Autonómia helyett köldöknéző anatómia

2005 őszén történelmi lehetőség kínálkozott Székelyföld autonómiájának kihívására. A magyar Országgyűlés szeptember 26-án megszavazta Románia és Bulgária európai uniós csatlakozását, két héttel később, október 12-én a román parlament alsóháza elutasította dr. Garda Dezső képviselő és Sógor Csaba szenátor közösen benyújtott autonómiatervezetét. A húsz éve történtekről kérdeztem az esemény akkori főszereplőjét. 

– Az önrendelkezés nélkülözhetetlen eszköz, ha egy kisebbség továbbra is közösség kíván maradni politikai, lelki, szellemi értelemben. A kisebb-nagyobb erdélyi magyar közösségekben megfogalmazódott ennek az igénye, a román parlamentben is többször nyújtottak be autonómiatervezetet. Megvalósítására az esély viszont 2005 őszén kínálkozott. 

– Egy kivételes, talán soha vissza nem térő történelmi pillanatot szalasztottunk el. Románia akkoriban az Európai Unió kapujában állt, és a magyar Országgyűlés szavazott a csatlakozásáról. Ez egy olyan alkalom volt, amikor a magyar politikai elit – és az RMDSZ, ha elég eltökélt és következetes – feltételeket szabhatott volna az uniós tagságért cserébe. Ezt a lehetőséget azonban elmulasztottuk. Pedig volt mire építeni. Történészként, a könyveim hosszú sorában dokumentáltam, hogy a magyar népcsoportok közül egyik sem ragaszkodott olyan következetesen az önrendelkezéshez, mint a székelység. Ráadásul egyetlen más táji-etnikai közösség sem őrizte meg ennyire erősen a különállóság tudatát. A székely önkormányzat már a középkorban kiterjedt az élet minden területére. A székely faluközösség maga alkotta meg szabályait, választotta elöljáróit, és maga határozta meg intézményei működését. Ez az évszázadok alatt kialakult hagyomány erkölcsi alapot is adott volna az autonómia követelésére – nemcsak politikait. 

– Mikor merült fel először az autonómia igénye? 

– Azonnal Ceausescu bukása után. 1990 tavaszán az erdélyi falusi és városi közösségek – több-kevesebb sikerrel – sorra szerezték vissza a magyar tannyelvű iskoláikat. Erős, öntevékeny mozgalmak indultak a régi magyar egyházi és kulturális intézmények visszaszerzéséért. Még ma is azokból az eredményekből élünk, amiket akkor sikerült kiharcolni a meglepett, éppen csak rendeződő román hatalomtól. Az autonómia ügye tehát már a kezdetek kezdetén megjelent a romániai magyarság politikai gondolkodásában. 1992-ben a román parlament magyar képviselői és szenátorai – jelképes gesztusként – a kolozsvári Szent Mihály-templomban tettek esküt az autonómia kiharcolására. Ugyanazon év októberben, az RMDSZ legfőbb döntéshozó testülete, a Küldöttek Országos Tanácsa elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozatot, hivatalosan is vállalva az autonómia képviseletét. Ezt követően több autonómiatervezet is készült. A legismertebb Csapó I. József szenátor nevéhez kötődik, de születtek más alternatív javaslatok is. 

– Ön is ott volt akkor Kolozsváron? 

– Igen. Már a rendszerváltás utáni első évektől kezdve fontosnak tartottam, hogy a székelység ne csak kulturálisan, hanem intézményesen is megőrizze önállóságát. Az autonómia nekem nem retorikai, hanem létkérdés volt. Ezért vállaltam szerepet Gyergyó lakosságának ösztönzésére a közéletben is. 1989. december 25-én az én kezdeményezésemre és irányításommal jött létre a gyergyószentmiklósi RMDSZ. 1996-ban választottak meg a Hargita megyei RMDSZ parlamenti képviselőjének, ezt a tisztséget az újraválasztások révén 2008-ig tölthettem be. De akkor, 1992-ben még „csak” érdeklődő civilként voltam jelen a kincses városban. Már több mint negyedszázada ugyan Gyergyószentmiklóson tanítottam, és szenvedélyesen kutattam a székelység múltját az erdélyi és budapesti levéltárakban, de Kolozsváron születtem, ma is van itt lakásom, sok barátom, ismerősöm. A két férjezett lányom és az unokáim is itt élnek. 

