Az erdélyi csapatok döntője után a kolozsvári „Fellegvárba” került a kupa (+KÉPEK)

Május második szerdáján Európa több országában is összecsaptak a nemzeti kupa utolsó mérkőzésén, a döntőben. Kis csapatunk a Nagyszeben és a Kolozsvári Vasutas döntőjét választotta, amit Aradon rendeztek meg. Jöjjön egy helyszíni riport az FC Hermannstadt – KVSC mérkőzésről!

Sok időnk nem volt akklimatizálódni, hiszen délben indultunk el Budapestről öten, három fővárosi klub szimpatizánsaiként, ráadásul a határon veszítettünk is egy órát. Mintha Erdély elrablása nem lenne éppen elég… Az út kedvéért ezúttal a piros-fekete, lila-fehér és zöld-fehér ruházatot bordóra cseréltük, a KVSC szurkolói ugyanis klubjuk színeiben érkeztek a piros-fehér UTA Arad városába, mi pedig hozzájuk alkalmazkodtunk. Nos, azt hiszem, ez egy olyan, valódi sokszínűség, amelyre mindenki büszke lehet. 

Arad központjában a széles sugárút egyik oldalán a szebeniek, vagyis a Hermannstadt szurkolói gyülekeztek. Viszonylag friss klubról van szó, amely Nagyszeben szász örökségét hordozza magán a fekete-fehér-piros színekkel együtt. Szurkolói is vannak, akik a D'acii, vagyis „dákok” néven működnek, némileg németes megjelenéssel kiegészítve. Mi azonban a KVSC szurkolóihoz siettünk, akiket hamar meg is találtunk.

A rendszer ellen szavaznak, nem Simionra

A közös gyülekezőről egy szűkebb társasággal a Jelen Ház felé vettük az irányt, amely egy aradi magyar kulturális központ. Útközben pedig megnézhettük Zala György alkotását, az 1890-ben átadott Szabadság-szobrot, melynek fő alakja a babérkoszorút tartó Hungária. A szoborcsoport 1925-ös lebontását követően évtizedekig volt eldugva a nagyközönség elől, mielőtt néhány éve eredeti helyére állították vissza, melynek neve ma Megbékélés Park. Ennek jegyében a szoborral szemben elhelyeztek egy olyan emlékművet is, melyen többek között a magyarellenes gyilkos, Avram Iancu alakja is megjelenik…

A téren egy idősebb bácsival is beszélgettünk, aki kora ellenére néha még feljár Budapestre a Fradi meccseire. A szerdai, Aradon rendezett döntő azonban nem érdekelte. No, nem azért, mert a Román Kupa volt a tét, hanem mert nem az UTA Arad játszott, ahova neki bérlete van. Sokan voltak ezzel így a helyiek, ott mindenkit az UTA foglalkoztat. Ez látszódott a városon is, hiszen minden táblán, szabad felületen rengeteg matricát lehetett felfedezni a piros-fehér színkombinációban, de a helyi villamosok szélvédőiben is ott voltak a sálak, kis zászlók.

 A csapat egyértelműen fontos része a városnak. Természetesen nem maradhatott el a kérdés a romániai elnökválasztásról sem. 

„Én egy ilyen magyargyűlölőre biztosan nem fogok szavazni” – mondta, hozzátéve, hogy a másik jelölt sem jobb semmivel. 

Megjegyezte azonban, hogy szerinte sok magyar is Simionra szavaz majd, és ennek az okát is elárulta. Az embereknek ugyanis elegük van az országot vezető politikai elitből, akik az elmúlt években, évtizedekben szétlopták az országot. Ezért szerinte sokan, bár nem értenek egyet Simionnal, inkább oda húzzák az X-et, csak hogy kifejezhessék ellenvéleményüket a korrupt politikusokkal szemben. Vagyis a voksukat nem Simionra szeretnék adni, hanem a „mainstream” politika szereplői ellen. Azt hiszem, a választ olvasva nemcsak nekem lehet ismerős a kórkép… 

Simán nyert a KVSC, mégis izgalmas volt a döntő

A szurkolói vonulásról lemaradtunk, így villamossal utaztunk ki a stadionhoz, mint kiderült, megelőzve a szurkolókat is. Egy-két sörre itt még volt idő, többre pedig később sem volt lehetőség. Romániában ugyanis a mérkőzések helyszínének másfél kilométeres körzetében tilos az alkohol fogyasztása – így a stadionok közelében legfeljebb alkoholmentes söröket lehet fogyasztani. 

Kezdéskor mindkét oldal koreográfiával készült, amiről a beléptetés miatt éppenhogy, de lemaradtunk, hogy aztán a bordó-fehér KVSC vegye magához az irányítást mind a pályán, mind a lelátón. Alig telt el húsz perc ugyanis, máris két góllal vezetett a Vasutas, sokan azt gondolták, kiütéses fieszta veszi majd kezdetét. A Hermannstadt persze nem adta fel, és még a félidő vége előtt sikerült szépíteni, tulajdonképpen az első valamire való helyzetükből. 

