rendezőjének – ránk esett a választása. A Szomszédok máig tartó sikere – az utolsó részt 22 éve forgattuk le – is abban gyökeredzik, hogy a stáb tagjai és a színészek hitelesek, magasan képzett professzionális művészek voltak.
Színészként hogyan viszonyul egy filmforgatáshoz, illetve egy színpadi fellépéshez, miben látja a különbséget?
Mindenképpen jelentős a különbség, hiszen a színésztől egész más technikát kíván, másképpen játszik egy olyan helyzetben, amikor a kamerába néz. Én magam a színházat szeretem jobban, mert ott érzem megvalósulni azt a folyamatot, amiben nem csak a néző lesz gazdagabb, de nekem is élményt jelent, hogy ezt a színpadon végigélhetem. Ilyenkor egy olyan érzelmi utat járhatunk be, ami nagyon fontos egy előadás sikeréhez. A film teljesen más, ott nagyon rá kell hangolódni arra a forgatási metódusra, amit egy-egy rendező alkalmaz, példának okáért teljesen másképpen dolgozott Horváth Ádám, mint mondjuk Grunwalsky Ferenc. S tán azt is kevesen tudják a nézők közül, hogy nem feltétlenül kronológiai sorrendben veszik fel a filmbeli jeleneteket – van mikor tömbösítve forgatunk – ezért is nagyon pontosan kell követni a rendezői utasításokat és tudni, hogy éppen hol tart a cselekmény.
Szöveg tekintetében szabadabb kezet kap a színész a filmben, mint egy színházi fellépéskor?
Nem mindig, de volt olyan – pont Horváth Ádám örült ennek – ha a szövegünket átalakítottuk a saját elképzelésünk szerint, ha úgy kívánta meg a szófordulat. Erre természetesen egy színházi fellépésnél nincs lehetőség, Ott ragaszkodnunk kell a kötött szöveghez, helyesebben a bemutatóig még tehetünk közösen változtatásokat, de attól kezdve minden mondatnak estéről estére ugyanúgy kell elhangzania.
Ha már a múltat említettük a Szomszédok kapcsán, menjünk vissza még régebbre, hogyan indult a pályája?
Borsod megyében a Bükk lábánál születtem, egy kis faluban, Mocsolyástelepen, ami közigazgatásilag Kisgyőrhöz tartozik, s Miskolctól 20 kilométernyire fekszik. Születésemkor kétszázötven lakosa volt, most olyan százötvenen élhetnek benne. Manapság sűrűn járok haza, mert komoly feladataim voltak az elmúlt időszakban. Kezdeményezésemre egy római katolikus templom épült a szülőfalumban, s egy kedves barátomnak – Petro Attilának – köszönhetően egy csodálatos Mária szobrot kapott a közösségünk. Mindig feltölt az a misztikus légkör, ami otthon körülvesz.
Ezek szerint szép emlékek kötik a szülőhelyéhez.
Mint mindenki, én is nagyon sokat kaptam a szülőhelyemtől, egy nagyon zárt közösségben nőttem fel, s visszatekintve látom a különbséget napjainktól. Mi természetesen nem rendelkeztünk olyan infrastruktúrával, ami nagy mozgásteret adhatott volna. Otthon nevelkedtem, az általános iskola első hat osztályát még osztatlan iskolai formában jártam. Elsőtől negyedikig tanító néni, négytől nyolcig tanító bácsi tanított minket, két fantasztikus ember, akik meghatározóak voltak az én életemben. Tanító bácsi egyetemet végzett, és Budapestről a nyolcadik kerületből érkezett, tanító néni pedig nemesi családból származott, de egyikük sem beszélt soha arról, miért kerültek le hozzánk, ennek bizonyára a Kádár korszakban megvolt az oka. Az azonban bizonyos, hogy mindkettő rendkívül művelt volt és olyan empátiával rendelkezett, ami a kis közösségünk szellemi központjává emelte őket. Tanító néni művészetek felé való irányultsága is bizonyára közrejátszott abban, hogy én a színészi pályára léptem.
Hogyan indult el a színpadok felé?
Valószínűleg volt bennem valami szokásostól eltérő, s az életem kezdeti szakaszában olyan emberekkel találkoztam, akik ezt a csírát meglátták és ápolgatták.
Tanító néni nagyon sok kulturális rendezvényt csinált a falunkban, ezeken sokat szerepeltem. Később, amikor hatodiktól elkerültem egy tanyasi diákoknak fenntartott kollégiumba – Tiszekeszire – ott voltak olyan közösségi lehetőségek – énekkar, színjátszó kör – ahol tovább fejlődhettem. Középiskolába Mezőcsátra jártam, egy kis mezővárosba, itt is érettségiztem. Ekkor már megfogalmazódott bennem, hogy színész szeretnék lenni – nem is gondoltam másra – amihez a Színművészetit kellett elvégeznem.
Elsőre sikerült a felvételije?
Nem, de a tanári kar nagyon empatikus volt velem, hiszen egész a harmadik rostavizsgáig engedtek. Abban az időben majd ezerötszázan jelentkeztek a színész szakra, s a harmadig rostára már csak negyvenen maradtunk, én ott buktam ki. Mivel nem vettek fel dolgoznom kellett, visszakerültem a szülőfalum erdőgazdaságába raktárosnak. De nem adtam fel, másodszor is felvételiztem.
Ekkor ez már sikeres volt?