– Az autonómiát illetően nagy előrelépés volt, hogy 2003-ban megalakult a Székely Nemzeti Tanács. Mit jelentett ez a gyakorlatban? 

– A Székely Nemzeti Tanács – minden belső vita és politikai ellenállás ellenére – megalkotta Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetét, az úgynevezett statútumot. Ez egy konkrét, részletes dokumentum volt, amely pontosan megfogalmazta, hogy mit jelentene az autonómia a gyakorlatban: hogyan működne a közigazgatás, milyen nyelvi, kulturális, gazdasági jogokat biztosítana a székelyföldi magyarságnak. Ekkoriban már érezhető volt, hogy kifelé haladunk a rendszerváltás utáni kezdeti lelkesedésből, és egyre inkább intézményes, hivatali csatornákon keresztül kell küzdeni a közösségi jogainkért. Ez a statútum ehhez adott alapot – sajnos csak elméletben. 

– A Székely Nemzeti Tanács megalakulásáig eltelt több mint egy évtized, és a nagy ígéretekből sehol semmi. Miért? A román pártok ellenállása miatt? A magyar képviselők némelyikének a hozzáállása volt megalkuvó, önérdekű? Vagy menetközben kiderült, hogy az EU vezetése úgy viszonyul a nemzeti kisebbségek képviseletéhez, mint ördög a tömjénfüsthöz? Felismerték, hogy a magyarság létszámának kétszeresét kitevő románság diplomáciájának jobb az érdekérvényesítő képviselete, mint a magyar politikai elitnek?  

– Történész vagyok, és tanár. Csak azt mondhatom, amit láttam, amit átéltem. A következtetéseket, az értelmezéseket rábízom az olvasóra. Mindenki eldöntheti maga, mit gondol a történtekről. A parlamenti munkám során is mindig konkrét ügyekért küzdöttem. Legyen szó a székely közbirtokossági erdők visszaszerzéséről, a fatolvajhálózat elleni küzdelmeimről, új iskolák alapításáról, a helyi kórház megmentéséről vagy arról, hogy Gyergyószentmiklós megkapja a municipiumi rangot. Az RMDSZ-en belül nem tartoztam semelyik belső érdekcsoporthoz. Ezért néha nem támogatott a pártom frakciója. Volt részem gáncsoskodásban is. A negyedik képviseleti megbízásomért, 2008-ban már függetlenként indultam, és vesztettem. A végén az RMDSZ vezetése azon volt, hogy kikerüljek a „galerijükből”. 

– Milyen események előzték meg az autonómiatervezet benyújtását? 

– 2004-ben Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés elnöke tanácskozásra hívta meg a határon túli magyar képviselőket és szenátorokat. A megbeszélések során mi, a román parlament magyar képviselőinek egy csoportja ellátogattunk a Fidesz székházába is találkozni Orbán Viktorral. Ő akkor arra kért, hogy még azelőtt nyújtsuk be a magyar Országgyűlésnek a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet, mielőtt szavazna Románia EU-csatlakozásáról. Felvetettem, hogy a szöveget át kellene néznie egy nemzetközi jogban jártas szakértőnek. Orbán azonban erősködött, hogy nem szükséges. A lényeg – mondta –, hogy szerepeljen benne a területi autonómia, és az ellenzék ennek megfelelően fog szavazni. 

– És így történt? Az ellenzék úgy szavazott, ahogy ígérte? 

– Nem. Először is mit is várhatott akkor a külhoni magyar kisebbség a szocialista–liberális kormánytól és annak parlamenti többségétől? Ráadásul – néhány tiszteletre méltó kivételt leszámítva – az ellenzék sem úgy szavazott, ahogy a vezetőjük fogadkozott. Maga Orbán sem! De eljár Tusnádfürdőre belpolitikai szeánszokat, külpolitikai asztaltáncoltatást tartani. 

– Hogyan fogadta az RMDSZ parlamenti frakciója az autonómiatervezetet? 