A második félidő elején aztán ismét kétgólósra hízott a KVSC fórja, azonban a szebeniek a meccs utolsó negyedórájában mindent egy lapra feltéve kezdtek futballozni, és az újabb szépítés után bizony benne volt a levegőben az egyenlítés is. Ez végül elmaradt, ennek ellenére közel negyedóra hosszabbítással ért véget a meccs, amelynek a vége az lett, hogy a KVSC 3–2-re nyert a Hermannstadt ellen, a klub és szurkolói pedig ahogyan megénekelték, elvihették a Fellegvárba a kupát, a klub történetében ötödik alkalommal. A nagyszebenieknek másodjára kellett megelégedniük a másodiknak járó ezüstérmekkel. 

A hangulat elsősorban a kolozsváriak miatt volt élvezhető, akik végig hangosan és jól szurkoltak. Ismét megtapasztalhattam azonban azt a furcsaságot, miszerint bárhova mentem a szektorban, mindig hallottam magyar szót, magyar nyelvű párbeszédeket, mindenfelé látni lehetett a KVSC feliratokat, a szurkolás azonban kizárólag románul szól. Kívülről okoskodni persze mindig könnyebb, a belső viszonyokat pedig nem ismerem, így a fentiek megállapításán túli gondolatok megosztásától ezúttal eltekintek.

Az ünneplés után a két csapat szurkolói nagyjából vegyesen mászkáltak a stadion környékén, és nyoma sem volt annak az atmoszférának, ami néhány héttel ezelőtt az U Cluj–KVSC meccsen, vagyis inkább után történt. Két részre szakadt társaságunk egyik fele is szebeni gyűrűben tért vissza tulajdonképpen a belvárosba, ahol azért egy-két ital és egy kiadós vacsora lecsúszott egy kiváló meccsnap zárásaként. A csapat másik fele ugyanezt tette az UTA-stadion közelében, hogy aztán a szállástól nem messze egyesüljünk újra.

Egy darabka lila-fehér focimúlt

Természetesen itt nem ért véget két naposra tervezett túránk. Úgy döntöttünk, ha már a környéken járunk, nem mehetünk el csak úgy Temesvár mellett, még ha nem is esett volna útba a hazafelé vezető úton. Ezért inkább útba ejtettük egy kisebb kitérővel, és egyáltalán nem bántuk meg. Rendezett parkok, hangulatos utcák a belvárosban, a házakon pedig mindenfelé a „35 de ani – Respect '89” feliratok stencilekkel felfújva, emlékeztetve a város antikommunista felkelésére. És persze rengeteg lila-fehér szurkolói matrica. 

Egy idősebb Poli Temesvár szurkoló várt minket a város főterén, a téma természetesen a labdarúgás volt. Persze rákérdeztünk az elnökválasztásra, amelyen ő a távolmaradást választja a két jelölt vállalhatatlansága miatt – neki nem elég, hogy Simion antiglobalista nézeteket is hirdet. A helyi lila-fehérek jelenleg a román harmadosztály egyik csoportjának listavezetői, ám a bajnoki cím nem jár automatikus osztályváltással, hiszen hátra van még egy ki-ki meccs valamely másik csoport győztesével. 

Azonban mint mondta, semmilyen feltétel nem adott jelenleg ahhoz, hogy egy osztállyal feljebb szerepelhessenek. A legendás stadiont, amelyben hétről hétre 30 ezren tomboltak a Commando Viola Ultra Curva Sud vezetésével, éppen lebontották, ezért mostanság egy jelentősen kisebb létesítményben kénytelenek játszani. 

Mi persze ha már ott voltunk, meg akartuk nézni a legendás arénát, így egy rövid belvárosi séta után oda is hajtottunk, és egyáltalán nem bántuk meg! A létesítményből gyakorlatilag csak a reflektorok és az egyik bejárat maradt – természetesen besétáltunk rajta. A munkások először nem feltétlenül örültek nekünk, majd megérkezett egy magyar művezető, aki hagyta, hogy fotózzunk néhányat. 

Természetesen nem lakópark lesz a helyén, hanem egy olyan aréna, amit megérdemel a város fociszerető közönsége. Az új stadion a tervek szerint másfél-két év múlva készül el és 32 ezer lila-fehér fanatikus fogadására lesz majd alkalmas. Az ott dolgozók is megenyhültek néhány perc után, így amolyan grátiszként az egykori pálya területén felhalmozott lila színű székekből is kaptunk néhányat ajándékba. A bontás közben is grandiózus teknőből, így szó szerint a temesvári focimúlt néhány darabkájával távozhattunk az autó felé, hogy aztán kora este megérkezzünk Budapestre, ahol már az elvesztett egy óránk is visszatért. Már csak Erdély hiányzik.