Még ez sem, itt is csak a harmadik rostáig jutottam. Visszatekintve – bár ez komoly megmérettetés volt számomra – nem voltam még érett sem fizikálisan sem szellemileg a Főiskolára, tehát a felvételiztetők jó döntést hoztak. Aztán ismét próbálkozott, s ekkor már sikerült. Igen, s azért is voltam olyan kitartó, mert a tanároktól mindig kaptam bíztatást, hogy nekem érdemes ezzel foglalkoznom, bár még korábban nem jött el az én időm. Vettem tehát az akadályt, bekerültem, de ez abban az időben egyáltalán nem jelentette azt, hogy minden felvett el is végezte a Színművészeti – akkor még – Főiskolát. Félévente voltak rostavizsgák, s bennem ezek nehéz időszakok voltak, hiszen nyomasztott, hogyha nem tartanak alkalmasnak, s eltanácsolnak, azt a tehetségtelenségemet én otthon hogyan fogom tudni megmagyarázni?
Mit kell tudni a Színműs osztályáról?
Békés András az Operaház főrendezője volt az osztályfőnököm, és Valló Péter, a fiatal, reményteljes vígszinházi rendező voltak a tanáraim. Osztálytársaim közül nagyon sokan – Balikó Tamás, Lesznek Tibor, Sipos András Szalma Tamás, Fehér Anna – szép pályát futottak be, sajnos néhányan már nincsenek köztünk.
Ha a pályafutásnál tartunk, ön is Jászai Mari –díjas érdemes és kiváló művész, s nem mellesleg a József Attila Színház igazgatója. Mióta tölti be ezt a posztot, s mi valósult meg egykori elképzeléseiből?
2011. augusztus elsejétől vagyok színházigazgató. Akkor egy nagyon rossz, kaotikus helyzetben lévő – a lét és nemlét határán egyensúlyozó – színháznak lettem a vezetője, amely gazdaságilag a csődhöz közel állt, az épülete pedig rettenetes állapotban volt. Tizenkét év elteltével visszatekintve látható, hogy mit végeztem el. A színészkollégák helyzetét újrarendeztük, olyan műszaki-gazdasági háttérrel rendelkezünk, ami biztos működést jelent, mindenki nyugodt körülmények között dolgozhat nálunk. Az elért eredmények annak is köszönhetők, hogy a lehetőségeket kihasználva a céljainkat meg tudtuk valósítani. A nézőtér megújult, ennek a nézőink örülhetnek, a hátsó részek átalakításának pedig a művészeink. Nagyon sok fejlesztést hajtottunk eddig is végre, de még a további időszakokra, a színház továbbépítésére is vannak jó gondolataink. Nem szabad elfelejteni, hogy honnan indultunk, hisz ez az épület művelődési háznak épült, amit az idők folyamán csak toldoztak-foltoztak. Most egy olyan tervvel álltunk elő, amiben az épület, és a színház hátsó színpadi része is megújulna – a nézőtéri terület rendben van – úgy, hogy a kisegítő munkásaink is nyugodt körülmények között tudjanak majd dolgozni.
Van egy olyan szlogen, hívómondat, amelyik kifejezetten a József Attila Színházhoz köthető?
Mi nem rétegszínház vagyunk, így nagyon sok műfaj jelen van az életünkben, ezt a sokszínűséget kellett szakmailag még erősebbé tennünk, egy olyan társulat összeállításával – szerződtetett tagunk 18 színész és hat táncos – ami ezt a magas szintű munkát el tudja végezni. Rajtuk kívül még sokan mások is vendégszerepelnek nálunk, akár színészként, akár rendezőként. Két éve Hargitai Iván tölti be a művészeti vezető posztját, vele állítjuk össze az évadot, úgy, hogy az vonzó legyen a közönségünknek, de emellett a színészeink is megfelelő szerepeket kaphassanak benne. Még azt is figyelembe kell vennünk, hogy a színháznak van egy múltja, tradíciója, amihez kapcsolódnunk kell a kínálat összeállításánál.
Beszéltünk a színházról, hogyan fogalmazná meg a saját ars poeticáját?
Én elsősorban színész vagyok, aki jelen pillanatban színházigazgatóként is munkálkodik. Ez utóbbit azért vállaltam el, mert volt a színházzal kapcsolatban 2011-ben egy elképzelésem. Belevágtam a dologba, és mivel sikerült nagyszerű szakembereket találnom a terveimhez, úgy érzem, sikeres 12 év van mögöttünk. Ennek illusztrálására csak egy számadat, a kezdeti 36 alkalmazott helyett ma 98-an dolgoznak nálunk főállásban. Mi egy nagy csapat vagyunk – én szeretek csapatban dolgozni – s tudjuk, hogy nagyon sok erő van az emberi kapcsolatokban. A kevés színházon kívüli életemet legszívesebben a kertben töltöm, szeretem a gyakorlati dolgokat magam elvégezni, a kétkezi munka engem boldoggá tesz, ezek jelentik a kikapcsolódást számomra. Fontos az életemben a színész labdarúgó válogatott, a csapatban együtt játszó barátokkal a napi kapcsolat, és a heti két alkalommal tartott reggeli edzéseink. 42 éve vagyok a színész labdarúgó válogatott tagja és 29 éve a csapatkapitánya. A napi igazgatói tevékenységem mellett terápiának érzem azt is, ha este felléphetek, ezt mind a mai napig rettentően élvezem, hiszen számomra ez nagy öröm és nagy ajándék.
A megbízatása 2026-ig szól, továbbra is vállalná a színház vezetését?
A sikerek ellenére vannak még előttünk álló nemes feladataink, amíg ezeket még nem végeztük el, addig maradnék, illetve vállalnám az újabb megbízást, bízva abban, hogy szükség van a személyemre, s az én energiáimra az igazgatói székben.
Tölgyesi Tibor
(Fotó: Arts&Lens)
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