– Közös frakcióülésen az RMDSZ képviselői és szenátorai megesküdtek, hogy nem vállalják fel a Székely Nemzeti Tanács autonómia statútumát. A Tanács tagjai azonban a „felesketés” után sem adták fel. Előbb az RMDSZ vezetőihez fordultak, majd az újbóli elutasítás után, egyesével keresték meg a magyar képviselőket és szenátorokat. Az utolsók közt voltam, akihez kérésükkel fordultak. A helyzetem akkoriban különösen nehéz volt. A famaffia folyamatos támadásoknak tett ki, és nemcsak ők: a rendőrség, az ügyészség emberei, egyes érdekelt RMDSZ-es polgármesterek, illetve magyar és román erdészek voltak a nyomásgyakorlók között. Végül azzal az érvvel győztek meg, hogy ez az utolsó alkalom, amikor a magyar Országgyűlés feltételül szabhatja Székelyföld autonómiáját Románia EU-tagságához. Ehhez viszont előfeltétel az autonómiatervezetet benyújtása a román parlamenthez. Nem utasíthattam el. 

– A román parlament általában, ha valamit nem akar elfogadni, az „alkotmányellenesség” érvét veszik elő... 

– Ahogy mondja. Ezért csak azzal a feltétellel vállaltam a törvénytervezet benyújtását, ha lehetőséget kapok átfogalmazni, és hogy történészként jobbá tegyem. Felszólalásomban rámutattam arra, hogy a román parlament nem hivatkozhat az Alkotmányban szereplő nemzeti egységre és oszthatatlanságra, mint kibúvóra. Párhuzamot vontam a román és a moldáv alkotmány között, mivel ez utóbbi szinte szó szerint a román alkotmány tükörképe. A nemzeti egységre és oszthatatlanságra való hivatkozás ellenére Moldávia mégis biztosította a gagauz kisebbség autonómiáját az 1995. január 14-i törvénnyel. Akkor Románia miért ne tehetné ugyanezt Székelyfölddel? Ha ez a román többségű Moldáviában lehetséges, akkor Romániában sem tekinthetik az autonómiát alkotmánysértőnek.

 – Mikor nyújtotta be a törvénytervezetét? 

– 2005. június 30-án. Mielőtt megtettem volna, Sógor Csaba szenátor jelezte, hogy ő is aláírná a kezdeményezést, amibe természetesen beleegyeztem. A benyújtás után azonnal megindultak a lejárató támadások ellenem. A gyergyószentmiklósi és gyergyószéki RMDSZ sem állt mellém ebben az ügyben – pedig az a térség volt a választókerületem, ott tanítottam évtizedekig, és ott sikerült elérnem például a közbirtokossági erdők visszaszolgáltatását. Volt, aki azzal mentegette magát, hogy az RMDSZ abban az időszakban a kormánykoalícióban volt, legkisebb partnerként, és emiatt nem volt mozgástere. Ez nem mentség a történelmi lehetőség elmulasztására. 

– Az év őszén a magyar Országgyűlésnek is szavaznia kellett Románia EU-csatlakozásáról. Mi történt ott? 

– A szavazás előtt Csapó I. József, a Székely Nemzeti Tanács elnöke nyílt levélben fordult a magyar képviselőkhöz. Azt kérte tőlük: csak akkor szavazzák meg Románia uniós csatlakozását, ha az ország biztosítja a Székelyföldnek a területi autonómiát, az erdélyi magyarságnak pedig a személyi elvű önrendelkezést. A magyar képviselők tehát tudtak a benyújtott törvénytervezetről. A levél pedig megjelent a Hargita Népe 2005. szeptember 26-i számában is. Ehhez képest a szavazás eredménye lehangoló volt: 257 igen, 6 nem és egy tartózkodás mellett feltétel nélkül elfogadták Románia és Bulgária csatlakozását. Ha a magyar országgyűlési képviselők – kormánypártiak, ellenzékiek egyaránt – így szavaztak, akkor Orbán Viktor miért biztatott minket a tervezet benyújtására? 

– Kik álltak ki az autonómia mellett? És mi történt azon az ülésen pontosan? 

