A XX. század legembertelenebb eszméje vitathatatlanul a kommunizmus, mely nem csak milliók életét követelte, de olyan károkat okozott az emberek gondolkodásában, amit a mai napig sem sikerült gyógyítani, mert hordozói úgy adják tovább eme káros mentalitást a következő generációknak, mint valami fertőző betegséget.
Eme évszázadunk legnagyobb tragédiái két eszmerendszerre vezethetők vissza, melyek pestisként söpörtek végig az országon, miután a ragályt hordozó kártevők ellepték az országot. Az első a liberalizmus, mely a kiegyezés után vált uralkodó nézetté a magyar társadalom körében. A “toleranciának” és “emancipációnak” köszönhetően olyanok is beleszólhattak a törvényhozásba (előbb helyi, majd sajnos országos szinten is), akiknek semmilyen kötődésük sem volt a magyar földdel, jobb esetben “csak” hontalan világpolgárok, rosszabb esetben nyílt magyargyűlölők voltak. Nekik, illetve “felvilágosult” liberális vezetőinknek áldásos tevékenysége révén sikerült a magyar adófizetők pénzén kinevelni a nemzetiségek egy öntudatos, tanult, művelt keménymagját, akik már elég okosak voltak ahhoz, hogy tudják, hogyan kell fellázítani sajátjaikat a magyarság ellen, ebben pedig jó partnerre leltek a liberális politikusainkban (ha valaki ebben történelmi párhuzamot vél felfedezni, nem hibáztatom). A mérgezett gyümölcs az 1910-es évekre beérett, 10 évvel később a termését is learathattuk a magyar vezetés öngyilkos politikájának.
Ám még ekkor sem volt minden veszve, hiszen ahogy a törökök “orvosolták fegyverrel” az igazságtalan békediktátumban megjelölt határokat, úgy a magyarságnak is meg volt erre minden esélye, ám akkor jött a “vörös gróf” Károlyi, majd Kohn Béla és bandája, akik a Felvidék visszafoglalása után – első felszólításra – egyszerűen kivonultak, és átadták azt a megszállóknak, ezzel végleg szétzúzva a magyar honvédeink morálját, ami végül elvezett a román megszálláshoz, majd Trianonhoz.
A honvédelem mellett a “derék” Lenin-fiúknak még a vörös terrorra is maradt ideje és energiája
A tragédia, mely megacélozta a szíveket
Trianon a magyarság szörnyű sorscsapása volt, ám a tragédiából a nemzet még fel tudott eszmélni. Az értelmetlen kesergés, a folytonos panaszkodás és siránkozás helyett a harcot választotta. Az ország gazdasága 10 éven belül talpra állt, az oktatást áthatotta a magas szellemi minőség és a nacionalizmus, a társadalom pedig soha nem látott egységbe kovácsolódott. Egy olyan egységbe, amelyben még a szociáldemokrata pártok sem mertek mást követelni, mint „teljes revíziót”, ha nem akarták, hogy fényes nappal lincseljék meg őket az utcán.
Trianon után a magyarság úgy állt talpra, hogy a ’30-as évekre már készen állt visszavenni mindent, amit a tolvajok elloptak tőle. Megalkuvást nem ismerve. Akár fegyverrel is, ha kell.
1956 után nem megtört, hanem meghajlott a magyarság gerince
A háború alatt a legbátrabb, legnemesebb férfiak elvéreztek a fronton, vagy elhurcolták őket Szibériába. Az 1945 után lezajló népbírósági (koncepciós) perekben nemzetünk vezetőinek legjavát kivégezték, vagy száműzetésbe menekültek. Az ország élére előbb tapasztalat és szakértelem nélküli kollaboráns hazaárulók, majd semmihez sem értő pártkáderek kerültek, sokszor szó szerint az utcáról szedték össze őket, majd ültették őket vezetői pozíciókba.
Az ’50-es évek a Rákosi (született Rosenfeld Mátyás) diktatúra jegyében teltek, éhezés, padlássöprés, vérengzés és terror: Minden, amit egy sztálinista diktatúra nyújtani tud. Furcsán hangozhat, de mégse ez a korszak jelenti az igazi tragédiát nemzetünk szempontjából, hiszen
a testi nyomor ezúttal is – mint korábban oly sokszor – csak megerősítette a magyar virtust.
Ám, mivel – ahogy említettem – szellemi elitünket gyakorlatilag kiirtotta a “demokraták” által felállított Népbíróság, így már nem volt, aki 1956-ban egységbe kovácsolja, majd vezesse a felkelőket. Olyan időket éltünk, mikor egy Nagy Imre is “jónak” számított, ami azért sokat elmond az akkori kor elitjéről.
Az igazi katasztrófa mégis csak 1956 után kezdődött, méghozzá a Kádár-korszakkal. Kádár alatt romlott meg velejéig a társadalom.
Átitatta az önzés, az irigység, a korrupció, a „seftelés”, a „kéz kezet mos” elv és nem utolsó sorban ez időtájt alakult ki a szolidaritás teljes hiánya.
Ebben az időben teljes tabu övezte Trianon kérdését, a határon túl nem éltek mások csak „románok”, „szlovákok” és „jugoszlávok”. A magyarokat ért inzultusokról pedig még csak beszélni sem lehetett.
Még az elsikkasztott rendszerváltás is ezt a gyáva, megalkuvó mentalitást tükrözi, aminek köszönhetően elmaradt az elszámoltatás, a kommunista vezetők átmenthették vagyonukat, amit később politikai befolyásra válthattak, az egykori ÁVO-s gyilkosok pedig luxusnyugdíjjal élvezhették hátralévő életüket.
Ezek ugyanazok…
Nem tűnt el, csak átalakult
S hiába omlott össze a “vörös gólem”, hiába ringattak minket a “felszabadulás” illúziójával, az eszme nem tűnt el, csak modernizálódott. Életellenes gondolatai a liberalizmussal vegyített kulturmarxizmussal már a ’60-as években táptalajra leltek a hedonizmusba süllyedt Nyugaton. A frankfurti iskola beteg gondolatai túlélték a kommunizmus bukását, és miután letarolták a “vasfüggöny túloldalát”, ismét Közép-Kelet-Európára zúdulnak, így megint ott tartunk, mint 100 évvel ezelőtt. Ezt kell először felismernünk. Hiszen mindegy, mikor milyen posztót visel, az ellenség ugyanaz.
Gyebnár Dávid
Fotó: Móra Ferenc Múzeum
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