– A „nem” gombot Balogh László, Boros Imre, Ékes József, Körömi Attila, Lezsák Sándor és Medgyasszay László nyomta meg, míg Horváth Balázs tartózkodott. Köszönet nekik! Az ülést az SZDSZ-es Világosi Gábor vezette le. A nap eseményét azonban egy egészen más jellegű akció tette emlékezetessé: a Jobbik egyik tagja, Novák Előd, a karzatról transzparenst lógatott le és röplapokat szórt szét. A molinón ez állt: „Ne legyetek hazaárulók!” – a szórólapokon pedig az, hogy Magyarország az autonómiát szabja feltételül Románia EU-csatlakozásához. Novákot a teremőrök kivezették, de később az újságíróknak elmondta, hogyan jutott be: napi belépőt használt, amelyet az Országgyűlés Hivatala állított ki. A mágneskapu nem jelez, ha valakinél papírlap van, így tudta becsempészni a röpcédulákat. Állítása szerint többen is szerettek volna részt venni az akcióban, de végül csak neki sikerült bejutnia. A Magyar Szocialista Párt nevében Kovács Tibor frakcióvezető-helyettes üdvözölte a csatlakozásról hozott döntést. Markó Béla, az RMDSZ elnöke is elégedetten nyilatkozott a magyar parlament szavazásának eredményéről. 

– Bukarestben hogyan folytatódott az autonómiatervezet sorsa? 

– A román Képviselőházban mindent megtettek azért, hogy ne tudjam tartani a tervezetet. Szeptember 22-én például úgy tartották meg a közigazgatási bizottság ülését, hogy engem meg sem hívtak, noha a házszabály kötelezően előírja a törvénykezdeményező meghívását. Három magyar képviselőtársam is tudott róla, hogy napirendre tűzik a statútumot – egyikük sem szólt. Jóval később, a Háromszék napilap egyik tudósításából értesültem erről. Október 10-én a képviselőház heti napirendjéről döntöttek, amit a szabályok szerint már nem lehetett volna módosítani. Én vállaltam, hogy vezetek egy parlamenti ellenőrző csoportot, amely a székelyföldi törvénytelen fakitermelések kivizsgálását tűzte ki célul. Másnap, a házszabály megszegésével módosították a napirendet, és váratlanul a plénum elé vitték az autonómiatervezetet. Így nem is tartózkodtam az ülésen, amikor a statútum napirendre került. Október 18-án ugyan felszólalhattam, és kiállhattam az erdélyi magyarság autonómiatörekvése mellett, de a beszédemnek már csak jelképes értéke volt, hiszen a tervezetet október 12-én leszavazták. 

– Tudom, hogy nem hagyta annyiban! 

– Vártam az alkalomra, hogy Magyarország nagykövete és a magyar európai parlamenti képviselők előtt követelhessem Székelyföld jogát az önkormányzatisághoz. Erre 2006. november 30-án nyílt lehetőség, amikor a román parlament – Románia nemzeti ünnepe alkalmából – a Képviselőház és a Szenátus közös megemlékező ülését tartotta. Mivel Románia ekkor arra készült, hogy 2007. január 1-jén teljes jogú EU-tagállammá váljon, az eseményen jelen voltak az Európai Unió megfigyelői és az európai államok nagykövetei. Én ezt az alkalmat használtam ki, hogy a román parlament ünnepi ülésén újból követeltem Székelyföld területi autonómiáját. Azt is világossá tettem, hogy minden román kormány nemzetiségi politikája diszkriminatív volt a kisebbségekkel szemben – elég csak az 1921-es és 1945-ös magyarellenes földtörvényeket említeni, vagy a közoktatási és kulturális elnemzetietlenítési törekvéseket. 

– Ez a beszéd sajnos kedvezőtlen időszakban hangzott el, hiszen Magyarország épp az őszödi beszéd és az október 23-i rendőri brutalitás hatása alatt állt. Két évvel korábban, a 2004. december 5-i népszavazás előtt Gyurcsány Ferenc a kettős állampolgárság ellen, tehát a külhoni magyarok ellen kampányolt. Koalíciós partnere, a Szabad Demokraták Szövetsége – élén Kuncze Gáborral és Fodor Gáborral – nyíltan a kettős állampolgárság ellen foglalt állást. 

– A magyarországi politikai elit és a média teljesen elhallgatta ezt a politikai eseményt. Csupán a Magyar Hírlap közölte Bogdán Tibor bukaresti tudósítását. Erdélyben is csak a kolozsvári Művelődés havilap és a Hargita Népe napilap méltatta a beszédemet. Az RMDSZ felső vezetése sem értékelte a kiállásomat. És akkor még finoman fogalmaztam! A Hír TV-ben például Szász Jenő nem tartotta fontosnak megemlíteni. Amikor a riporter a beszéd érdemi tartalmára kérdezett rá, az erdélyi Magyar Polgári Párt elnöke témát váltott. A Művelődés kellő kajánsággal Mackensen német tábornagyhoz hasonlított, aki 1916-ban visszaverte az Erdélyt támadó román hadsereget, majd november 30-án elfoglalta Bukarestet. A történelem fricskája volt ez a román honatyák számára, hiszen a beszédem napján volt a számukra megalázó békekötés 90. évfordulója. A lényeg, hogy nem álltak mellém sem az RMDSZ központi és helyi vezetői, sem a magyarországi politikai pártok. Markó Béla, a párt vezetője azt nyilatkozta: „Nem erről kellett volna beszélnie, hanem a román–magyar barátságról.” 

– A hitelesség kedvéért megkaphatnám az esemény gyorsírói jegyzőkönyvét? 

– Természetesen. Íme: 

„Becsek-Garda Dezső Kálmán: Államelnök úr, elnök urak, miniszterelnök úr, képviselő és szenátor hölgyek és urak, tisztelt meghívottak! Az 1918. december 1-i események új állami keretet teremtettek az erdélyi magyarság számára. A romániai magyarság hitt a gyulafehérvári határozatok betartásában. A magyar közösség bízott az Erdély szívében megfogalmazott alapelvek gyakorlatba ültetésében, mint amilyen a »teljes nemzeti szabadság biztosítása, az együtt élő népek számára«, vagy az, hogy »minden népnek joga lesz a saját anyanyelvű oktatásra, közigazgatásra és bíráskodásra, a saját kebeléből választott személyekkel«, mely elvek meg voltak ígérve, de sohasem voltak betartva. A valóságban, az azóta eltelt nyolcvannyolc esztendő alatt az összes román kormányok nemzetiségi politikája, a romániai nemzeti kisebbségekkel szemben diszkriminatív jellegű volt. 

Corneliu Vadim Tudor (a teremből): Nem igaz! Ne hazudj december elsejéről! Ne hazudj Románia parlamentjében! 

Becsek-Garda Dezső Kálmán: Az elnemzettelenítés politikája főleg a magyar és a német közösségeket sújtotta. 

Corneliu Vadim Tudor (a teremből): Hazudozó! A kormányban vagytok! 

Becsek-Garda Dezső Kálmán: Az 1921-es és az 1945-ös földtörvények, főleg a magyar egyének és közösség anyagi alapjának a megszüntetését célozták. Az elnemzettelenítés politikája inkább a közoktatás területén és kulturális szinten érvényesült. Az Anghelescu-féle törvény, az úgynevezett kulturális zónák létrehozása Erdélyben a magyar nyelvű oktatás felszámolását célozták. Nem állíthatom, hogy időszakonként nem próbálták a magyar közösség jogos elvárásait teljesíteni Romániában. Általában azonban óriási bizalmatlanság érvényesült a romániai kisebbségek politikai szervezeteivel szemben. Az elmúlt nyolcvannyolc esztendő alatt a magyar kisebbség legfontosabb elvárását az autonómia jelképezte. Ezt az elvárást formailag a románság is elismerte. Így a Gyulafehérvári Nemzetgyűlés határozatának II. cikkelyében ezzel kapcsolatban a következőket olvashatjuk: »A Nemzetgyűlés a fenti területek számára ideiglenes autonómiát biztosít, mely érvényben marad az általános választójogon alapuló szavazás alapján megválasztandó Nemzetgyűlés létrejöttéig«. Mi több... 

Corneliu Vadim Tudor (a teremből): Elnök úr, ez alkotmányellenes! 

Becsek-Garda Dezső Kálmán: Mi több, a Párizs melletti trianoni béke aláírásával... 

Corneliu Vadim Tudor (a teremből): Olyan autonómiát adunk, hogy nem bírják el! December elsején támad minket? 

Nicolae Vacaroiu: Megkérném, tisztelt kollégák... Tisztelt kollégák, megkérem, hallgassuk meg! 

Corneliu Vadim Tudor (a teremből): Beszéljen a bécsi döntésről! Milyen autonómiát adtak ők akkor? Fejezzétek be a mocskos provokációitokat! 

Becsek-Garda Dezső Kálmán: Mi több, a Párizs melletti trianoni béke aláírásával... 

Nicolae Vacaroiu: Kedves kollégák, kis csendet kérek! 

Becsek-Garda Dezső Kálmán: …trianoni béke aláírásával Románia elismerte a magyar kisebbség jogát az autonómiához. 1952-ben a magyar közösségnek sikerült elérnie a területi közigazgatási autonómia megvalósítását Székelyföldön. 

Corneliu Vadim Tudor (a teremből): Igen, Sztálintól! 

Becsek-Garda Dezső Kálmán: A kommunista hatalom kihasználta a magyar forradalom és szabadságharc leverése utáni hangulatot, és fokozatosan felszámolta a Magyar Autonóm Tartományt. 2005-től kezdődően szinte két éve tárgyaljuk a Kisebbségi Statútum törvénytervezetét, melyet azért nem akarnak megszavazni Románia Parlamentjében, mivel nem akarják elismerni a kisebbségek jogát a kulturális autonómiához. (Tiltakozó hangok a teremből.) 

Nicolae Vacaroiu: Tisztelt kolléga, Románia nemzeti ünnepét tartjuk. Tehet külön politikai nyilatkozatot... (Erőteljes taps.) Megkérem szépen, fejezze be beszédét. Amikor ezeket a törvénytervezeteket vitatjuk, lesz joga hozzászólni. Ismétlem: Románia Nemzeti Napja van. 

Corneliu Vadim Tudor (a teremből): Nem Magyarország napját! Becsek-Garda Dezső Kálmán: Folytathatom? 

Nicolae Vacaroiu: Nem, ha ugyanez a hangnem, akkor nem. Kérem, fejezze be, és méltassa a nemzeti napot! 

Corneliu Vadim Tudor (a teremből): Az ország elnökével szemben. Kérlek szépen... 

Nicolae Vacaroiu: Kérem, hallgassuk meg a parlamenti képviselőt! 

Becsek-Garda Dezső Kálmán: Az 1989-es események után mi, a magyar közösség képviselői mindent elkövettünk a kolozsvári Bolyai Egyetem újraalakításáért. Ilyen irányú kezdeményezéseinket… 

Nicolae Vacaroiu: Képviselő úr, megismétlem... 

Becsek-Garda Dezső Kálmán: Rendben, megértettem. 

Nicolae Vacaroiu: Románia Nemzeti Napja van, kérem, erre utaljon. Ha akar, természetesen. 

Becsek-Garda Dezső Kálmán: Mi, a romániai magyar kisebbség képviselői erről a történelmi eseményről közösen szeretnénk megemlékezni a román néppel (taps), de kérjük, hogy teljesítsék azokat az ígéreteket, melyek nyolcvannyolc évvel ezelőtt fogalmazódtak meg a Gyulafehérvári Nemzetgyűlésen. 

A teremből: Húúú! Soha! 

Becsek-Garda Dezső Kálmán: Köszönöm, hogy meghallgattak. (Fütyölés, tiltakozás.) 

Marcu Tudor (a teremből): Kellett volna hagyni, hogy végig mondja, lássuk meg, mikre képes!  

Corneliu Vadim Tudor (a teremből): Petre Roman szavaival élve: levették az álarcukat.” 

– Kik voltak ezek a jólnevelt honatyák? 

– Nicolae Vacaroiu volt a Szenátus elnöke, és ő vezette a gyűlést. Egyébként szociáldemokrata képviselő, és korábban miniszterelnök volt. Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke, és szenátor volt. A 1989-es forradalom előtt versekben dicsérte, és istenítette Ceausescut. Marcu Tudor szintén a Nagy-Románia Párt képviselője „civilben” tábornok volt. 

– Hogyan viszonyult a román sajtó a történtekhez? 

– A román nyelvű televíziók és napilapok a valódi helyén értékelték a politikai kiállásomat. A másnap megjelenő, december elsejei 7 plus napilap cikkéből idézek: „A pillanat sztárjai az RMDSZ és a Nagy-Románia Párt képviselői voltak. A hangadó Garda Dezső magyar parlamenti képviselő volt, aki Románia Nemzeti Napját választotta ki arra, hogy a területi autonómiáról beszéljen.” A Nagy-Románia Párt parlamenterei fütyültek és hangoskodtak, sőt, a pártvezér Corneliu Vadim Tudort rajtakapták, ahogy köpött az undortól. A Cronica Romana címe ez volt: „Az RMDSZ beárnyékolja a parlament ünnepi gyűlését.” Hasonló szellemben fogalmazott a többi román lap is: Adevarul, Azi, Curentul, Gandul, Romania Libera, Evenimentul Zilei. 

– És mit szóltak a jelen lévő vendégek, illetve a román politikai vezetés?

– A vendégek részéről érdektelenség, hallgatás, a „váltsunk inkább témát” hangulata volt a jellemző. A megnyilvánulásom kiváltotta reakciót, a botrányt látták és hallották az uniós megfigyelők, a különböző államok nagykövetei – köztük a magyar is. A beszédem visszhangját kihasználva a magyar diplomáciának és a magyar politikai erőknek lehetőségük lett volna Székelyföld területi autonómiájának kérdését az Európai Unió szintjére emelni. Kijelenthetem, hogy a magyarországi európai parlamenti képviselők és a magyar nagykövet viselkedése a román parlamentben az autonómiatörekvéseinkkel és a kisebbségi törvénnyel kapcsolatban bizonyította: a 2005. szeptember 26-i kedvezőtlen, sőt velünk szemben ellenséges magyar parlamenti szavazás nem véletlen kisiklás volt, hanem szándékos hozzáállás. 

– Mi lett végül az autonómiatörvény-tervezet sorsa? 

– A 2005-ben benyújtott autonómiatörvény-tervezetemet 2012 őszéig jegelték a szenátusban. 2012. szeptember 25-én – amikor már nem voltam parlamenti képviselő – érdemi vita nélkül leszavazták. A szavazás idején a tizenkét RMDSZ-es szenátor közül mindössze négy tartózkodott a plénumban. A hiányzók között volt Markó Béla és Frunda György is. 

– Lehet ma egy ehhez hasonló interjút megjelentetni Erdélyben a húsz évvel ezelőtt történtekről? 

– Nem. Még a legszókimondóbb csíkszeredai Hargita Népe is elutasított egy velem készült, ennél enyhébb hangvételű és rövidebb interjút a témáról. A „nem”-ben minden benne van, amire esetleg gondol. 

– Arra gondolok, hogy az RMDSZ felső vezetősége nagyon ellenőrzi az írott romániai magyar sajtót. Odáig merészkednek, hogy könyvesboltokból távolíttatnak el könyveket. Így járt például Benedek Levente a Székely Mikó Kollégiumról írt kitűnő dokumentumkönyvével. Másrészt feltételezem, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi politikai elit felmérhette, hogy bármit tesz az úgyis az uniós-balkáni ellenállásba ütközik. Akkor viszont ezt nyíltan be kellene vallani, és nem négyévente az autonómia ígéretével szédíteni az urnához a kisebbségi sorsban tengődő honfitársaikat.

– Erre csak azt tudom mondani, hogy akkor a román felső vezetés sarokba szorítva érezte magát. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a román politikusok 2006 november utolsó napján durván támadtak a felszólalásomért, de a miniszterelnökük, Calin Popescu Tariceanu nem mert e kérdésben nyilatkozni. Az államelnök, Traian Basescu pedig csak annyit mondott: „Van egy probléma.” Magatartásukkal azt jelezték, hogy nagyon félnek, nehogy a botrány nyomán Székelyföld autonómiája európai kérdéssé váljon Románia uniós csatlakozása előtt. Másrészt vannak olyan közösségi ügyek, amelyeket akkor is képviselni kell, ha tudjuk: a siker nem szavatolt. Mert a hallgatás, a mismásolás még súlyosabb következményekkel jár. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy az erdélyi magyar kisebbségért, a székelyek önrendelkezési jogaiért szót emelni, és vállalni a gyalázkodást, az nem politikai taktika kérdése, hanem lelkiismereti kötelesség.

Király Béla